Várak végnapjai

A korszerű középkori várak az esetek többségében bevehetetlenek voltak az erős falakhoz képest az ókor óta alig fejlődött, hagyományos ostromberendezésekkel. Ritkán sikerült akkora rést ütni a falon, amelyen át a támadók betörhettek volna, hiszen egy kisebb leomlott falszakasz védelméhez – míg ismét meg nem erősítették – elegendő volt akár néhány tucat íjász, vagy számszeríjász is. Viszonylag kevésszer említett szempont, azonban szintén tény: a középkori hadseregek, így az esetek többségében az ostromlók is, általában túlságosan kis létszámúak voltak ahhoz, hogy egy sérült falszakasznál képesek legyenek az eredményes betörésre. Ugyan a középkori források néha százezres, gyakran több tízezres hadakról beszélnek, az előbbit nyugodtan fantazmagóriaként könyvelhetjük el, s még a tízezer harcosnál többről szóló híradásokat is komoly kritikával kell kezelnünk.

A hadseregek, s így az ostromlók létszámát is meghatározták a középkori hadszervezés korlátai. Bár a Kárpát-medencében több kísérlet is történt ennek korszerűsítésére – az Anjou-kori banderiális hadsereget Zsigmond a telekkatonaság bevezetésével bővítette nagyobb létszámúra (becslések szerint elméletileg 93 ezer hadba hívhatóra), majd Mátyás korában kialakult a profi zsoldossereg – a jövő a reguláris, vagyis hivatásos katonaságé volt. Mohács idején – a királyi jövedelmek csökkenése miatt – a népfölkeléssel együtt már csak körülbelül 60 ezer embert lehetett hadba hívni, és ezek többsége is képzetlen volt.

Szintén határt szabott a hadseregek létszámának az élelmezés kérdése, hiszen csak akkorára lehetett növelni a létszámot, hogy elegendő élelmiszerrel lehessen ellátni a katonákat a hadjárat végeztéig. Bár a középkori ostromok egyik kedvelt – elméleti – módszere a kiéheztetés volt, gyakorta maguk az ostromlók éheztek inkább, hiszen ha kellő időben érkezett a támadás híre, a várba több hónapnyi élelmiszer-tartalékot lehetett felhalmozni (vízellátásról kút, vagy ciszterna gondoskodott), míg az ostromlók már néhány hét után azzal szembesülhettek, hogy akadozik az élelem beszerzése. Ráadásul egy vár védelméhez sokkal kevesebb katona kellett mint az ostromához, így az élelmet is sokkal inkább be lehetett osztani.

Végül szintén egyik napról a másikra a hadjáratok, ostromok végét jelentette, ha valamilyen ragályos betegség ütötte fel a fejét (mint „nyílt csoport”, ebből a szempontból is az ostromlók voltak kiszolgáltatottabb helyzetben), hiszen a gyorsan elharapódzó ragályra csak a katonák szélnek eresztése jelentett megoldást.

Amikor az első ágyúkat, bombardákat bevetették Európában a 14. század első felében, aligha sejtette volna bárki, hogy a tűzfegyver hamarosan a hadviselés paradigmaváltását hozza el. A kezdetben elsősorban nyílt csatákban alkalmazott ágyúk ugyanis akkor még kevéssé voltak hatékonyak: gyakorlatilag alig lehetett célozni velük, s elsütőikre majd' akkora veszélyt jelentettek, mint az ellenségre. Inkább a lélektani hadviselés részei voltak, hiszen a heves robbanás, a csőből előcsapó lángnyelv alaposan megrémítette a szemben állókat, jó eséllyel megbokrosodtak a lovaik is. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy az ágyú megbízhatóan működtethető fegyver legyen, azonban még ekkor is hosszú óráknak kellett eltelnie két lövés között, hiszen a csövet vissza kellett hűteni.

Az első tűzfegyverek a 14. században a vasból kovácsolt ágyúk voltak. Az ágyúcsöveket egymáshoz kovácsolt vasrudakból állították össze, és vasabroncsokkal erősítették meg. Ez a technika nem tette lehetővé túlságosan hosszú és sima belső felületű csövek készítését, így célozni sem lehetett valami pontosan. A puskacsöveket már a 14. században is bronzból öntötték, ami sokkal nagyobb pontosságot eredményezett. Az öntéstechnika fejlődése a 15. század végére lehetővé tette, hogy a jóval nagyobb méretű ágyúk is bronzból készüljenek. Magyarországon már a 14. században igen magas szinten állt a bronzművesség, köszönhetően az ország gazdag rézbányáinak. Ezért is váltak a 15. században messze földön híressé a magyar ágyúmesterek. A vasöntés lassabban fejlődött: a puskákat és a kisebb ágyúkat már a 15. században ebből a bronznál sokkal olcsóbb fémből öntötték, de a sok öntési hiba miatt – amikor légbuborék maradt az öntvény falában – a fegyverek gyakran felrobbantak. Csak a 17. században az angolok által kifejlesztett új kohászati módszerek tették lehetővé nagyméretű, jó minőségű öntöttvas ágyúk olcsó, tömeges méretű előállítását. A hazai rézbőség miatt azonban a bronzágyúk még sokáig egyeduralkodók maradtak.

Először a Százéves háború vége felé, Orleans 1429-es ostrománál használták várostromra az ágyút, de a hadtörténészek általában Konstantinápoly 1453-ban történt elfoglalását tartják az egyik mérföldkőnek az ágyú várostromban betöltött szerepét illetően. A fiatal török birodalom ambiciózus szultánja, II. Mehmed nem sajnálta az anyagiakat, hogy Európa legkorszerűbb technikai vívmányait és legkiválóbb szakembereit saját szolgálatába állítsa. A nagy ostrom előtt, majd a város elfoglalása után a kor legmodernebb olasz erődépítészeti elveinek megfelelő várakat épített a Boszporusz, a Dardanellák és Konstantinápoly stratégiai pontjain, és a kor legnevesebb magyar ágyúmesterét alkalmazta tüzérségének fejlesztéséhez. Leginkább ismert tüzére a beszámolók szerint egy Urbán, vagy Orbán nevezetű, korábban bizánci zsoldban álló magyar volt, aki – mint ez sokáig szokás maradt – maga öntötte ágyúit, köztük az itt bevetett Basilika nevű óriáságyút. Az ostrom során valóban sikerült rést ütni a város hármas védőfalán, amelyet 1000 éven át egyetlen hadsereg sem tudott áttörni. Az ostrom sikere (amit az ágyúk mellett a szerencsének is köszönhettek) már felhívhatta a figyelmet a törökök haditechnikai fölényére.

A cikk folytatása a