Hemingway visszanéz
Fél százada, hogy egy augusztusi éjszakán a kubai San Francisco de Paulába eljutott a hír: Ernie papa oda többé már nem tér vissza, átszökött az örök vadászmezőkre. Most, az évfordulón sok híve és olvasója küldte meg fotógyűjteményének ritka darabjait képes magazinoknak és a világnetnek. BOKOR LÁSZLÓ is bemutat kettőt.
Az volt ám az igazi fieszta, mondják a szemtanúk, amikor 1998-ban születésének századik évfordulóját ünnepelték a kubaiak, tizenkét kilométerre Havannától, tízre Cojimartól. Száz szál gyertya helyett arra a ládácskányi Questo de Flora szivarra gyújtottak rá, amelyet a hajdani házigazda helyett most az ünneplőknek küldött Fidel, az alkalomra újra kinyomtatott Az öreg halász és a tenger díszpéldányával. Egyébként a ház abban különbözött csak a szomszédokétól, hogy óriás kerti díszként jachtja, a Pilar pihent ott, két óriáspálma ölén. Indák és liánok, páfrányok és paratölgyek fogták közre az örökzöld sólyateret. Tengerjáró múltját idézte a hajó. Abból ismerkedett egykor regényhősével, Patricióval, a háború idején meg onnan kémlelte a náci U-hajókat, amikor megtudta, hogy egyikük már New Yorkig is eljutott.
A riporter
Fegyverek közt élt. Az „elveszett nemzedék” kiemelkedő képviselője volt, a Star magazin szerint az utolsó száz év legjobb riportere. Az is igaz, hogy hosszabb írásaiban minduntalan visszatérnek a reménytelen élethelyzetek, a vesztésre álló csaták, igaz, az azokat vállaló sztoikus bátrak is. Akként leginkább, hogy feldicsérte az emberi méltóság megóvására tett összes kísérletet. Ha sorra vesszük legismertebb regényeit, kiderül, csaknem mindegyiknek háború adta az impulzusát, mert ő le nem késett volna egyet sem.
Az első világháború francia–olasz frontjára önkéntes szanitécként érkezett, a másodikban tollhegyét úgy köszörülte, hogy nem fogott ki rajta ellenség. Volt azonban egy köztes hadviselés is ’36-ban, a Pireneusokon túl, amelyet nemcsak több száz távirati jelentésbe fogalmazott, de könyvbe és filmre is megírt. Itt született bensőséges barátsága a holland rendezővel, Joris Ivensszel, az orosz operatőrrel, Roman Karmennel.
Háborúba szállásának önvallomása sem érzelemmentes. Idézésre méltó, ahogy North American Newspaper Alliance-beli főnökének tudtára adja megmásíthatatlan akaratát: „Úgy érzem, lehetetlen most magányosan élnem, barátok várnak rám a Manzanares partján, ahol hevesen dobog most a történelem ütőere. Így aztán tegnap, azaz 1937. február 27-én elindultam magam is a Paris nevű gőzössel. Ha netán nem vállalná hivatalos kiküldetésemet, úgy a jövőbeli együttműködésünkre én sem tartanék igényt. Ég Önnel, Sir, legközelebb Hispániából hallat majd magáról az Ön Ernie-je.”
A levél másolata ott van bekeretezve a Nobel- és a Pulitzer-díj mellett, azon fényképek sokasága fölött, amelyek mindegyikén a vele töltött idő öröme hagyott letörölhetetlen nyomokat. Csak néhány név: Marlene Dietrich és Picasso, Chaplin és Romain Rolland, Ava Gardner és Ingrid Bergman – aztán rendezett sorokban az angolszász literatúra nagyjai, akik előresiettek a Parnasszusra őt várni és fogadni. És mégsem maradtak Hemingway állandó, utolsó lakhelyéről balsejtelmektől terhes, gyászos hangulatok, a Finca de Vigia, azaz Virrasztó tanya elnevezést is éppen a hajnalt váró nagy kvaterkázások aggatták a házra. Írók, színészek, festők, a Karib-térséget járó barátok csodálhatták hétezres könyvtárát, a szafarirekvizitumokat s a kerti lámpások színes fényében fürdő trópusi vegetációt.
Toll, ceruza
A házigazda egyébként velük sem tudott sokáig egy helyben ülni. Időnként felkelt, és járt egyet. Egy régi háborús sérülés gonoszkodott a csontjaival, izomzatával, ezért is írt állva, leginkább a postahivatalokéhoz hasonló pultnál. Akadt az íróasztalán – a rengeteg nevezetes apróság mellett – egy tucat finom márkájú töltőtoll is. Íráshoz mégis inkább ceruzacsonkokat használt. Ha túljutott a helyszínek és szituációk leírásán, a dialógusokat már Royal táskagépén kopogta. Hírlik, három-négy párbeszédes sor után rákönyökölt a gépre, s mintha színházi olvasópróbán lenne, két hangon visszaolvasta a szöveget. Ha egy jelző nem ült, jött megint az apró iron s egy pohár Coopey vagy Vichy ásványvíz. Komolyabb ital ilyenkor szóba se jöhetett. A szép címkés üvegek csak bámulták egymást, a mester kezébe a napi három-négy órás penzum után kerülhettek.
Törzsvendég
A ház négy szobája, ahogy mondani szokás: híján volt az egységes stílusirányzatnak. Miként a Havannát méregető utasnak is harlemi, de még inkább levantei benyomásai támadnak, úgy érezhette magát a látogató a kemény célszerűség jegyében berendezett házban. Hol egy francia szalon hangulata kísértett a régmúltból, hol egy lapátkerekű gőzös kabinja, lehetett volna világjáró műgyűjtő udvarháza vagy guatemalai kávéültetvényes haciendája. És rajta mindenen kihűltében is forró nyoma a latin műveltségnek, a művészet-, sport- és természetimádatának, amelyeknek nem mond ellent a vadásztrófeák, a bikaviadal-plakátok, bajonettek és hadizsákmány pisztolyok tárháza. Aztán van itt fotómása egy falrészletnek a Bodeguita del Medio irodalmi csapszékből. Fél négyzetméteren egy évszázad literátorainak kézjegyei. Ő is törzsvendég volt itt. Verandájának teleszkópjáról szól a fáma: „Ha nem találsz itthon – mondta e szerint Marynek, negyedik feleségének –, forgasd végig e távcsövet a környék kocsmáin. Egyikben biztos rám találsz.”
Tavaly írta meg a 168 Óra Hemingway utolsó riportútját Spanyolországba. Itt, a ház iratgyűjteményéből kapcsolódik ehhez az a cikk, amely az amerikai olvasókat akarta meggyőzni Ernest és Mary Hemingway Castro-rendszerből való kiábrándulásáról. Mármint hogy annak jeleként költöztek volna Madridba. Aztán itt a The New York Times szerkesztőjének, Herbert Matthewsnek szóló cáfolatkérés, kihangsúlyozva, hogy rokonszenvük mit sem változott Fidel iránt.
A spanyol kirándulás más tekintetben volt sorsdöntő. Ott adta tudtára egy orvos barátja, hogy gyógyíthatatlan beteg.
A medveölő
Hemingway végrendelkezett. Kubára hagyta házát, minden berendezésével, könyveivel, arzenáljával együtt. Csak egy medveölőt vett magához, azzal utazott haza idahobeli nyaralójába, meghalni. Emlékirataiban azt írja: „Az élet és a vadászat megtanított rá, hogy nem szabad tovább élnie annak, aki súlyosan megsebesül, vagy öregedni kezd. Állítólag hatvanon túl öregedni kezd az ember. A lefelé vezető utat nem kell feltétlenül megtenni.” Az öngyilkos fegyver hatvankettedik születésnapjának előestéjén dördült el. Aznap világszerte érte szólt a harang.
