Horthy francia szemmel
Catherine Horel történész, Közép-Európa szakértő L’Amiral Horthy (Horthy admirális) című életrajzi munkája az első francia nyelvű monográfia, ami Magyarország egykori kormányzójáról készült. A nagyközönségnek szóló, több mint 400 oldalas monográfia a tekintélyes Perrin kiadónál jelent meg, a történelmi személyiségek életrajzait feldolgozó sorozatban. Az elsősorban a XIX. századi történelem szakértőjének számító kutatót Horthy Miklós teljes életének (és nem csak az 1920-tól 1944-ig tartó kormányzói karrierjének) feldolgozásában mindenekelőtt az a folyamat érdekelte, hogy egy értékrendjében XIX. századi ember hogyan változott meg a XX. század viharaiban, amelynek politikai folyamatait nem tudta értelmezni.
Horthy Miklóst mélyen meghatározta az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében eltöltött katonai karrierje, amely kormányzóként is befolyásolta a gondolkodását, politikai és gazdasági döntéseit. A számára ismerős katonai helyzetekben kiválóan tudott dönteni és gyorsan reagált, de váratlan politikai szituációkban tanácstalanná vált, habozott, olykor teljesen elvesztette a döntési képességét. Ebből fakad az az ellentmondásossága, amely a történész számára érdekessé tette az egyébként számára nem túl rokonszenves személyiség vizsgálatát.
„Horthy nem tudott a XX. századhoz alkalmazkodni, nem tudta megoldani a politikai kihívásokat, amelyekkel szembesült” – hangsúlyozta az franciakoktélnak adott interjúban a történész.
A II. világháborúban a Németországgal kollaboráló Franciaországot irányító Pétain marsallhoz képest – aki a német megszállást követően lett hadvezérből államfő – Horthy másképp került hatalomra 1920-ban, de mindkettőjüket meghatározta a XIX. századi katonai gondolkodás.
Ám, míg Pétain ideologikusan gondolkodott a hadseregről és hazájáról, s közben sokat publikált is, Horthynak nem voltak mélyebb elképzelései a katonai stratégiáról, számára az egyetlen konzervatív referencia Ferenc József dinasztikus uralkodása volt. Ugyanakkor mindketten tudatosan, és soha nem kényszer hatása alatt cselekedtek.
Horel szerint a kormányzó mindvégig hitt abban, hogy hazája megmentése érdekében cselekedett, s ezen gondolat köré felépített egy személyiséget, illetve annak a mítoszát. Meg volt arról győződve, hogy csak ő garantálhatja Magyarország jövőjét, s döntéseit utólag sem kérdőjelezte meg, nem látta be, hogy hibázott volna.
A II. világháború kitörését követően többször lemondhatott vagy emigrálhatott volna, de mindig úgy érezte, hogy azzal Magyarország vesztét okozná. Azt már nehéz utólag megállapítani, hogy maradásában, mekkora szerepet játszott a hatalomvágy, illetve az ország megmentésébe vetett hite – magyarázta Horel.
Mindenesetre nem tudta megakadályozni Magyarország német megszállását (amit Horthy maga is depressziósan élt meg) s azt sem, hogy az országból alig néhány hónap alatt deportálják a zsidóságot.
„Ez az ő személyes kudarca és felelőssége, mert kormányzása végére Magyarország teljes katasztrófába jutott. Az a magyarázat, miszerint a nemzet megmentése vezérelte a döntéseiben, nem állja meg a helyét” – fogalmazott Horel. Az pedig, hogy megmentette volna a zsidóságot, Horthy teljességgel hamis önámításának tekinthető a könyv szerzője szerint.
A kormányzó gondolkodását meghatározták a neveltetéséből adódó előítéletei a zsidókkal szemben, mondja a történész, de az más tőről fakadt, mint a tisztán rasszista alapú német antiszemitizmus. Bár pontosan tudta, hogy Magyarország ipari, kulturális és pénzügyi virágzáshoz milyen nagy mértékben járult hozzá a zsidóság, már 1919-től kezdve különbséget tett a bolsevik „rossz” zsidók és a polgári „jó” zsidók között, s utóbbiaknak – képmutató módon – biztonságot is ígért.
Horthy történelmi szerepét és felelősségét illetően a történész úgy látja, hogy a kormányzót gyakran meghaladták az események. A XIX. században ragadt gondolkodásmódjával egyszerűen nem tudta értelmezni, hogy mi történik valójában, mert „nem volt meg az intellektuális képessége ahhoz, hogy alkalmazkodjon a XX. századhoz, s ezért túsza lett az adott politikai helyzetnek, illetve az ilyen-olyan tanácsokkal szolgáló közvetlen környezetének”.
”Tény, hogy bizonyos helyzetekben mondhatott volna nemet – állítja Horel –, de nem akart, mert nem volt meg a képessége ahhoz, hogy jó politikai döntéseket hozzon. S minthogy ő irányította Magyarországot, ezeknek a meg nem tett lépéseknek a jól ismert következményei lettek".
A már készülő és várhatóan az Akadémiai Kiadónál megjelenő fordítás a magyar olvasóknak is tartogat újdonságokat, elsősorban a megközelítések és a nemzetközi összehasonlítások terén, amelyek egy Magyarországot kívülről látó történész sajátjai.
