46/3

Államosítások kora

A „dicső fülkeforradalom” és a következményeként megvalósított legújabb magyar rendszer(vissza)váltás óta elindult egy kezdetben óvatos, mára már egyre intenzívebb államosítási folyamat. Érthető: a centrális erőtérben nagyon is fontos, hogy az állam nagy potenciával bírjon a gazdaság és az élet minden területén. Utóbbival persze könnyű megbirkózni, mert alig kerül pénzbe. Az önkormányzatokat és az eddig hozzájuk tartozó egészségügyi, oktatási, nevelési, kulturális és egyéb intézmények államosításához elégséges a vezér egyetlen szemrebbenése, és már dolgozik is rajta a mamelukok hada.
Más a helyzet a szolgáltatások, pláne a termelő cégek esetében. Ahhoz már rengeteg pénz kell(ene), hiszen azokat vissza kell(ene) vásárolni jelenlegi tulajdonosaiktól. Itt aztán léteznek különféle megoldások. Egyik a „katasztrófaállamosítás”, ami éppen most zajlik némi bírósági segédlettel a Mal Zrt. ügyében. Lényege, hogy annyira meg kell büntet(tet)ni a balesetet okozott vagy elszenvedett céget, hogy totálisan ellehetetlenedjen, és ily módon az állam kezére jusson. Nehezebb dió, amikor egyszerűen visszafoglaljuk Pécsett a vízszolgáltató céget, mondván, hogy a magyar víz a magyaroké. Ez ugyan némi konfliktust eredményezett a franciákkal, de kicsire nem adunk.
Aztán megjelölhetünk stratégiailag kiemelt üzletágakat, szolgáltatásokat, mint a dohány- vagy gyógyszerforgalmazás, illetve a hulladékszállítás, és ezekből kizárjuk a privát szférát. Amikor már nincs más megoldás, lehet gründolni állami bankokat, vagy nemes egyszerűséggel belenyúlni a (köz)pénztárcába, és költeni erre-arra. Ilyen volt a Mol-pakett megvétele az oroszoktól (600 milliárd), vagy ilyen lehet a Rába megvétele, a Gyulai Húskombinát és más tönkrement vagy tönkremenőfélben lévő cégek „konszolidálása”. Ide kapcsolódik még, hogy a nemzet kedves vezetője nemrég hanyag eleganciával bejelentette, miszerint „pillanatokon belül” visszavesszük az E.ON-t a németektől. (Nem tudni, Merkel asszonnyal váltottak-e erről szót, de azóta lekerülni látszik a napirendről.)
Megy tehát az államosítás ezerrel, és még nincs is csúcsra járatva. Az majd akkor következik, amikor mondjuk Rogán képviselő-polgármester-frakcióvezető úr egyéni indítványára születik egy olyan (visszamenőleges) törvény, amely szerint a nemzet érdekeit hátrányosan érintő privatizációs szerződéseket felül lehet – sőt kell – vizsgálni, azokat módosítani, esetleg megsemmisíteni, és a felelősöket ukrán módra bíróság elé állítani. Persze hogy ez képtelenség, de nem jobban, és nem megvalósíthatatlanabb, mint a médiaszabályozás, az „alaptörvénykezés”, vagy éppen a választójogi törvény módosítása akár alkotmánymódosítás közbeiktatásával.
Egyébként ha végiggondoljuk az egészet onnan, amikor az akkor éppen vesztes népvezér kijelentette, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, egészen odáig, hogy két és fél éve teljhatalomra tett szert, és persze ismervén gigantikus becsvágyát és karizmáját, akkor eszünkbe juthat a Napkirály, aki nem kevés okkal azt találta mondani néhány száz éve, hogy „az állam én vagyok”...

Gulyás András
E-mail