Amikor megfordult a szél

Változnak idők és emberek. Emlékszem, a Szabad György elnökölte T. Ház egyik évfordulógyanús tavaszi ülésén a körkörös hadúr olyan megindítóan szép szavakkal emlékezett az országot fél Európával együtt felszabadító (!) antifasiszta hadak küldetéséről, mintha tévedésből egy régebbi beszédét húzta volna elő. A gyökerekig, Hitler jellemzéséig nem jutottak el ezek az emlékezések, igaz, helyettük száz és száz film mutatott egy elmebeteg és sarlatán Führert, akiről csak az orvosi szakirodalom tudatta, hogy nincs szó még paranoiáról sem. „Mindössze” zsigeri fanatizmusról, amelynek szétesési tüneteit legfeljebb a merénylet traumája (f)okozhatta nála. Ami pedig hadvezetői szakértelmét illeti, néhányszor bizony közelében járt a totális győzelemnek.

Eszementségének ábrázolásában azok a filmkészítő mesterek mentek legmesszebbre, akik még az 1940-ben készült Diktátor elegáns kényszerzubbonyát húzták rá minden mozdulatára. Volt ebben egy parányi felmentési igyekezet a németség mint olyan számára is, hiszen a képsorok szerint minden bűncselekmény egy őrült parancsára történt, miáltal a „tőrdöfés legendája” is lélegzethez jutott.

Szinte érthetetlen, hogy legutóbb Anthony Hopkins is rájátszott e káplárból lett napóleoni figurára a Bunker nemzetközi produkciójában, amelyben még a hasonlóságok castingolása sem volt olyan fontos, mint az elmebetegség láttatása. (A szcenárió szerzője James P. O’Donnell, a rendező George Shafer.)

Vessünk egy pillantást arra, hogyan kezdődött mindez, a háborús tényirodalom valóságos és válságos indulása. A nyitóvállalkozás Hans Habétól ered, aki 1941-ben érkezve Amerikába, az Európában végbement hadi eseményeket foglalta össze a Ha elesnek mellőled ezeren biblikus című regényében. 1945-ben egyébként csak hadinaplók láttak nyomdafestéket, s a szerzőpionírok jószerivel a sajtófertályból kerültek elő pennáikkal, de még inkább ollóikkal. A miértek helyett ők legfeljebb a hogyanokra tudtak válaszolni. Azokat is előbb a glorifikálás/bagatellizálás, a méricskélések, sorrend- és adatporciózás után adták át az érdeklődő és jó szándékú olvasóközönségnek. Néhány név e nulla óra immár céltudatos tollforgatói közül: Raymond Cartier, William Shirer, Chester Wilmot, Guérin, Battaglia, Commager, Szimonov, Ehrenburg, Habsburg Ottó, Wesselényi Miklós, Sally Dezső.

Aztán az Iwo Jima-i zászlókitűzős toposzfotót – a reichstagi mását – Truman után az első tiszteletbeli USA-polgár, Churchill is megkapta bekeretezve. Gyógyír volt ez Sir Winstonnak, aki sértett hiúságában messze kerülve a Downing Streettől talán épp cédulázásba kezdett. Mailer, Solohov, Malraux s a tényirodalmat szépirodalommal ötvözni tudó többi mester egyelőre kivárt: saját sorsuk látleletei még nem öltötték magukra az általánosíthatóság világképét – a volt fegyvertársak vélt szimbiózisban szenderegtek. Ahogy aztán a nürnbergi kihallgatásokból sajtóhírek kerekedtek, úgy lettek olvasmányosabbak a könyvek is.

Ott ült a tárgyalóterem sajtópáholyában Willy Brandt is, aki norvég tiszti uniformisában várta, hogy német állampolgárságát visszakapja. Izgalommentesen hallgatta a casus belliket, amelyeknek az érvtárából ezúttal már kiveszett a „véreink megoltalmazása”, helyébe az élettérelmélet került. Ez szinte egyeztetve ülte meg a tengelyfővárosok rádióhullámait Danzig, Párizs, a Bug-part és Pearl Harbor sötét napjaiban. Az a kimódolt verzió, hogy az élet parancsa a szűkre szabott határok közül más térségekbe kíván törni, már senkit nem hatott meg, nem is érdekelt, egyedül a reménykedés, hogy túlélhetők lesznek a megpróbáltatások.

Az ősi eredetű propagandakifejezés Berlinben az állampolitika rangjára emelkedett, és Goebbels doktor boszorkánykonyhájában lelt otthonra. A főnöki íróasztal zöld tintatartója mellett egy rejtett piros gomb volt a másik félelmetes eszköz. Lenyomásával a Deutschlandsendert és minden közvetítőállomását saját mikrofonjához kapcsolhatta a miniszter.

Ha ez idő tájt kérkedni támadt kedvük, megvolt rá a reális okuk. 1942-ben nekik termelt fél Európa. A Ruhr-vidék ágyúgyárai nemcsak a megszállt kontinens templomi harangjaira számíthattak nyersanyagként, de titkon a svéd acélszállítmányok is Kruppék olvasztókohóinál landoltak. A legfelkapottab Messerschmittek összeszerelését a Csepel-szigeti Horthy-ligetben végezték, és éppenséggel azt is felejti már az utókor, hogy rakéta, lökhajtásos vadászgép és radar is előbb volt német, mint angol–amerikai kézben.

A korszerű hadianyagok és logisztikájuk mellett figyelmet érdemel a Wehrmacht sokszínű népessége is. Amíg Amerika nehezen adott fegyvert „nigger” katonái kezébe, Hitler térfelén nemcsak az alárendelt magyar, olasz, román és szlovák seregtestekre számíthattak. Létszám tekintetében a legigényesebb keleti fronton norvég, belga, svéd, finn, horvát, bosnyák és spanyol önkéntes divíziók sorakoztak hadrendbe. Az ukrán Vlaszov tábornok egész hadseregével pártolt át hozzájuk. Egy statisztika szerint a sztálingrádi katlan körüli harcokban Paulus tábornagy erőinek csaknem egyharmada ezekből rekrutálódott.

A második világháború könyvtárnyi irodalmában és a filmarchívumokban döntően olyan művek sorakoznak, amelyek a könnyebb ellenállást választva legendásítják vagy épp kabarétréfaként emlegetik a csodafegyver-kísérleteket. Pedig többről volt szó a The New Yorker karikatúrájánál, amely egy derékszögbe hajlított puskacsővel illusztrálja az utcai harcok szupereszközét. A Washingtonba és Moszkvába kényszerített náci tudósok is bevallották: társaik a hitleri biztatás elapadása ellenére is megszállottan folytatták magkísérleteiket, amelyek a norvégiai nehézvízbázis felrobbantása után is csaknem időarányosan folytak a Manhattan-tervvel. Ha pedig – tegyük fel – Chicago ismeri meg előbb az atomkataklizmát Hirosimánál, más lehetett volna a háború végkimenetele is.

A tudósok azonban általában csöndes emberek voltak. Feladatukat – az űrrakéták létrehozását – mindkét nagyhatalomnál bevégezték, s elégtétellel vették tudomásul, hogy félbemaradt fegyvertalálmányaikkal elúszott Dél-Amerika ismeretlen célja felé Fehler kapitány U–234-ese, a Toplitz-tó pedig a többi alpesi tengerszemhez hasonlóan mély fenékiszapjába emésztette a Waffen-SS által odasüllyesztett ládákat. Egyébként a tartományi kormányok kutatási tilalmainak a helyi csendőrségek adnak nyomatékot.

Szóval: 1942. A hadi események olykor ellentmondásosan oltják ki egymást. Holott a csönd titkokat övezett. Indiáról például szó sem esik benne. Pedig ott akart összezárulni a nagy német harapófogó, amelynek szárait egyszerre vágták el Jerjomenko csapatai Moszkva és Sztálingrád között, illetve Montgomery 8. hadserege Alameinnél.

A nem várt fordulatra Berlinben félárbocra engedték a zászlókat, Londonban viszont újra megkondultak a Big Ben harangjai, amelyeket három éve hallgattattak el, hogy csak egy német invázió esetén adjanak félreverve riadójelet.

„A világ jobbik fele” (Churchill) csöndben sóhajtott. Ezt teszi ma is, midőn a képernyőre meredve nem hisz a szemének, mert a Bunkerből a horogkeresztes Cipolla útja a Walhallára vezet.

A Midway-i csata- videó: