Vadvízi evezés

- A kilencvenes évek elején azért köszönt le a miskolci színház igazgatóhelyettesi posztjáról, mert – egyebek mellett – úgy érezte: a rendezés jobban érdekli, mint a színházvezetés. Miért pont most változott a véleménye, amikor már alig akad botránymentes direktori pályázat?

– Egyedül most sem pályáztam volna. De összejött körülöttem egy rendezői csapat a negyvenes generációból – Béres Attila, Keszég László, Rusznyák Gábor, Szabó Máté, Szőcs Artúr –, részben volt tanítványaim, akik meghatározó előadásokat hoztak létre országszerte, mégsem alakult ki önálló műhely körülöttük. Azt gondoltam: ha sikerül a magunk számára valahol egy több évre szóló, tehetséges társulati közeget teremteni – amelynek formálásában a rendezők maguk is részt vesznek –, akkor ott izgalmas, tartalmas előadások jöhetnek létre. Hasonló, rendezői színház volt az alapja a legendás „Kaposvár-jelenségnek” is. Úgy éreztem: épp a mai zűrzavarban, az értékválságra ráépülő pénzügyi krízisben lenne a legnagyobb szükség egy olyan szigetre, ahol az alkotásé a főszerep. A pályázat legfogósabb része az volt, amikor arról kellett meggyőznöm a döntéshozókat: hűségnyilatkozatok, világnézeti elhatárolódás nélkül is jó színházi szakember vagyok, aki képes szakmai szempontok alapján értékes nemzeti színházat csinálni Miskolcon. A város és a színház összekapcsolása – ez volt a pályázatunk lényege. Érettségünk egyik próbájának tekintem, hogy sikerült a mai felfokozott kultúrpolitikai helyzetben pályázatunkat sikerre vinnünk.

- A társulat mégis száztizenegy–hatvan arányban szavazott Koltayra.

– A társulat tagjai előzetes beszélgetéseink során kíváncsisággal és nyitottsággal reagáltak művészeti elképzeléseinkre. De azt sem titkoltam: ha nyerünk, tíz színészt mindenképpen le fogunk cserélni. Ezt számon is lehet majd kérni rajtam. Azt is elmondtam, milyen színházat szeretnénk, a pályázatom nyilvános volt, bárki megnézhette. De a szimpátiaszavazás eredménye végül az egzisztenciális félelmeket tükrözte, nem a változás reményét.

- Félelmük önben nem okozott görcsöket? Humánus megfontolások nem gátolják művészi terveit?

– A néző minőséget vár, és soha nem ad felmentést a középszerű vagy gyenge színésznek csak azért, mert el kell tartania a családját. A színház nem szociális intézmény. Néhány esetben humanitárius okokból igyekeztünk színházon belüli megoldást találni a családosok számára: akinek jó hangja van, átkerült az énekkarba, másnak asszisztensi, súgói állást keresünk. A politika örvényei, a szociális problémák és a pénzügyi bonyodalmak miatt a színházvezetés némileg a vadvízi evezéshez hasonlít. Kemény menet, de nem reménytelen.

- Az önkormányzati döntés előtt országosan köröztek egy névtelen levelet, amely az „erdélyi maffiát” emlegette. Merthogy ön erdélyi születésű, ahogyan Miskolc polgármestere és két önnel érkező rendező is az. Ön mindenesetre a Demokratának adott önjellemzésében úgy fogalmazott: erős és érzékeny magyarságtudatú, független európai embernek tartja magát.

– A névtelen levél az ötvenes évek szellemét idézte. Nem szívesen foglalkozom vele. Amúgy pedig némi iróniával azt mondhatnám: Erdélyben megerősödött a magyarságtudatom, itt pedig érzékeny lett. Életem első huszonnégy évét töltöttem Erdélyben, huszonhetet már Magyarországon. Itt indult a pályám, itt születtek a gyerekeim, ami azért árnyalja a képet. Az európaiság pedig részben neveltetés kérdése, részben pedig tény. Amikor a nyolcvanas években Magyarországra költöztem, döbbenten észleltem: itt egy egész ország igyekszik Európába. Nem értettem, miért: én azt gondolom, Magyarország az elmúlt ötszáz évben – történelmünk tévútjai mellett is – bőven bizonyította európaiságát. Vagyis ez egy értékrend függvénye, nem aktuális politikai kinyilatkoztatásoké.

- Azért például az Új Színház esete is érdekesen árnyalja a mi sajátos európaiságunkat.

– Magyarságunkban akadnak olyan tulajdonságok is, amelyeket én sem szeretek. Ilyen a kizárólagosság, a sértettség, a vele együtt járó felsőbbrendűségi tudat, a mindent jobban tudás, amelyekért Európában sem szeretnek minket annyira.

- Csak közbevetőleg: az említett tulajdonságok erősen jellemzik jelen kormányunk néhány jelesét.

– Az előző kormányt sem a szerénység és a hibák nyílt beismerése jellemezte. De én most nem politikáról szeretnék beszélni, az csak egy nagyon kis, bár rágós szelete az életünknek. Az európaiság nekem azt jelenti, hogy beszélek három nyelvet, eredetiben olvastam Büchnert és Molie`re-t, nincs kisebbrendűségi érzés bennem mondjuk egy angol rendezővel szemben, aki csak a saját nyelvét beszéli. Az európaiság számomra természetes közeg. És ezt Erdélyből hoztam magammal – a magyarság tudatával együtt. Ez nyelv, kultúra és történelem. És élő értékek. Társadalmi szinten mégis van bennünk a nyugat-európai országokkal szemben egyfajta kisebbrendűségi érzés. Miközben az ő múltjuk sem mentes a tévutaktól.

- Amelyekért nem kértek felmentést, de kibeszélték őket, hogy rájuk ne fussanak újra.

– Remélem, a miskolci színház is tere lehet majd az ilyen kibeszéléseknek. Az igazi határvonalak ma nem a jobb- és a baloldali világnézetű színházszeretők között húzódnak, hanem a kulturált és a kulturálatlan emberek között. Mi az előbbieknek szeretnénk érvényes előadásokat kínálni.

- A szélsőjobb kulturális szokásainak alakulását vizsgáló Agárdi Péter irodalomtörténész említett minap statisztikákat a sajtóban: korunkat a számok alapján is kultúravesztés jellemzi. A felnőttek hetvenhat százaléka súlyos szövegértési zavarokkal küzd, harmaduk funkcionális analfabéta. A családok ötven százaléka nem költ kultúrára, csak a tévé révén jut némi színházi, filmes élményhez. A kutató szerint a Kádár-kor 3 T-jére manapság a 3 B rímel: bulvárosodás, barbarizálódás, bunkósodás.

– Ez is tény, miként az is: a pályázatra készülve több előadást is megnéztem Miskolcon, és tapasztaltam, hogy a nézőtéren estéről estére hatszáz ember képes feszült figyelemmel végignézni egy komoly előadást. Vagyis: globálisan elkeserítő a helyzet, lokálisan reménykeltő.

- Kérdés: melyik szint a meghatározó?

– Építkezni az alapoktól szokás. Ijesztő, ahogyan össztársadalmi szinten belekapaszkodunk a mártíromságunkba. El kéne dobnunk a közhelyeinket, finomítani kellene az attitűdökön, nézőpontokon. Az említett honi statisztikák például riasztóak, de azt is olvastam valahol, hogy az amerikai egyetemisták nyolcvan százaléka nem találta meg a térképen Indiát. Ők mégsem tartanak attól, hogy az Államok felsőoktatása a végóráit élné. Hiszek abban, hogy meg kell próbálnunk szabadulni a frusztrációinktól, tévképzeteinktől. Színházvezetőként igyekezni fogok a teátrumban reálisabb, bizakodóbb gondolkodást képviselni.

- Kicsit úgy hangzik, mint a jobboldalon zászlóra tűzött „remény színháza” szlogen.

– Én nem szlogenekben gondolkodom. A legtöbb dráma arról szól, hogyan küzd meg az ember a körülményeivel, és miként bizonyul végül gyengébbnek náluk. A dráma a vesztes ember műfaja. Színpadon ezt úgy is be lehet mutatni, hogy az ember a biztos bukásának tudatában küzd, eleve értelmetlenül és remény nélkül. De ábrázolhatjuk a küzdést úgy is, hogy az ember közben nem szenved önnön esendőségének bénító tudatától. Van esélye.