Egyiptomi révkalauzok: Szuez tanulságai

Az egyiptomi feszültségnek már 1952-től voltak jelei, amikor a még királyi Egyiptom megpróbálta lazítani a Nagy-Britanniától való függőségét. Drámává akkor vált, amikor a britek, a franciák és az izraeliek 1956. október 22-én Sevres-ben titkos egyezséget kötöttek Egyiptom megtámadásáról. Mégpedig olyan álnok módon, hogy Izrael lerohanja Egyiptomot, elér a Szuezi-csatornáig, majd Nagy-Britannia és Franciaország „békefenntartóként” beavatkozik, és mindkét felet felszólítja, hogy vonja vissza csapatait a csatorna mellől. Vagyis így hódítják vissza Egyiptomtól a néhány hónapja államosított vízi utat. Bár olyan ostoba ember nemigen volt a világon, aki elhitte ezt a mesét, a sevres-i dokumentumot (az úgynevezett sevres-i protokollt) mégis csak negyven évvel később hozták nyilvánosságra. Így teljesen alaptalan az a feltételezés, amely szerint a másnapi budapesti, antisztálinista tüntetésnek induló forradalom e titkos megállapodás hatására robbant volna ki.

Mások egyfajta kompenzációs üzletet feltételeznek amögött, hogy a Nyugat tudomásul vette a magyarországi szovjet beavatkozást. Kompenzálni azonban nem volt mit, tekintve, hogy a Szovjetunió mind a magyarországi, mind a szuezi konfliktusból győztesen került ki. (Leszámítva a magyarországi agresszióval járó erkölcsi kárt.) Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy az Egyesült Államok miért engedte kétszer is „nyerni” a szovjeteket részint a magyar nép, részint három szövetségese ellenében. Magyarországot illetően sajnos egyszerű a válasz. Az Európában a második világháború után kialakult tömbök egészen 1990-ig sérthetetlenek voltak, hazánk a szovjet befolyási övezetbe tartozott, és a Szabad Európa Rádió szirénhangjai ellenére ezt az amerikai vezetők mindig kínosan tiszteletben tartották. 1956. október 28-tól többször is bejelentették, hogy semmiképp sem adnak katonai támogatást Magyarországnak.

Fotó: MTI

Egyiptom esetében jóval bonyolultabb okok vezettek el odáig, hogy az Egyesült Államok kemény eszközökkel leállíttatta a brit–francia–izraeli agressziót, és ezzel megmentette Gamal Abdel Nasszer elnök szovjetek támogatta Egyiptomját. Bár Szueznél látszólag a haladónak és antiimperialistának nevezett arab ország háborúzott a csatornát visszaszerezni akaró britekkel és szövetségeivel, geopolitikai szinten más, több is történt. A régi, európai gyarmatosító hatalmak ütköztek meg a nyugati világ új szuperhatalmával, amely befolyását formailag független államokra építette. Dwight D. Eisenhower elnök ezzel a második világháború alatti elődjének, Franklin D. Rooseveltnek a politikáját folytatta, amely a nácizmus legyőzése mellett céljának tekintette a brit és francia gyarmatbirodalom felszámolását is.

A kiválónak tekintett brit diplomácia 1945 után Egyiptomban minden lehetséges hibát elkövetett, és lényegében maga készítette elő 1956. novemberi bukását. 1952-ben véres konfliktusba keveredett az amúgy angolbarát monarchiával. A brit katonák megtámadtak egy egyiptomi rendőrőrsöt és negyvenegy embert megöltek. Ez össznépi felháborodást váltott ki az országban, és a hazafias érzelmű katonatisztek elkergették a királyt, kikiáltva a köztársaságot. Az új rendszer ekkor még nem volt egyértelműen Nyugat-ellenes, de fel akarta számolni az ország mérhetetlen szegénységét, energiahiá­­nyát és idegenektől való függőségét. Ezt az asszuáni gát megépítésével kívánta elérni. Az óriási gátrendszer lehetőséget teremtett hatalmas mezőgazdasági területek öntözésére, az így termelt áram pedig ipari fejlesztéseket szolgált. Eleinte úgy volt, hogy a gát felépítését az Egyesült Államok finanszírozza majd. Amikor azonban Nasszer szovjet és csehszlovák fegyvereket vásárolt, Tajvan ellenében elismerte a Kínai Népköztársaságot és támogatta a francia gyarmatosítók ellen küzdő algériai partizánokat, az amerikaiak váratlanul bejelentették, hogy kiszálltak Asszuán megépítéséből.

Néhány nappal később, 1956. július 26-án Nasszer államosította a Szuezi-csatornát, hogy majd a hajóforgalom busás hasznából fizesse az asszuáni építkezést. Bár az egyiptomiak kártérítést ígértek a csatornavállalat részvényeseinek, a britek nem óhajtottak lemondani a geopolitikai jelentőségű vízi útról. Lényegében az államosítás pillanatától Nasszer megbuktatását és a csatorna visszahódítását tervezték. Több merényletet szerveztek az elnök meggyilkolására, többek között mérges gázt akartak bevezetni a palotája szellőzőberendezésébe. Ezzel párhuzamosan visszarendelték a nyugati révkalauzokat és tankhajók tömegét vezényelték a csatornára, hogy kiderüljön: az egyiptomiak képtelenek átvezetni a hajókat. De Nasszeren semmilyen merénylet sem fogott ki, az egyiptomi révkalauzsegédek pedig hősiesen helytálltak és fennakadás nélkül üzemeltették a csatornát.

A britek ekkor fogadták el a francia–izraeli ajánlatot Egyiptom katonai lerohanására. Ebben közrejátszott az is, hogy a brit titkosszolgálat, az MI5 olyan hamis jelentést készített, amely szerint az egyiptomi nép a brit katonák megjelenésekor fellázad Nasszer ellen, és örömmel fogadja a briteket. Ilyen jelentést persze csak azok hisznek el, akik nagyon akarnak hinni benne. Anthony Eden miniszterelnök nagyon akart hinni, és valósággal belehergelte magát a Nasszer elleni személyes gyűlöletbe. A válság alatt ma már betiltott, erősen kábítószer-jellegű gyógyszerrel spannolta magát, és egyre jobban elszakadt a realitásoktól. Ennél is súlyosabb hiba volt, hogy az intervencióról nem konzultált az amerikaiakkal és nem is tájékoztatta előzetesen őket.

Október 29-én Izrael támadásba lendült, néhány nap múlva a britek és franciák bombázni kezdték Egyiptomot, és november 5-én a szá­­razföldi csapataik is partra szálltak. A szovjetek válaszul London bombázásával fenyegetőztek, Szaúd-Arábia pedig olajembargót vezetett be Nagy-Britannia és Franciaország ellen. De az Egyesült Államok sem maradt tétlen. A font zuhanni kezdett a célzott amerikai pénzügyi támadások miatt, és az IMF, ugyancsak washingtoni utasításra, megtagadta a britek finanszírozását. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában pedig az Egyesült Államok – ritka módon – a Szovjetunóval együtt követelte az invázió azonnali leállítását. Eden, aki harmincévnyi sikeres politikai pályáját tette tönkre a szuezi kalanddal, búcsúzóul még a szövetségeseit is rászedte, Franciaország és Izrael értesítése nélkül, pánikszerűen hirdetett tűzszünetet november 7-én. Egy nappal az agressziót dühödten elítélő Eisenhower újraválasztása után.

Budapest, a magyar forradalom tehát nem Szueznél esett el. A magyar forradalom leverése és a szuezi válság kimenetele azt tette mindenki számára világossá, hogy csak két igazi nagyhatalom van a világban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok. Az előbbi korlátlan úr a maga befolyási övezetében. Az utóbbi finomabb módszerekkel dolgozik, de nem tűri, hogy kisebb szövetségesei a gyarmatbirodalmi múlt nosztalgiájától megszédülve önálló háborúkba kezdjenek. A britek ebből azt a tanulságot vonták le, hogy mindenben alkalmazkodni kell az Egyesült Államokhoz, a franciák pedig az önállósodással kezdtek kacérkodni. A lényeg azonban, hogy mindketten középhatalommá süllyedtek.