Vírusdemokrácia – Lakatos Júlia: Úgy tudjuk elkerülni a gazdasági összeomlást, ha a szabadságunk egy részét átengedjük az államnak
A válság megerősíti az erős kéz iránti vágyat?
Sokan abból indulnak ki, hogy az erőskezű kormányzás eleve negatív dolog, pedig természetes igény, hogy a vezetés legyen hatékony és határozott, amikor a döntéseken szó szerint emberi életek múlhatnak. Válságok idején az emberek pont ezt várják a kormányzattól. Fontos, hogy ne tévesszük össze az autoritást, a tekintélyt az autoriter rendszerrel, a tekintélyelvű hatalomgyakorlással. Maga a populizmus is lehet jó vagy rossz. Ne felejtsük: ahogyan a hétköznapi életben, úgy a politikában is a legtöbb eszköz éppúgy használható hasznos és szükséges dolgokra, mint károkozásra. A tekintélytől nem szabad félni, hiszen a vezetők iránti bizalom most még fontosabb, mint egyébként.
A mostani járványos időszakban szinte minden állami vezető népszerűsége növekszik, még akkor is, ha szarvashibákat követett el, mint például Boris Johnson. Jellemző viszont, hogy a populizmusukról, tekintélyuralmi törekvéseikről ismert politikusok – Bolsonarótól kezdve Erdogánig – elég rosszul szerepelnek.
Válság idején megerősödik a vezetők, a hatalmi pozícióban lévők támogatása. Ez a történelemben mindig is így volt. Ez azonban kétélű, labilis helyzet, ami könnyen átbillenhet pont az ellenkezőjébe, az elutasításba is. Éppúgy megtörténhet demokráciákban, ahogyan populista rendszerekben is. Szerintem járvány idején érdemes félretennünk azt, amit általában gondolunk a populista vezetőkről, hiszen a krízis időszaka alapvetően különbözik a megszokott hétköznapoktól. Nem biztos, hogy ilyenkor is érvényes mindaz, amit máskor tapasztalunk. Az azonban látható, hogy a válság felerősíti a korábban is megfigyelt tendenciákat. Ilyenkor minden politikus a korábbi stratégiáját vagy hatalomgyakorlási módját próbálja kiterjeszteni és elmélyíteni. A demokratákra is vonatkozik, hogy nemcsak kezelik a válságot, hanem megpróbálják felhasználni hatalmuk megszilárdítására is.
Érthető. Csak közben a vezetői voluntarizmus, a vágyvezérelt döntések remek példáit látjuk az Egyesült Államoktól kezdve mondjuk Törökországig.
Ez így van, de nincs közvetlen összefüggés a válságkezelés hatékonysága és a rendszer típusa között. Nem mutatható ki, hogy a demokratikus rendszerek jobban kezelnék a pandémiás válságot, mint az autoriter vagy populista vezetők. Demokráciák vezetői is elkövettek nagyon komoly hibákat. Erre lehet példa akár Olaszország vagy az Egyesült Államok, miközben diktatúrák vagy autoriter rendszerek is kezelhetik a helyzetet hatékonyan. A kezdeti nehézségek és az elhallgatás után Kína például sikeres volt a járvány visszaszorításában. Persze, látnunk kell, hogy a járványnak még messze nincs vége, csak előzetes becsléseink vannak. Még nem söpört végig a világ legszegényebb régióin, ahol nagyon sok az autokrácia. Egyelőre tehát nem tudjuk, milyen lesz a mérleg. Eddig azt szűrhettük le, hogy három tényező határozza meg a válságkezelés eredményességét. Az egyik az állam infrastrukturális és humánerőforrásbeli kapacitása, ami képessé teszi arra, hogy határozottan tudjon cselekedni. A másik a meghozott döntések minősége, amit persze nyilvánvalóan befolyásol a vezetői stílus is, például, hogy valaki populista vagy sem. A harmadik tényező pedig a bizalom. Az, hogy a választók elhiszik-e a vezetőjüknek és az általa képviselt rendszernek, hogy ténylegesen végre tudja hajtani az ígéreteit. Mert hiába akarna erős kézzel kormányozni az, akit nem követnek az emberek, és mondjuk, az előírások ellenére kimennek napozni a vízpartokra.
Azokban a társadalmakban, ahol ezt megtehetik. Mert Vuhanban például a kényszer brutális eszközeit alkalmazták. Azt látjuk, hogy a járvány elleni küzdelemnek hatékony fegyvere lehet a szabadság korlátozása, ami az autoriter állam előnye lehet a demokráciákkal szemben.
A mostani helyzetben az adott állam cselekvőképessége a kulcskérdés, ami nem attól függ, hogy demokráciáról beszélünk-e, vagy autoriter rendszerről. Egyszerűen az a kérdés, hogy az adott állam képes-e a döntéseit végrehajtani, keresztülvinni. Szerintem nem igaz, hogy ebben egy diktatúra feltétlenül hatékonyabb, mint egy demokrácia. Ennél én sokkal jobban bízom a demokráciában. Múlik ez például azon, hogy milyen az adott ország politikai kultúrája, milyenek a beidegződések. Az, hogy Magyarországon egy válság kitörésekor az az első reakció, hogy hetekre előre bevásárolunk, szétkapkodunk mindent, és aztán sehol sem lehet élesztőt kapni, a magyar politikai történelemből és nemzedékek tapasztalatából ered. Ha instabilitás alakul ki, akkor mi magunkra zárjuk az ajtót. Ez a magyar társadalom individualizmusának a kivetülése.
Ami abból is következik, hogy a magyar állam a történetében túl gyakran verte át a saját polgárait...
Az biztos, hogy ennek a mentalitásnak évszázados gyökerei vannak. Az viszont más kérdés, hogy mit nevezhetünk sikeres válságkezelésnek. Mi a siker egy világjárvány idején? Az, ha alacsony a halálozási ráta? Vagy inkább az, ha a megbetegedések száma marad alacsony? Esetleg hogy a gazdasági válságot sikerül-e tompítani? Ha arra koncentrálunk, hogy milyen gyorsan tudták megfékezni a vírus terjedését, akkor szembeötlő három különböző politikai rendszerű ország sikere. Követendő példaként általában Szingapúrt, Dél-Koreát és Tajvant szokták említeni. Ezekben az országokban azonkívül, hogy sokat teszteltek, és rendelkeztek a korábbi SARS-járvány tapasztalatával is, az a közös, hogy egyformán nagyon erős az állami kapacitásuk. Erősen centralizált rendszerek, sikerük pedig cáfolja azt az előítéletet, hogy a központosítás csak rossz lehet. Esetükben a centralizáció azért volt eredményes, mert jó infrastruktúra és hatékony bürokrácia állt rendelkezésükre. Ami rámutat arra is, hogy az egyéni szabadság nem feltétlenül a centralizáció mértékétől függ. A jó infrastruktúra és a hatékony bürokrácia nem egyik vagy másik rendszer velejárója, illetve előjoga. A döntéseket végig lehet vinni demokráciában is, ehhez nem kell diktatúra. A hatékonyság inkább struktúra- és kultúrafüggő. Például azt látjuk, hogy az Egyesült Államok politikai rendszerének működése jelenleg gyengíti a válság kezelését.
Tény, hogy ott erős központosítás nélküli, decentralizált rendszer működik – általában jó hatásfokkal.
Viszont Amerikában a föderális rendszerből következően a különböző szintek között gyakran politikai konfliktus alakul ki. Láthattuk, hogy rendkívül ellentmondásos volt az elnöki kommunikáció és az egyes államok vezetői-nek válságkezelése. Vita van például arról, kinek a hatásköre a különböző járványügyi korlátozások feloldása. Ez rendszerszinten akadályozza, hogy képesek legyenek hatékonyan kezelni egy gyorsan terjedő járványt. Ebből a szempontból tehát nem az a kulcskérdés, hogy Donald Trump populista-e, hanem hogy maga a rendszer hogyan működik. És persze, létfontosságú, hogy milyen az állampolgári bizalom foka. Olaszországban nagyon alacsony. Az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Spanyolországban is megrendült a 2008-as gazdasági válság után a politikusok szavahihetőségébe, hozzáértésébe vetett hit. Németországban viszont most úgy tűnik, bíznak a kormányban, és hajlandók követni. Szerintem ahol hitelesnek tekintik a vezetőket, ott hatékonyabb a válságkezelés is.
Az Európai Unió nagyon rosszul szerepelt, amikor a kontinensen kirobbant a járvány. Az első reakció a nemzeti önzésé volt. Több országból nem engedtek ki egészségügyi felszereléseket, gyógyszeralapanyagokat még oda sem, ahol nagyobb szükség lett volna rájuk. Ön szerint hogyan hat a koronavírus Európa jövőjére?
Szerintem valójában az derült ki, hogy nem volt olyan európai protokoll, amelyet ilyen esetben követni lehetett volna. Azért kerekedhetett felül a nemzeti érdek, mert nem volt közös stratégia. Meggyőződésem, hogy az Európai Unió számos jelenlegi problémája, például a populizmus előretörése vagy az illiberális demokráciák megjelenése csak tünet. Annak a tünete, hogy az integráció jelenlegi rendszere nem képes lépést tartani napjaink igényeivel és kihívásaival. A populizmus megerősödésének igazi oka szerintem az, hogy a nemzetek találnak valamit az üresen hagyott tér kitöltésére. Ha hiányzik a közös stratégia, akkor az egyéni válaszok dominálnak, mert nincs más alternatíva. Tehát fel kell találni egy közös járványügyi rendszert. Én arra számítok, hogy a járvány levonulása után ez meg is történik majd.
Egyelőre azonban még nem ott tartunk, a WHO főigazgatója szerint még hátravan a neheze. És eljöhet a pillanat, amikor dönteni kell: mi a fontosabb? Az idősek és a betegek életének védelme, vagy a gazdaság talpra állítása? Lehet, hogy a mostani járvány próbára teszi a nemzedékek viszonyát?
Ha van valami, amit a mostani válság rendkívüli módon megerősített, az éppen a generációk közötti figyelem és összefogás. Az idősek védelmének ügyét semmiképpen sem állítanám szembe a gazdaság újraindításának kérdésével. Ez olyan egészségügyi és egyben politikai döntés, amelynek hátterében szerintem nem a generációk viszonya áll, hanem csak és kizárólag az időtényező. Az, hogy a napok, hetek múlásával párhuzamosan folyamatosan mérlegelni kell a növekvő károk mértékét.
Ha jól értem, ön szerint a jelenlegi helyzetre adott politikai válasz megítélésének egyik kulcsa, hogy a vírust nem érdekli, egy adott országban demokrácia van-e.
Igen. A vírus nem veszi figyelembe az emberi jogokat, vagy azt, hogy mi lenne az ideális politikai berendezkedés vagy ideológia. Szerintem a legnehezebb kihívás még hátravan ennek a válságnak a kezelésében. Ennek ideje akkor jön el, amikor megpróbálunk visszatérni a normalitásba, de a vírus itt-ott még felüti a fejét, kialakulhatnak a fertőzés új hullámai. Ilyen körülmények között csak úgy tudjuk elkerülni a gazdasági összeomlást, ha a szabadságunk egy részét átengedjük az államnak. Ha megosztjuk vele az egészségügyi adatainkat, feltárjuk kontaktusainkat, belenyugszunk, hogy az állam követi a mozgásunkat. Ez szükséges lehet azért, hogy az emberek munkába állhassanak, de gátat szabhassunk a vírus terjedésének. A nyugati demokráciák számára ez szokatlan és ismeretlen helyzet: személyes adataink, magánéletünk egy részét legalább egy időre fel kell áldoznunk közös biztonságunk érdekében. Nem arról beszélek persze, hogy a kínai megfigyelő állam költözzön át Európába. Hiszen pont egy demokrácia, Svájc az egyik éllovasa annak, hogy az emberek ilyen módon lemondanak szabadságuk egy részéről, ott azt tervezik, hogy okoskarkötőkkel folyamatosan mérik majd az emberek testhőmérsékletét, lélegzésének ütemét, pulzusát, ami utalhat a betegségre is. Az adatokat pedig egy központba továbbítják. Az, hogy ezt mennyire tudják körültekintően alkalmazni, sokat elmond majd a demokrácia erényeiről vagy épp a sérülékenységéről.
