Az eltérített konvoj

1977. évi találkozójukat követően a süketek párbeszédének megismétlődésétől ódzkodó Kádár János rendre kitért a román kollégájával tartandó újabb tárgyalások elől. A két ország és a két párt kapcsolatai közben fokozatosan romlottak. Ami azelőtt nem történhetett volna meg: a magyar sajtóban nyíltan kezdték bírálni a szomszédban uralkodó állapotokat, főként az ottani nemzetiségi politikát, miközben Romániából egyre nagyobb számban érkeztek hozzánk menekültek. Mindez korábban elképzelhetetlen lett volna két „testvéri” ország viszonyában, akárcsak az, hogy Budapesten a román nagykövetség előtt tömegek tüntettek a romániai magyarságot is érintő falurombolások terve ellen. Román részről viszont szabotálták a bukaresti Magyar Kultúra Házának megnyitását, mi több, bezáratták a kolozsvári magyar főkonzulátust. 1988. augusztus 25-én Nicolae Ceauşescu diplomáciai úton szinte azonnali találkozóra hívta az új magyar pártfőtitkár-miniszterelnököt, Grósz Károlyt. A tisztségeibe nem sokkal azelőtt beiktatott Grósz, aki úgy érezte, hogy talán még a szovjet vezető, Mihail Gorbacsov is kívánja a magyar–román kapcsolatok rendezését, valószínűleg nemigen térhetett volna ki a román kollégájával való találkozó elől.

A magyar küldöttség Szegeden éjszakázott, és 28-án korán reggel lépte át a román határt, ahol a házigazdák azonnal saját autóikba ültették át a delegáció tagjait, megszabva ezzel az útirányt is: a konvojt „eltérítették”, a gépkocsik a magyar politikusok üdvözlésére spontán felsorakozott aradiakat elkerülve, hátulról hajtottak be a városba. A Grószékat kísérő magyar újságírók autóit úgy vezették fel az egyébként tökéletesen biztosított útvonalon, hogy egyrészt mi se lássunk semmit az üdvözölni szándékozókból, másrészt huszonöt perces késéssel futottunk be, így a Magyar Televízió lemaradt arról, hogy az aradi régi városháza épületében megörökíthesse a tárgyalások megkezdését.

Mi, tudósítók a megbeszélés színhelyének közelében berendezett alkalmi sajtóközpontban ültünk, és azt vártuk, hogy fél, legfeljebb egy óra múlva a magyar küldöttség – Grósz Károly mellett Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának külügyi titkára és Szűts Pál bukaresti magyar nagykövet – feláll a tárgyalóasztaltól, és kilép az ajtón valamiféle olyan nyilatkozattal, hogy „sajnáljuk, rajtunk nem múlt, mi megpróbáltuk”. Én őszintén szólva azt hittem, hogy Grósz eleve csak a jó szándékának a demonstrálása végett szánta rá magát a Ceauşescuval való találkozóra. De nem így történt. Telt-múlt az idő, a tárgyalóterem ajtaja csak mintegy három és fél óra múlva nyílt ki. Mint Szűts Pál későbbi visszaemlékezéseiből tudjuk, ennek az időnek is több mint a háromnegyedét a román vezető monológja töltötte ki. Grósz igyekezett baráti, megértő hangnemet megütni, Ceauşesu azonban valósággal lerohanta őt, és olyanokat mondott, hogy a kolozsvári magyar főkonzulátus munkatársait le kellett volna tartóztatni. „Megmagyarázta” a falurombolást is, amelyet ő „szisztematizálásnak” nevezett, és nem minden hátsó szándék nélkül célzott arra is, hogy Románia minden szükségessel rendelkezik ahhoz, hogy saját atomfegyvert állítson elő.

Meglehetősen „megértő” pohárköszöntőt mondott a magyar pártfőtitkár-miniszterelnök azon a díszebéden is, amelynek elejére beengedték a sajtót. A mellettem álló Szűrös egyfolytában suttogott a fülembe: „Hát ez érthetetlen!” „Hogyan fogadhatja el mindezt ellenvetés nélkül?” „Károly, úgy látszik, el sem olvasta az anyagot, amit előkészítettünk neki.”

A tárgyalások az ebédet követő pihenő után folytatódtak. (A pihenő alatt a küldöttség tagjai, Grósz nélkül, megkoszorúzták az aradi tizenhárom emlékét őrző obeliszket.) A jelenlévők visszaemlékezése szerint a megbeszélések e szakaszában Grósz Károly már szóvá tette, hogy „nincsenek területi követeléseink, önök mégis ezzel vádolnak bennünket, miközben elviselhetetlen, sértő jelzőkkel minősítik a magyar politikát; a Horthy-fasizmussal való párhuzam sérti népünket”. Itt azonban a magyar pártfőtitkár-miniszterelnök pontot tett, és nem utasította vissza a román vádakat.

Kora este volt, mire a tárgyalások végeztével sor került a magyar és a román vezető nemzetközi sajtóértekezletére. Ismét Szűts Pált idézem: „Népes társaság sereglett össze. A legizgalmasabb kérdés természetesen a nemzetiségi kérdés volt. Szó esett-e erről a tárgyalásokon? Ezt szerette volna hallani a Magyar Rádió tudósítója, Kulcsár István is.” Ceauşescu azonban kitért az érdemi válasz elől, és Grósz sem forszírozta. Ellenkezőleg, a sajtóértekezlet hangneme – bár futólag szóba került, hogy maradtak azért bizonyos nézetkülönbségek – már-már a szocialista tábor legelmélyültebb druzsbaidőszakára emlékeztetett. Ezalól talán csak a jól irányított román média munkatársainak a magyarországi sajtó románellenes hangvételét firtató kérdései jelentettek kivételt.

Közben a két delegáció a kiadandó közlemény szövegét próbálta egyeztetni, de nem jártak sikerrel. Végül Grósz rábólintott a Ceauşescu által jóváhagyott változatra. Amikor a magyar küldöttség gépkocsikaravánja hazaindult, az útvonalat addigra kiismerő aradiak (főként magyarok, de valószínűleg a magyarországi reformokkal rokonszenvező románok is) már a megfelelő utcák mentén sorakoztak fel, és integettek a küldöttségnek. Folytatódott ez azokban a falvakban is, amelyeken a delegáció konvoja a határállomásig áthaladt.

Az eredeti tervek szerint az aradi tárgyalásokról Grósz a Magyar Televízió budapesti stúdiójában számolt volna be a nézőknek, de ekkor már későre járt. Az egyenes adásban, országosan sugárzott rádió- és tévéinterjúra ezért út közben, a szegedi stúdióban került sor. Hiába próbáltuk Rangos Katalinnal, a televízió tudósítójával újból és újból az Aradon nyitva maradt kérdésekre, elsősorban a falurombolásra terelni a szót, Grósz egyre csak azt hajtogatta, hogy Ceauşescu elvtárs mindent megmagyarázott neki.

„Ki gondolt volna arra, hogy Grósz így hagyja magát átverni?” – emlékezett később Szűts Pál nagykövet. Egy héttel a találkozó után a Támadják a magyar vezetőt a romániai tárgyalások miatt című cikkében a The New York Times ezt írta: „Még a hivatalos sajtó is elismerte: sok magyar elkeseredéssel vette tudomásul, hogy Mr. Grósz képtelen volt eredményeket kicsikarni Mr. Ceauşescutól.”

Mindennek azonban jóformán már alig volt jelentősége. Valamivel több mint egy évvel az aradi találkozó után az MSZMP eredeti formájában megszűnt létezni, Grósz Károly alól kifutott a pártja, néhány héttel később pedig kivégzőosztag tett pontot Nicolae Ceauşescu pályafutásának végére.