Ezek mennek mostanában

EURÓPA ELRABLÁSA. Thomas Mann budapesti felolvasásakor „fehérek között egy európait” láthatott végre József Attila. Nem hiszem, hogy csak játszott volna a szavakkal. A fehér ember elég ronda szerzet, ostoba gőgjével, állítólagos kultúrfölényével, hatalmi vágyával, kegyetlenségével. A fehér ember művészete, politikája, eszmerendszere mindig önmagát dicséri, s a magasabbrendűség fölényével közeledik a sárga, barna és fekete kultúrákhoz. Ám van a fehér embernek egy mutánsa, az európai ember.

Európai az, aki beszélgetni tud önmagával, vagyis soha nem fanatikus. Az európai embernek sokszoros identitása van, mert sokféle közösséghez tartozik. Ezek a különböző identitások újra meg újra vitába, sőt küzdelembe keverednek egymással, ezért aki európai, az mindhalálig drámai, sokszor tragikus lény. Európai az, aki egyetért Szókratésszal abban, hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni. Az európai ember maga tölti meg tartalommal egzisztenciáját, de övé a felelősség is – önmagáért. [...]

Szellemileg, lelkileg is Európa felé araszolnánk? Az európai ember fél a tömeg ormótlan indulataitól. Fél a megkergült hatalomtól, amely a tömeget manipulálja. Elutasít mindenfajta fundamentalizmust. Utálja a jelszavakat. Neki ne mondják, hogy „legfőbb érték az ember”, hanem bánjanak úgy vele. Neki ne mondják, hogy „a munka becsület és dicsőség dolga”, hanem tegyék lehetővé a polgári életforma megteremtését. Neki ne mondják, hogy „az idő pénz”, pénzcsinálásra való, mert tudja, hogy fordítva igaz: „A pénz idő!” A pénz arra kell, hogy legyen ideje szemlélődni, beszélgetni, zenét hallgatni, olvasni, járni a természetet, és főként gondolkodni. Az európai ember makacsul nem érti meg, hogy öttagú családjának miért kell háromszobás lakásban élnie, és két biciklit birtokolnia. Arra gondol, hogy az ilyen programokat szíveskedjenek rábízni. Problematikus emberfajta, sok gond van vele.

Mégsem kell aggódni. A huszadik század történelme meghozta a fehér ember elsöprő győzelmét az európai felett. Megszülettek a centralizált hatalmak, a totális rendszerek, a diktatúrák, a lágerek, amelyek kötelezővé tették a beszédben és a viselkedésben kifejezett gondolatok, érzelmek, hitek és értékítéletek egyformaságát, az egyéni utak gondos elrejtését. Vagyis a fehér ember kultúrájának fölényét. Az európaiság nemsokára már csak rezervátumokban tenyészhet. Ám mi nem tartunk semmiféle rezervátum felé. Maradunk szüntelenül Európát harsogó, konfliktusaikat mégis erőszakkal elintéző fehérek, a másfajta világok és kultúrák gyűlölői, megkeresztelt pogányok, akik visszavágynak a bűntudat nélküli félelemkeltés és emberhajsza idejébe. Egyik oldalról a globalizáció, másik oldalról az ellenhatás, a militáns nacionalizmus zabálja fel, ami a szellem Európájából megmaradt. Az európaiság, a lélek kereszténysége mintha egyre inkább eltűnne a délibábos messzeségben.

JÓK ÉS ROSSZAK. Minden hatalom istenkedik. De a mostani – ószövetségi bosszúálló isten. Csak a hódolatot fogadja és persze honorálja, a bírálatot meg sem hallja, ha hallja, válaszra sem méltatja, ha mégis, nem szavakkal, hanem kirúgással, hirdetések letiltásával, APEH-hel, rendőrséggel válaszol. Látszatra macsós legényekből áll az égi kar, de rettenetesen félnek mindenkitől, aki arra gyanús, hogy egy kicsivel több esze, mélyebb műveltsége, netán nemcsak lexikális ismerethalmaza, hanem élő, működő kultúrája van.

Ezek az államfiúk végső soron egyszerű lelkek, kontúrosan, fehérben és feketében látják a világot.

A világ jókból és rosszakból áll. Ezt a kategorizálást régóta ismerjük. Használható, csak nagyon változékony: voltak már jók a háborús pártiak, és rosszak, akik békét akartak. Azután fordítva. Jók voltak a vörösök, és rosszak a fehérek. Azután fordítva. Volt idő, amikor a németbarátok voltak a jók, és az oroszokkal szimpatizálók a rosszak. Azután fordítva. Mindez rengeteg vérbe és romlásba került. Most éppen a konzervatív jobboldali örökifjak a jók. A baloldaliak és a liberálisok lettek a rosszak. Azután majd fordítva?...

A rosszakat a kételkedés jellemzi.

A rosszak firtatni merik a jók hozzáértését, intézkedéseik ésszerűségét.

A rosszak azért akarnak rosszat, mert rosszak. Fel sem merülhet a gondolat, hogy őket, akik ugyanannak a nemzetnek a gyermekei, jó szándék és felelősségérzet vezérli az ország sorsáért.

Ennek a koalíciónak eddig még eszébe sem jutott, hogy akár csak egy pillanatra odafigyeljen az ellenzék politikusaira, közíróira. Hátha segítő ötleteket is mondanak-írnak az ország érdekében. Hátha nagy bukfencek lehetőségére figyelmeztetnek. Aki ilyet feltételez róluk, maga is rossz.

A rosszak a jók megsemmisítendő ellenségei. Csak a módszer kérdéses, nehogy rosszallást váltson ki a rohadtul liberális, de pénzes Nyugatból. Egyet kell értenünk azzal, hogy a zsurnalisztikai versengés a jók számára reménytelen. Tehát kénytelenek a kormányzás adta hatalom adminisztratív lehetőségeit kihasználni a rosszak ellen. Méghozzá gyorsan, ameddig még a jóké az állam. [...]

DAKOTA. Sokan azt sem tudják, kik azok a dakoták. Ám a Miniszterelnök Úr dakota szólásmondásokat is bír idézni, magyar fordításban.

A Honatyák Házában egy ellenzéki bányakérdésre válaszolva idézte azt a bizonyos dakota mondást, miszerint: „Ha észreveszed, hogy meghalt alattad a ló, szállj le róla!” [...]

Először is, lovaglás közben nem lehet nem észrevenni, hogy a ló megdöglött. Mi az, hogy „ha észreveszed...”? Naná, hogy azonnal észreveszi. Még nem született olyan indián, aki nem vette észre, hogy kimúlt a lova, és tovább vágtatott rajta. Másodszor, a döglött lóról nem kell, de nem is lehet leszállni. Ugyanis a megdöglött ló nem üget, nem sétál, nem álldogál, hanem azonnal a földre zuhan, és mozdulatlanul elterül.

A lovasnak csak arra kell ügyelnie, hogy ne kerüljön alája, mert akkor ő is a paci sorsára jut. De ha ezt elkerülte, akkor semmiféle leszállásra nincs szükség. Lent van.

Ám nem akarok pusztán destruktív lenni. Ezért megajándékozom a Miniszterelnök Urat egy valódi és hiteles mohikán mondással, amelyet ugyan nem az ellenzékre, de a kormányra szoktak mondani újhold ünnepén az Indián Nagytanácsban. Így szól: „Ha a ló észreveszi, hogy lovasa megdöglött, ledobja a hátáról!”

ÁLMODJUNK EGY NAGYOT. Kezdetben meglepődtünk, hogy a képzelet mivé színezi a jövőt. Azután némileg bizakodni kezdtünk. Majd megdühödtünk. Kínvigyorogtunk. Közönyössé váltunk. Most elkezdhetünk aggódni. A fantázia már a múltba vetül.

Az álmok egyre nagyobbak, egyre érdekesebbek, sőt egyre bizarrabbak. Nem firtatom, hogy ezer éve létezett-e Alcsút, és volt-e doboz. Nem firtatom, hogy melyik krónikánkban esik szó az alcsúti misztériumról. S azt sem, hogy honnan lehet értesülni valamiről, aminek forrása az ismeretlen legendák ködébe vész. A dolog a dakotákkal kezdődött. Egyre több népi bölcsesség idézésével folytatódott. Majd eljött az álmok ideje. Gyönyörű ez az álom a beteg István király és Jézus édesanyjának találkozásáról Alcsútdobozon. De vajon álom-e? Van egy sejtésem: a kormány feje csak szerénységből hallgatja el, hogy emlékezésről van szó. Valószínűleg előző életek emlékei derengenek fel a lelkében. Egykoron talán ő volt Vajk, akit húszévesen megkereszteltek. Innét a déja` vu, ha a mi korunkról beszél, amelyet újra meg újra Szent István-kornak nevez. És akkor, Ő... Hallgassunk el igazi alázattal. Több dolgok vannak földön és egen, ó Horatio... Bizony több, mint amit bölcselmünk álmodni képes.