Csak a Milla dilemmája?

A budapesti Művelődési Szint (Műszi) kulturális alkotóközpontban a politikai szimbólumokról rendeztek vitaestet nemrég. A moderátor Rényi András művészettörténész, Milla-alapító volt, beszélgetőtársai: Hajós András, Bródy János, Závada Péter költő-rapper és Gyáni Gábor történész. Aki bevezetőként elmondta: a politikai szimbólumok használata a 20. században vált általánossá, s összefüggött a választójog kiterjesztésével. A politizálás már nemcsak egy szűk, kiváltságos réteg belügye volt, hanem a tömegeké. Fontossá vált, hogy az ideológiai üzeneteket minél érthetőbben, tömörebben minél több emberhez el lehessen juttatni.

Rényi András szerint a politikai szimbólum akkor jó, ha sűrített jelentése azonnal dekódolható. Másfelől az ideológiai jelkép mozgósít, harcba szólít, a híveknek azt üzeni: „E jelben győzni fogunk.” Az efféle érzelmi kommunikáció kiszorítja a rációt: zászlókkal, indulókkal, mozgalmi emblémákkal nem lehet vitatkozni.

Az állandó harci készültséghez ellenségkép is kell. Hajós András megjegyezte, a gyűlöletkeltés nemcsak politikailag profitál: a jobboldali kegytárgyak, ereklyék gyártása menő üzletággá vált.

Honi közéletünk furcsasága, hogy ma már lényegében csak a jobboldalnak vannak szimbólumai. Minél inkább szélre sodródunk, annál több a jelkép: Nagy-Magyarország térképe, Szent Korona, árpádsáv, bocskai, vérszerződés és rovásírás. A nemzeti együttműködés totemoszlopát, a tizenkét méteres turulszobrot Orbán Viktor avatta fel Ópusztaszeren. A gigantikus szimbólumok többnyire a vezér kicsinységét kompenzálják. Ahogyan Hajós András fogalmazta: „Minél kisebb a hadvezér, annál nagyobb a zászló.”

A jobboldal jelképesen is elfoglalta a nemzetet. Rényi szerint a Fidesz a 2002-es választásokkor követte el az „ősbűnt” azzal, hogy a kokárdát politikailag kisajátította, propagandaeszközzé silányította.

Az Orbán-kormány naftalinos múltképei a jövőképek ürességét leplezik. Hajós szavaival: a nosztalgiapolitika a kreatív, innovatív erők hiányáról árulkodik.

A demokratikus ellenzéknek azonban szinte egyáltalán nincsenek szimbólumai. A köztársaságpártiak kulturális hagyományai teljesen mások. Bródy János elmesélte, a hatvanas években a beatnemzedék éppen az individuális szabadságjogokért küzdött: mindenki maga választhasson életformát, világnézetet. Tegyük hozzá, e nemzedék himnuszként énekelte Bródy dalát: „Ha én zászló volnék, sohasem lobognék.” És a demokraták ma sem szeretnek egyszerre lépni, közös lobogók alá állni. Závada Péter hangsúlyozta: a politikai szimbólum veszélyes is, mert fölöslegessé teszi az autonóm gondolkodást, és az „egybeforrt” tömegben elvész az egyéni felelősségvállalás.

Zárásként Rényi András elmondta, nem véletlen, hogy a vitaestet október 23. előtt szervezték. A Millának komoly dilemma: demonstrációjukon milyen politikai szimbólumokat használjanak. Gyáni azt javasolta, hogy az ’56-os forradalom jelképeit kellene megidézni, kifejezvén: csakis alulról szerveződő civil mozgalommal lehet a demokráciát helyreállítani.