A bunker legendája

„Az objektum a diktatúra új szakaszában új szerepet kapott, lehallgatóközpont lett. S a legegyszerűbb módon a Magyar Rádió telefonvonalaira kapcsolódva két ember beosztás alapján hallgatta le a kollégákat – nyilatkozta Jónás István, a közrádió vezérigazgatója 2011. október tizenkilencedikén a Ma Reggelben. – 1991-ig működött ez a lehallgató rendszer. Én nem tudom, hova, de eltűntek a rádióból azok a feljegyzések, amelyek a lehallgatások alapján készültek, pedig magam is kíváncsi lennék, mert én 1991 előtt már ott dolgoztam, hogy esetleg mit hallgatott le ott egy belügyi munkatárs.”

A jobboldali médiumok többsége átvette Jónás vezérigazgató információit, a baloldaliak nagy része viszont nem tudott mit kezdeni a hírrel, miszerint a Pollack Mihály téri épületben felfedezett titkos atombunkerben 1957. március tizenötödikétől egészen 1991-ig lehallgatták a rádiósokat.

Atomcsapás

A hír október huszonegyedikén jelent meg a Kossuth Rádió honlapján „Rádióadás a titkos bunkerből” címmel. Majd Kránitz Balázs riporter a Youtube-on is megtalálható háromrészes videón vezette végig az objektumon az érdeklődőket, és bemutatta, hogyan zajlott a lehallgatás. Ő azt a címet adta: „Bunkertúra a Magyar Rádióban!” A Hirado.hu október tizenkilencedikén, a Magyar Nemzet október huszonegyedikén, a Helyi Téma online verziója október huszonhatodikán számolt be a szenzációról. A hírt átvette a Hvg.hu, a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap internetes oldala, a Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum, a Bunkermuzeum.hu történelmi portál, és Facebook-oldal is született róla.

A tudósítások beszámoltak a három méter falszélességű erődítményről, amelyet Rákosi Mátyás utasítására 1952-ben mindössze hat hét alatt húztak föl, méghozzá nem a mélyben, hanem két emelettel a felszín fölött. Két szükségstúdiót rendeztek be benne, ahonnan adás ugyan sosem szólt, de évente kétszer ellenőrizték működőképességét. A cél az volt, hogy atomcsapás esetén is szólhasson a rádió.

A bunker létezik, ez tény. De mi a helyzet a lehallgatásokkal?

Az ügy kulcsfigurája a Magyar Rádió irattárosa, Sávoly Tamás. Ő az, aki újólag „felfedezte” a bunkert, ő szerzett tudomást a lehallgatásokról, majd az ügyet ő is a nyilvánosság elé tárta.

A „Rádióadás a titkos bunkerben” című október huszonegyedikei anyagban így nyilatkozott: „A rádió bunkerében valószínűleg már 1957-től folytak lehallgatások. A telefonközpontot egy ember kezelte, de az alsó szinten ketten dolgoztak egy lehallgatószobában. Egyikük a magnót kapcsolta, míg a másik gyorsírással írta le, amit hallott. A lehallgatásokból származó akták többsége az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában van, és történészek számára kutatható.”

Szlubovics Lipót

Mi is kutatásba kezdünk.

Miután Jónás István vezérigazgatótól és az MTVA kommunikációs igazgatóságától engedélyt kapunk, felkeressük Sávoly Tamást, és fellépcsőzünk a bunkerbe. A betonépület helyiségeiben poros dossziék hevernek fémpolcokon, a sarokban lerobbant telefonkészülék, a falon Rákosi-portré.

Sávoly levéltárostól szívélyes és lendületes kalauzolást kapunk, mellé színes és részletes áttekintést a rádió történetéről. Még Bethlen István médiapolitikájáról is kiokosodunk, s csak hosszas unszolásra kanyarodunk a mi témánkra.

– A bunker 1952-ben, rekordgyorsasággal épült. Két emelet magas, négy stúdiója önálló víz-, villany-, légkeverő és légtisztító berendezéssel rendelkezik – mutat Sávoly egy fehér műanyag csőre.
Majd Gömbös Gyuláról és Apponyi Albertről kezd eszmefuttatásba.

Visszatereljük.

– Itt a stúdiók áttekintő ablakát, technikai és bemondó helyiségét látjuk – folytatódik túránk. – 1957-től minden március tizenötödikén és október huszonharmadikán felvonult ide egy bemondó és egy technikus, hogy beüzemelje a berendezéseket. Persze bunkerhangulata van, de a szűrőberendezéssel teljesen elviselhető – jegyzi meg Sávoly, válaszul észrevételünkre, miszerint a helyiség emberi tartózkodásra alkalmatlan lehetett. – Itt található a rádió műsorait archiváló irattár is, a világ legrégebbi médiatörténeti gyűjteménye.
A világ legrégebbi médiatörténeti gyűjteménye? Nem túlzás ez?

Na de a lényeg: hogyan működött a lehallgatás?

– Máris odaérünk. Nos, a lehallgatásról a kapcsolóterem és a telefonközpont vezetője, a rádió munkástanácsának tagja, Szlubovics Lipót is tudott. De ő 1969-ben rejtélyes körülmények között vérmérgezést kap itt a rádióban, majd eltűnik. Egy nappal azelőtt, hogy a családja Svájcba disszidál.
Szlubovics Lipót... Mintha Rejtőt olvasnánk.

Sávoly pedig már a bunker külön bejáratú telefonközpontját mutatja. Muzeális darab.

– Mindjárt eljutunk a lehallgatásokhoz is – reagál türelmetlenségünkre. – 1957-ben Kádár attól fél, újra kitör a forradalom, ezért március tizenötödikén arra ad utasítást, hogy élesszék fel ezt a szükségstúdiót. Ettől kezdve évente kétszer, március tizenötödikén és október huszonharmadikán beüzemelik az objektumot. Ehhez kell az itt látható telefonközpont. Plusz a hét minden napján beül ide két, a Belügyminisztérium elhárításáról érkező személy egy előre megírt listával, hogy aznap kiket kell lehallgatni. Rácsatlakoznak a telefonvonalra, egyik a hangrögzítőt kezeli, a másik gyorsírással jegyzetel. Az ajtót egész nap zárták, a rádiósok ezért hitték papírraktárnak a helyiséget. Személyenként egy-másfél oldalas napi jelentések készültek. Ezek összefoglalását lehetett olvasni – magyarázza Sávoly. – 1966-ban a bunkert beépítik a rádió központi épületébe. Az utolsó karbantartás 1991-ben történik, aztán kiürítik, és 1996-ban kerül ide az irattár.

Tudjuk: az, amelyik a világ legrégebbi médiatörténeti dokumentumait rejti.

Talán köztük vannak azok a papírok is, amelyekkel a lehallgatások ténye alátámasztható?

– A jelentések a BM-en keresztül mentek, ezért nálam nincsenek erre vonatkozó akták. Amikor a munkástanácsokról kutattam, akkor bukkantam rá olyan iratokra, amelyek mindezt igazolják. Horváth Lajos bemondó kollégám a beüzemelések idején rendszeresen járt ide. 2002-től kezdve volt közös szobánk, említettem neki a kutatásaimat, erre megnyílt, és beszélt a lehallgatásokról. Azt mondta: ne lepődjek meg, ha erről dokumentumokat is találok. És tényleg találtam.

Beszélnénk Horváth Lajossal is, de ő 2008-ban elhunyt.

Kiket hallgattak le?

– Egyes személyeket. Ha például egy rádiós rokona disszidált, akkor a kolléga azonnal rákerült a listára. Kivel beszélt, kikkel vette fel a kapcsolatot. Lajos mesélt arról is, hogy az egyik kolléganő kijelentette: nem megy ki egy április negyedikei ünnepségre. Jött is róla a jelentés, hogy nem veszi ki részét a brigádmunkából.
Kérjük Sávolyt, mutassa meg a dokumentumokat.

– Odaadom, persze, de most épp nincsenek nálam. Pár nap, és meglesz.
Ebben maradunk. November közepén járunk. Vajon ki tudhatott még a lehallgatásokról? Volt rádiósokat keresünk meg.

– Címeres baromság. Egy marha kitalálta, s máris hírként terjedt tovább – mondja egy a rádióban évtizedeken át magas beosztásban dolgozó rádiós. – Nem volt semmiféle lehallgatás, senki nem ült a bunkerben, a telefonközpontot soha senki nem használta. Iratokat tároltak ott. Ezt úgy nevezik, hogy raktár.
Kétségtelenül. Újabb forrást keresünk.

– Ugyan mi szükség lett volna lehallgatóközpontra? – kérdez vissza Vámos György, a rádió volt dokumentációs igazgatója. – Az összes telefonvonal áthaladt a posta központi állomásán, ott sokkal egyszerűbb lehetett a lehallgatás. Irracionális és logikátlan, hogy egy levegőtlen helyre beszuszakoljanak egy ilyen funkciót. Ráadásul semmi nyoma annak, hogy ott valaha is lehallgatás zajlott volna. A bunkernek egyetlen bejárata van, mégpedig a Pollack Mihály tér felől, és mivel a rádióban mindenki ismert mindenkit, harminc év alatt csak feltűnt volna, hogy valakik bejárnak oda.

Ez egyre érdekesebb. Tovább telefonálunk.

A rádió politikai adásait 1954-től 1957-ig főszerkesztő Nemes Jánossal nem sokkal halála előtt beszélhettünk. Ő szintén hitetlenkedett.

– Most hallom először, hogy lehallgattak minket. Vicces és elképzelhetetlen állítás.
Egy másik, a korabeli állambiztonsági ügyekben igencsak járatos forrásunk szerint a magyarországi lehallgatásokat a Szovjetunió centralizáltan tartotta kézben.

– Nem helyszíneken, hanem központokban dolgoztak, így technikailag bárhol bárkit lehallgathattak – jegyzi meg. – Ha lehallgatták a rádiósokat, annak nyoma kell hogy legyen a levéltárban. Amúgy szerintem egy jó nagy lufi az ügy.
Jó nagy lufi? Tényleg kezd annak tűnni. Keresünk még „szemtanút”.

A Magyar Rádióban 1964-től 2001-ig technikusként dolgozó Ádám János a műszaki berendezések, így a bunkerben található stúdió állapotáért felelt.

– Lepukkant raktár sosem használt őskövület berendezésekkel, ócskaságokkal és egy telefonos kapcsolótáblával. Az ötvenes években talán egyszer-egyszer lehallgatták a rádió telefonvonalait, bár a maradványok között erre alkalmas technikát nem találni. De később biztosan nem. Őrült nagy marhaság! Pláne, hogy 1991-ig tartott. 1964-ben már csak roncshalmaz állt ott, se klíma, se levegő, csak egy büdös, emberi tartózkodásra alkalmatlan helyiség.

– Mesebeszéd – mondja egy évtizedeken át a műsorstúdiók technikájáért felelős karbantartó is. – A bunkert mindig zárva tartották, el kellett kérni hozzá a kulcsot. Lehallgatásra alkalmatlan volt.
Hasonló véleményt fogalmazott meg az üzemfenntartás és a műszaki terület egykori vezetője is, aki bár többször járt a bunkerben, de lehallgatásra utaló jelet sosem tapasztalt.

Felhívjuk az egykori csúcsfőnököt. Hárs István 1957-től a rádió elnökhelyettese, majd 1977-től 1988-ig elnöke volt.

– A nyolcvanas években kezdték felhúzni az új üzemi épületet, akkor szereztem tudomást a műszaki igazgatótól, hogy egyáltalán van egy bunkerünk. Felrobbantani nem lehetett, mert attól megrongálódtak volna a környezetében lévő műemlékek. A lehallgatás pedig kizárt. És az is, hogy erre bizonyítékok lennének – állítja Hárs.
A gyanú egy nagy kamuról egyre bizonyosabb. Pedig a már említett „Rádióadás a titkos bunkerből” című anyagban Zinner Tibor történész az ügy szakértőjeként így nyilatkozott: „A bunker második emeletén vannak a telefonközpont kapcsolótáblái, amelyekkel természetesen lehallgatásokat is végeztek 1991-ig. A rendszerváltás után elsősorban munkaerőhiány miatt hagytak fel az ilyenfajta lehallgatásokkal, ugyanis kevesen beszéltek nyelveket, ami azonban elengedhetetlenül fontos lett volna.”

Zinner úr a háromrészes videón is szerepel. Jegyzett és elismert történész, véleményét komolyan kell venni. Megkeressük őt is.

– Nézze, ez egy meglehetősen szűk terület, amelynek dokumentumait tudtommal senki nem kutatta. Papírom nekem nincs a lehallgatásokról – mondja Zinner. – A Nagy Imre és társai peranyagban találhatók részletek arról, hogy a rádióban ki végezte az ötvenhat utáni helyreállítás irányítását. A bunkerről más dokumentum nem áll rendelkezésemre, magam is mint Pilátus a credóba, úgy kerültem az ügybe. De gondolom, Sávoly Tamás megmutatta a kapcsolótáblát.
Azt meg.

Nagyágyúk

Már december elején járunk, hívjuk is Sávoly irattárost, megtalálta-e végre a papírokat.

– A héten talán lesz időm kutatni. Már kikértem a levéltári anyagot, abból tudok információkkal szolgálni. Én is szeretném, hogy haladjon a cikk, és minél előbb kész legyen.
Ebben nem vagyunk már olyan biztosak. Pedig a biztatáson túl még azt is felajánlja, ha mi magunk kutatnánk, segít tervet írni a levéltár számára.

Várunk a dokumentumaira. És közben további „illetékeseket” keresünk fel.

– Ahhoz, hogy bárkit lehallgassanak, előzetes ellenőrzést vagy bizalmas nyomozást kellett elrendelni. Ehhez osztályvezetői vagy alosztály-vezetői engedély kellett, amelynek iratai nyilván a levéltárban lesznek – mondja Ungváry Krisztián történész. – Lehallgatást csak konkrét ügyhöz vagy gyanúhoz kötve lehetett indítani. Pusztán azért nem hallgathattak le senkit, mert kíváncsiak voltak, mit beszél.
December közepén e-mailben érdeklődünk Sávolynál. Válasz nem jön. Az ünnepekre való tekintettel január elején próbálkozunk újra, immár telefonon.

– Az a baj, hogy kikértem az anyagot, de nem tudtam érte menni. A héten viszont meg tudom ejteni, bár most sok minden összejött. De tényleg megyek kutatni. Amúgy is felkértek egy bunkerkonferencia megszervezésére, szóval mindenképpen meg kell keresnem a papírokat. Csak ne kellene ennyit rohannom. Mindenképp csörgök, ha megvan.
Bunkerkonferencia! Igazán remek.

Mi sem tétlenkedünk. Immár nagyágyúk véleményét kérjük.

– Ne idegesítsen, ekkora butaságot rég hallottam – reagál a lehallgatásokról szóló történetre Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának ideológiai és propagandaügyekkel foglalkozó egykori titkára, az annak idején teljhatalmú Politikai Bizottság tagja. – Ennyire hülyének ne nézzék már a rendszert! Képtelenség. A nyolcvanas években, amikor erre volt hatásköröm, egyetlen ilyen jelentést, összefoglalót vagy akár csak említést sem láttam vagy hallottam rádiós bunkerbéli lehallgatásokról.
Berecz véleményét az Antall-kormánynak a titkosszolgálatokat 1990 és 1992 között felügyelő tárca nélküli minisztere, Gálszécsy András is megerősíti.

– Amikor miniszter lettem, a korábbi rendszer valamennyi lehallgatóköz-pontját megmutatták, de a rádiósról nem hallottam. Ha létezett volna, azt láttam volna.
Úgy döntünk, ha már Sávoly annyira elfoglalt, majd mi kikérjük az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából az említett lehallgatási dokumentumokat. Hiszen Sávoly azt állította: „Többségük történészek számára kutatható.” Az engedélyhez immár részletes kutatási tervet írunk, támogatói nyilatkozatot kérünk és kapunk Rainer M. János történészprofesszortól.

Az engedélyt és a látogatói jegyet megkapjuk, hozzá saját referenst, aki segít eligazodni.

Nagy a kamu

Január közepét írjuk: a következő Sávoly-telefonunk időpontja.

– Megnéztem, voltam is bent a levéltárban, de azt hiszem, elnéztem a jelzetet. Nem a bunkerre kerestem, hanem a rádiós munkástanácstagokra.
Pech. Egyre nagyobb. Mármint a kamu. És nem lehet kijönni belőle.

Említjük, korábban ő maga mondta, hogy a munkástanácstag Szlubovics Lipót megfigyelési dossziéjában olvasott a lehallgatásokról.

– Igen, az volt a fejemben, de amikor most megnéztem, nem találtam a dokumentumában. Nyilván rosszul emlékeztem. A lényeg, hogy most nem találom, de meglesz. Csak sajnos nem jut eszembe, kinek a dossziéjában találkoztam vele.
Felvetjük: talán indokoltabb lett volna először kikérni a papírokat, és csak aztán a nyilvánosság elé állni az üggyel. Úgy biztosabb.

– Egyszer már kinéztem, volt a kezemben a dokumentum. Tényleg láttam!
És érdeklődik: mi megkaptuk-e a kutatási engedélyt? Örömmel újságoljuk, igen.

A levéltár olvasótermében halom dokumentum vár. Jó pár egykor „szigorúan titkos” és „különösen fontos” irat, de mind a rádió ötvenhatos eseményeihez kapcsolódik. A „BM, 1956. évi magyarországi ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében”, a „Magyar Rádió MSZMP által összeállított dokumentuma” és hasonló ínyencségek. Több száz oldalt nézünk át, de bunkerről, lehallgatásról szó sincs sehol.

– A levéltárban minden bizonnyal nincs sem a bunkerről, sem ottani lehallgatásokról szóló irat. Megkérdeztem mind a hét itt dolgozó referenst, találkozott-e ilyennel, de senki még csak nem is hallott róla – mondja a mi referensünk.
És a munkástanácstagok? És Szlubovics Lipót?

– Ez a név nem szerepel sehol, a munkástanács tagjai pedig egész más kontextusban jelennek meg az iratokban.
Említjük Sávoly Tamás információit. Referensünk ígéri, utánanéz, Sávoly miket láthatott.

Másnap új halom vár: a Magyar Rádió 1956-os ostroma halottainak listája, az első ÁVH-s halott személyi anyaga, forradalmi fotók. Ismét hívjuk referensünket.

– Sávoly Tamás régebben kutatott, majd jó pár évig nem jött a levéltárba. Tavaly kétszer volt itt, de csak az októberi bejelentés után. Akkor pedig azokat a dokumentumokat kérte ki, amelyeket most ön is látott. Sávolyt főleg a Magyar Rádió korábbi vezetői érdekelték. Bunkerről, lehallgatásról szinte biztosan nem talált iratanyagot.

Kirúgási hullám

Már csak az a kérdés: mi értelme az egész lehallgatáslegendának?

Rádiós forrásainktól úgy tudjuk: az októberi kirúgási hullám idején Sávoly is a listán volt. Elképzelhető, azért kreált belügyes, kommunistázós történetet, hogy fontossá, érdekessé tegye magát főnökei szemében, akik így gesztust tehettek az aktuális hatalomnak. És lazán átverte a médiát. Nem mellesleg megtarthatta az állását. Ahogy Jónás István vezérigazgató is, aki ugye azt mondta a hír berobbanásakor: „Az objektum a diktatúra új szakaszában új szerepet kapott, lehallgatóközpont lett. S a legegyszerűbb módon a Magyar Rádió telefonvonalaira kapcsolódva két ember beosztás alapján hallgatta le a kollégákat... 1991-ig.”

Bunkertúra: