Akárcsak tavaly.

A népszavazási kérdést már hitelesítették is.

Az elemzők többsége az uniós választások kudarca után októberben nem számított jelentős ellenzéki sikerekre. „Budapest váratlan eleste” 2006 óta tartó fideszes veretlenségi sorozatot tört meg. Hogy ezt senki sem várta, nem kétséges. Mások szerint nem történt lényeges változás, 2018-ban látszott, az ellenzék, ha egy jelöltet állít egyetlen NER-exponenssel szemben, a legképtelenebb helyeken (például a budai zöld szigeten) is nyerhet. Hogy ezt egyúttal áttörésnek, új kezdetnek, az Orbán-rendszer megtörésének mondjuk-e, kérdéses. Láthatóan a Fidesz is zavarban van. Nem tudják sem értelmezni, sem megemészteni a történteket. Mi kell ahhoz, hogy a parlamenti váltógazdaság 2022-ben rendszerszerszerűvé váljon? Mi látható a felszínen és mi zajlik a lelkekben, a „mélyben”? Elsőként Szelényi Iván szociológust, az MTA rendes tagját, a Yale Egyetem volt tanárát kérdeztük. Menekülés a győzelembe 1.

Csatakos, esőverte ősz volt, épp olyan, mint a mostani. 1989. november 26-án tartották az úgynevezett négyigenes népszavazást, amely a rendszerváltás tervezett modelljét félelnöki demokráciából konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megerősített miniszterelnöki demokráciává változtatta. Ha körbenézünk Kelet-Európában, a környező államokban megosztott végrehajtó hatalom működik. Hogy a köztársasági elnököt közvetlenül vagy parlamenti közbeiktatással választják, az gyökeresen más karaktert ad a közjogi struktúrának. A környéken Magyarország az egyetlen „miniszterelnöki demokrácia”, ahol a választás aktusába tömörítve koncentrálódik a hatalom, és a választások aránytalansága miatt folyamatosan termelődnek a nonstop kétharmadok. A négyigenes formálta meg a két rendszerváltó pártot, és szintén a négyigenes ágyazott meg a kormányzást lehetővé tévő MDF–SZDSZ-paktumnak. A négyigenes folytán kerülhetett az elnöki székbe Göncz Árpád. A harmincéves történetre a közeledő évforduló alkalmából emlékezünk.

Dráma.