Bécsi szelet

Szeretek Bécsbe menni. Közel van, és Európában van.

Annak idején, a hatvanas évek közepétől, amikor kezdték megnyitni a Nyugatot, a határ után vettünk egy nagy, szabad levegőt, visszajövet pedig igyekeztünk benn tartani, hogy minél később fogyjon el. A kint vásárolt lapokat, könyveket nem mertük áthozni, a határ előtt kidobtuk őket a kukoricásba, mások is így tettek, egész kis könyvtár keletkezhetett a földeken. A hetvenes években hazacsempésztük Szolzsenyicin Ráktérítőjét, a vámosok épp csak beletúrtak a csomagtartóba, nem vették észre, visszafojtottam a lélegzetemet, de nem a szabad levegőt tartalékoltam, hanem az idegességtől. Ha megtalálják, fuccs a következő útnak.

Ma megint másképp veszem a levegőt, ha áthajtok a határon. Újra egy másik világba érkezem. Eltűnt az eufória, ami a rendszerváltás, különösen a schengeni határnyitás után minden alkalommal elfogott. A feltétel nélküli szabad mozgás az országhatáron át egyike volt a demokrácia nagy vívmányainak, úgy éreztem, megszűntem kirekesztett lenni, végre otthon vagyok Európában. Emlékszem, a kilencvenes évek elején, amikor még útlevélre volt szükség az európai határok átlépéséhez, a salzburgi fesztiválon töltött napok alatt átmentünk Németországba. Egy kis faluban, St. Leonhardban laktunk, onnan tizennégy kilométer Berchtesgaden, a hitleri sasfészek, épp jó egy délelőtti kirándulásra. A határ egy kilométerre van a falutól. Vittük az útleveleket. De nem volt határállomás, csak egy tábla. Ez nem lehet, gondoltuk, és megálltunk. Hátulról ránk dudáltak, így aztán átmentünk, de száz méter után visszafordultunk Ausztriába, majd újra átjöttünk Németországba. Hihetetlen érzés volt – akik nem felnőtt fejjel élték át a rendszerváltást, nem értik. Nekem volt egy gyerekkori képem az országhatárról, az Erkel Színházban láttam a Háry János előadásán. Az őrbódé egyik oldalán tél volt, jégcsapok lógtak az ereszről, a másikon nyár, sütött a nap. Aztán jött Háry, és áttolta a bódét. Ezt az élményt éltem meg a valóságban, a Salzburg melletti faluban.

Most újra egy nyomott kedélyű, elkeseredett, bezárkózó, gyűlölködő, távlattalan országból megyek át egy barátságos, jókedvű, nyitott, befogadó országba. Bécsben nem tudok úgy beszállni a metróba, várakozni egy büfé előtt, átfurakodni a színházi szünetben ácsorgó tömegen, vagy beülni a nézőtérre, hogy valaki rám ne mosolyogjon. Itthon nézem a mogorva arcokat, a piros lámpánál az ablakon durván beintő autóst, a pórázon vezetett kiskutyákra drasztikusan rámorduló krakélert, és elgondolkodom azon, hol élek. Moszkvában járt ismerőseimtől hallom, hogy ott az emberek nem néznek egymás szemébe, a részvétlenség és a közömbösség elképesztő méreteket ölt. Nálunk is megfigyeltem, hogy a járókelők elkapják egymásról a pillantásukat, mintha tartanának tőle, hogy beszólhatnak nekik. Bárki cigányozhat vagy zsidózhat hangosan, nemegyszer meg is történik, jobb úgy tenni, mintha ott sem lennénk.

Apró jelei vannak, ha valahol működik az egymás iránti szolidaritás. Bécsben a sarkoknál utcaszintre laposítják a járdát – a külvárosban is –, hogy könnyű legyen kerekes székkel vagy gyerekkocsival rámenni. Csekélység? Kérdezzék meg, mekkora segítség annak, aki rászorul! Ha nagyobb terek közepén váratlan járda következik, például a Museumsquartier előtti hangulatos lebzselőn, sárga csíkot festenek a szélére, hogy észrevegye, aki lép. Ilyen kis figyelmességeken is múlik a társadalmi előzékenység. Ahol a segítségre szorulókat büntetik, ott a szolidaritás helyébe a ridegtartás lép. Ahol az első osztályosokat azonnal buktatják, tizenhat éves nehézfejűeket gyermekrobotra visznek, kiskorúakat karcerbe zárnak az első bolti lopásért, és a könnyű drogok használata büntetőeljárást von maga után, ott a hatalmi kaszt ellenségének tekinti ártatlan állampolgárait, és ahelyett, hogy megpróbálná fölkarolni őket, bűnözőként bánik velük. A mai Magyarországon tombol a szegények, az elesettek, a kirekesztettek, a hátrányos helyzetűek iránti hivatalos részvétlenség és közömbösség.

Katona József – vagy tán a meráni Gertrudis? – jól ismert minket: „Hiszen ha hét az utcán hétszer el- / Esett, azon szint’annyiszor kacagjuk / Magunkat el...” Nézem Bécsben egy ausztrál színház előadását, szofisztikált Botho Strauss-darabot játszanak a fantasztikus Cate Blanchett-tel a főszerepben. Bejön egy rettenetesen kövér lány bugyiban-topban, minimum százhatvan kiló, húsosan rengő, narancsbőrös combjait két karral sem lehetne átérni, nálunk máris szétröhögnék a pillanatot. A lány heroinfüggő, beadja magának az adagot, Blanchett ráfekszik az óriás testre, úgy próbálja eltakarni szem elől. Az egész jelenet alatt egyetlen kuncogás vagy pisszenés sem hallatszik a kilencszázas nézőtéren, vágni lehet az empatikus csendet.

Mitől különbek az osztrákok, mint mi?

Míg nálunk fűtik a Horthy-kultuszt, tereket neveznek el a kormányzóról, szobrokat állítanak neki, a bécsiek átkeresztelik a Ringnek azt a szakaszát, amely Dr. Karl Lueger nevét viselte, „csak” mert az egykori főpolgármester, akinek a város rengeteget köszönhet, antiszemita volt. Náluk ez utóbbi nem számít kitüntetett erénynek. Berlinnek megfelel a Karl Marx sugárút meg a tankos-szovjetkatonás világháborús emlékmű a friss virágaival, amihez senki sem nyúl. Itthon komolyan felmerülhet, hogy az egyetemi aulából elszállítsák a Marx-szobrot.

A reggelinél beszélgetek az apácák tulajdonolta hotelban lakó házaspárral. A férfi angol, a nő portugál, és hallott Horthyról, aki Estorilban halt meg. Azt mondja, háborús bűnös volt, és csak a diktátor Salazar fogadta be. Mondom, nem volt háborús bűnös, de persze makulátlan sem, sőt, és sokan szeretik.

A férfi azt tudakolja, igaz-e, amit Magyarországról hall. Kérdezem, mit hall. Látom rajta, nem akar rosszat mondani. Helyette megkérdezi, játszanak-e nálunk Csajkovszkijt. Bután nézhetek, erre elmeséli, hogy 1985-ben volt Magyarországon, és föl akart adni egy levelet Pétervárra (Leningrádba), ahol egy barátja él, de a postatisztviselő nem volt hajlandó felbélyegezni a borítékot a Szovjetunióba. Ha ennyire gyűlöljük az oroszokat, játszunk-e Csajkovszkijt? Biztosítom róla, hogy igen, de nem teszem hozzá, hogy Gorkijjal és Sosztakoviccsal nem ennyire megnyugtató a helyzet, őket is játsszuk ugyan, bár gyanúsak, és nemcsak a legbornírtabb körökben.

Másnap reggel az irodalomról esik szó, mert a hosszú asztalnál kettővel arrébb ülő osztrák fiatalember, aki vidéki és bölcsész, átszól, hogy mennyire szereti Kertész Imrét, és ő ugye Nobel-díjas. Ez segít feloldani a rólunk alkotott képet. Lehet, hogy nemsokára lesz még egy Nobel-díjasunk, mondom, Nádas Péter. Őt nem ismeri, de Kertész és a Sorstalanság szerinte azért fontos, mert segít tisztázni a régi dolgokat, ami néha kellemetlen, például itt van az ő Jelinekük, aki szintén Nobel-díjas, és sokan épp az örökös múlthánytorgatása miatt nem szeretik. Tovább javítandó a hírnevünkön gyorsan közlöm, hogy Jelineket nálunk most az egyik legjobb színház, az Örkény játssza, és megkérdezem, hogy attól, mert sokan nem szeretik, tanítják-e őt az osztrák iskolákban. Persze, válaszolja, hiszen az egyik legjelentősebb kortárs író, ahogy Kertész is. Bólogatok, és elhallgatom, hogy Kertész nálunk csak a Nobel-díj „oldalágán”, per tangentem slisszolhatott be a vadonatúj alaptantervbe, mert élő írókat mifelénk nem tanítanak, a tanügyek mindenható nagyasszonya szerint a kortárs irodalom nem érdemli meg a vele való foglalkozást, hová jutnánk, ha a tanulóifjúságnak köze lenne a saját valóságához, netán jelentős műveket olvasna, és összevetné az életével – ne adj’ isten, mindenféle gondolatai támadnának. Sokkal jobbat tesznek neki az olyan, a mai kurzusnak kedves, enyhén szólva kétes eszmebeszállítók, mint Szabó Dezső, Wass Albert és Nyírő József, akik közül az utóbbi kettő – egy-két sűrűbb opuszt leszámítva – írónak is hígacska.

Ezt sem mondtam el ott és akkor. Részint, mert még magyarul sem tudnám értelmes embereknek úgy elmagyarázni, hogy meg is értsék, részint, mert közben befejeztük a reggelit.