Hogyan lettem pénzügyminiszter

Hat új miniszter került be a kormányba. Horn Gyula vette át a külügyek, Glatz Ferenc a kultúra és az oktatás, Kemenes Ernő az Országos Tervhivatal, Hütter Csaba a mezőgazdaság, az azóta elhunyt Horváth Ferenc az ipar és kereskedelem irányítását, én pedig a pénzügyekét.

A csapatban más remek szakemberek is dolgoztak: például Csehák Judit az egészségügy és szociálpolitika, Kulcsár Kálmán az igazságügy vagy Derzsi András a közlekedés élén. Az újoncok közül egyedül Horn Gyula volt profi politikus.

Mi, a többiek mind a „szakmából” jöttünk, többségünk évtizedes államigazgatási tapasztalatokkal. Talán nem véletlen, hogy sokan ma is az utolsó szakértői kormányként emlegetik Németh Miklós kabinetjét.

Nem szokványos története van annak, hogyan lettem pénzügyminiszter. Szép emlékű és nagyszerű mentorunkat, Hetényi István „örökös pénzügyminisztert” méltánytalan nyugdíjazása után, 1986-ban Medgyessy Péter követte, akit Grósz Károly 1987-ben miniszterelnök-helyettesként emelt be saját kormányába. Nagy meglepetésre új pénzügyminiszternek Villányi Miklóst, az agrárgazdasággal foglalkozó helyettes kollégámat választották. Grósz Károly behívott magához egy személyes beszélgetésre. „Te következtél volna, javasoltalak is, de az Öreg (Kádár) még morcos, haragszik rád az olimpia miatt” – mondta. (A Magyar Atlétikai Szövetség elnökeként 1984-ben lektorként és szerkesztőként részt vállaltam a Los Angeles-i olimpiát bemutató reprezentatív könyv megírásában és összeállításában.

Ezzel – a kötet több szerzőjéhez hasonlóan – érvényes párthatározatot sértettem meg, amiért – egyebek mellett – pártfegyelmi büntetésben is részesültem.) „Vezesd tovább a PM-ben a költségvetési és adóztatási munkákat, az most egyre fontosabb, képviseld a kormányt a parlamenti bizottságokban, az Öreg meg idővel megnyugszik” – mondta. Nem tudhatom, hogy az „Öreg” valaha is megnyugodott-e a renitens, forrófejű fiatalok ügyében, mindenesetre 1988 őszén nyugdíjazták, helyére Grósz Károly került, és Németh Miklós lett a miniszterelnök.

Engem 1989. április végén hívott. „Megérett az idő, most már te jössz!” Nem kérdezte, hogy vállalom-e, nem vázolt fel megvalósítandó programot, arról sem faggatott, hogy mit tartanék szükségesnek és sürgősnek, csak közölte: készüljek a parlamenti meghallgatásra. Mai fejjel alig-alig értem, hogyan tekinthettem akkor mindezt természetesnek, magától értetődőnek. Arról nem is beszélve: mi lett volna, ha nem vállalom? Fogalmam sincs. Vállaltam.

Az év őszére iparunk egyre kevesebb terméket és szolgáltatást tudott „konvertibilis” piacokon értékesíteni, külkereskedelmi és folyó fizetési mérlegünk, cserearányaink romlottak, az alapanyagok és energiahordozók zömét a Szovjetunióból importáltuk, sokáig számunkra nagyon kedvező „puha termékekért” (élelmiszerek, mezőgazdasági technológiák, Ikarus buszok, Videoton tévék stb.), ám az ugyancsak súlyos gazdasági gondokkal küzdő nagyhatalom egyre több stratégiai termékért (kőolaj, gáz, vasérc) kért világpiaci árat. Mind több hitelre volt szükségünk a hazai termelés importszükségletének kielégítésére, az állam által vállalt közösségi szolgáltatások – egészségügy, oktatás, nyugdíjak, állami támogatások, tanácsok finanszírozása stb. – zavartalan működtetésére. Adósságunk 1986 óta folyamatosan nőtt, a nemzetközi hitelezők bizalma csökkent. Fenyegetett a fizetőképtelenség réme. Az ország finanszírozása csak az IMF és a Világbank hiteleivel, garanciáival volt fenntartható. Azok megszerzéséhez azonban csökkentenünk kellett a hazai többletelosztást, mérsékelni az államháztartás és a folyó fizetési mérleg hiányát, csökkenteni az állami vállalatok veszteségeit és támogatásait. Mai szóhasználattal élve: menedzselni kellett a gazdasági, pénzügyi válságot.

Egész gazdaságpolitikánkat át kellett alakítanunk. Válságprogram és -költségvetés készült 1990-re.

Igen ám, de 1990 tavaszán választások lesznek, méghozzá valószínűleg történelmi jelentőségűek. Nemcsak a hatalomról, hanem a társadalmi-gazdasági berendezkedés modelljéről is dönteni fog az ország. Egy válságmenedzselő program pedig soha sem lehet népszerű. Aki meghirdeti és megvalósítja, az rontja a választási esélyeit. Ráadásul a Németh-kormány akkor már levált az újonnan alakult MSZP-ről, így parlamenti bázisa kiszámíthatatlan volt. A parlamentbe bekerült ellenzéki képviselők ugyan még kisebbségben voltak, politikai hatásuk azonban a társadalomban fokozatosan nőtt. Mindent mérlegre téve: alig volt esélyünk egy hatásos gazdasági program és költségvetés elfogadtatására. Anélkül pedig az ország fizetőképtelenné vált volna, épp a választások idejére.
Nem volt más lehetőségünk, mint kíméletlen őszinteséggel bemutatni a valóságos helyzetet és az alternatívákat.

Németh Miklós első lépésként öszszehívta az első nemzeti csúcsot. Miután a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások nem foglalkoztak gazdasági kérdésekkel, itt kellett megegyezésre jutnunk valamennyi politikai erővel.

A csúcson mindegyik párt és fontosabb társadalmi szervezet képviseltette magát. Németh Miklóssal, Kemenes Ernővel ismertettük a helyzetet. Döbbent csend fogadta a prezentációkat. Később a hozzászólók mindent és mindennek az ellenkezőjét is kritizálták, illetve javasolták. Válaszaink után, látva eltökéltségünket, az egyik akkori ellenzéki párt vezetője felállt, és azt mondta: „Csinálják! Minél több szemetet takarítanak el az útból, annál könnyebb lesz nekünk átvenni a hatalmat!”

Ebben maradtunk.

A parlamenttel azonban még el kellett fogadtatni az 1990-es költségvetést.

Az előterjesztést óriási, szenvedélyes hangú vita követte. Ha engedünk a képviselőknek, az ország fizetésképtelenné válik. Az összefoglaló zárszó előtt összeült a kormány, és megtárgyalta a tervemet: nem fogadjuk el a hiányt növelő javaslatokat, csak kisebb, fedezhető átcsoportosításokra mondunk igent.

December 21-én került sor az öszszefoglaló zárszóra és szavazásra.

A helyzet kritikus volt. Először tárgyszerűen és tételesen válaszoltam a vita felvetéseire és a benyújtott javaslatokra, túlnyomó többségüket a kormány nevében elutasítva.

Közeledett a karácsony. Az idő és az alkalom olyan befejezést kívánt, ami jellemzi a helyzetet, és megérinti a képviselők érzelmeit is. Elővettem Luther Mártonnak a bírái előtt mondott beszédét, és szó szerint idéztem záró mondatát: „Itt állok, nem tehetek másként. Isten segíts! Ámen.”

Először síri csend ült a teremre, majd elementáris tapsvihar tört ki minden oldalról. Azóta is alig hallottam ilyet a magyar parlamentben.

A ház óriási többséggel fogadta el a költségvetést. Megmenekültünk. Megköthettük a hároméves készenlétihitel-megállapodást az IMF-fel. Az ország finanszírozása biztonságban volt a rendszerváltást követő évekre.