A tigris vért ízlelt

Rákosi Mátyás mindenre kristálytisztán emlékezett, még arra is, amire nem kellett volna: sokszor használta ezt ki tárgyalásai során. Visszaemlékezéseiben – amelyet már száműzetésben vetett papírra, miután 1956. július 26-án egy kormánygép fedélzetén felesége és orvosa kíséretében elhagyta az országot – bőven kitér arra, hogy áthúzta számításait a poznańi felkelés: „1953-ban már Berlinben láttunk valami hasonlót. Ennek azonban a magyar eseményekre alig volt hatása, mert a speciális berlini viszonyoknak, a rendkívül hatásos és közvetlenül jelentkező imperialista agitációnak és aknamunkának tulajdonították. A széles tömegeknek nem is volt tudomásuk a berlini események pontos lefolyásáról. Azonkívül akkor még az ilyen esemény ellenforradalmi kihasználására hiányzott a megfelelő talaj nálunk. Poznańnal már egészen másképp állott a helyzet. A magyar revizionisták bőven merítettek a lengyel revizionisták zavaros tárházából, s most, amikor Poznań megmutatta, hogy az ellenségnek milyen, addig nem is sejtett lehetőségei vannak, olyan, egyébként szilárdnak hitt népi demokráciákban, mint Lengyelország, ugrásszerűen megnőtt az étvágyuk. A tigris vért ízlelt. A poznańi eseményeket az ellenséges propaganda például állította oda a magyar revízió és ellenforradalom elé. (...) Emlékszem, ezekben a napokban mennyit kellett magyaráznom még vezető elvtársaknak is, hogy ilyesmi a legjobb családban is előfordul. Megnőtt tőle az ellenség bátorsága és étvágya, s újabb zavart okozó problémát dobott be az amúgy is nyugtalan magyar közvéleménybe.”

Cyrankiewicz miniszterelnök – aki, ahelyett hogy tárgyalni, a közhangulatot csendesíteni sietett volna, Edward Ochabnak, a párt első emberének társaságában a poznańi katonai repülőtéren várakozott – később már nem lacafacázott: „Mindazok kezét le fogják vágni, akik a néphatalomra emelik!” Az egyetemisták persze értették a „tréfát”: eldugván a kezüket úgy mászkáltak városszerte, hogy zakójuk egyik ujját szabadon lifegni hagyták.

A 19. és 20. páncélos hadosztály 250 harckocsival vonult be, felszámolandó „a várost elfoglalni akaró nyugatnémet diverzánsok, amerikai ejtőernyősök és a hazai reakciós földalatti bandák akcióit”. A lengyel hadsereg elitegysége másnapra véget vetett a harcoknak. És jó pár ember életének: ezer polgári személy esett el vagy sebesült meg (köztük egy 13 éves diák, Romek Strzałkowski, akit lesből lőttek le), tíznél több rendőr, katona, belbiztonsági vesztette életét, 750 embert tartóztattak le. A későbbi nyomozás derítette ki: többnyire fiatal munkások „keresték a bajt”. Még október közepén is elítéltek vádlottakat 6–16 havi börtönbüntetésre.

Persze nem csoda, hogy a felkelés híre bejárta az egész világot. Magyarországra is eljutott: indokul szolgált a Petőfi Kör betiltásához.

Júliusban rendteremtési célzattal, „rangrejtve és teljes titoktartás közepette” (ahogy Huszár Tibor írja Kádár politikai életrajzában) Magyarországra érkezett a főfőember, Mikojan, azzal az elhatározással, hogy Rákosit végre lapátra tegye. Azt találta mondani, hogy „a Petőfi Kör valóságos ideológiai Poznań”.

Hruscsov Moszkvában a XX. kongresszuson, 1956 februárjában elmondott négyórás „titkos” beszédében leplezte le Sztálin bűneit, s ezt zokon vette a generalisszimusz legjobb lengyel tanítványa, Bolesław Bierut, majd szokásos pártbetegségben, „tüdőgyulladásban” halt meg. Hruscsov támogatásával Edward Ochab lett az első titkár. Háromezer számozott példányban titokban kinyomtatták a „titkos” beszédet, megvitatásra a pártszervezeteknek. Ettől kezdve nem volt titok többé, mivel a nyomdászok túlbuzgósága következtében a legkeresettebb piaci dugáru lett: egyhavi átlagbért is képesek voltak megadni érte. Hiszen a sztálini bűntettek kivesézése alkalmat nyújtott a nemzeti sérelmek kibeszélésére is: Molotov–Ribbentrop-paktum, Katyń, Gulag...

Egy tanulmányában Kovács István történész úgy vélekedik, mindez szelepként szolgált a felgyülemlett feszültségek csillapítására, elvezetett a felelősök számonkéréséhez, sőt egy általános amnesztia kikényszerítéséhez is: 34 ezer embert, köztük hatezer politikai foglyot engedtek szabadon. A társadalom egészére felszabadítólag hatottak ezek az intézkedések.

De a lengyel gazdaság katasztrofális állapota, a megoldatlan kérdések halmaza nem várt robbanáshoz vezetett Poznańban. A 13 ezer munkást foglalkoztató Sztálin Vagongyár, az egykor hírneves Cegielski Művek alkalmazottaiban ekkor tudatosodott: a gyárvezetés évek óta legalább ötezer embernek tartozik a 30 százalékos adókedvezménnyel, amely nem csak a sztahanovistáknak járt. Az összeg egy-egy munkás esetében kéthavi átlagbért is kitett. Alacsony munkabérek, magas normák. Ezért már érdemesnek tűnt harcba szállni. Hiába tárgyaltak fűvel-fával, elfogyott a türelem, az utcára vonultak. A sztrájk időzítését nem bízták a véletlenre: ekkor nyílt meg a Poznańi Nemzetközi Vásár. Több tucat gyár, üzem, vállalat csatlakozott. A nemzetközi figyelemtől kísért tömeg kezdetben csak szociális köntösbe öltöztetett jelszavakat hangoztatott: „Munkát, kenyeret! Éhesek vagyunk!” Ám rövid idő alatt nemzeti-politikai követeléseket skandáló tüntetéssé alakult: „Kenyeret és szabadságot!” és „Szabad választásokat!” Amikor fokozódott a helyzet, már a „Le a párttal!”, „Le a kommunistákkal!”, „Le a ruszkikkal, igazi szabad Lengyelországot akarunk!” A munkások nem kaptak megfelelő választ követeléseikre, sem az állami, sem a pártvezetéstől. (A tömegben csak Edward Gierek, a KB titkára, későbbi első titkár merészkedett felbukkanni, de nem volt felhatalmazása ígéreteket osztogatni a kedélyek lecsillapítására.)

A hatalom húzta az időt, sem tárgyalni, sem erélyesen fellépni nem mert. A munkások elfoglalták a fontosabb középületeket. A rendőrségnek és a katonaságnak sem engedélyezték tűzfegyver használatát. A tüntetők gyorsan felismerték a helyzetet: elegendő egy félig-meddig megszervezett tömegdemonstráció, máris összeomlik a rettegett hatalom. Egy tévhír elterjedésére, hogy letartóztatták a Varsóban járt munkásdelegáció tagjait, a megfékezhetetlen tömeg ostrom alá vette a központi börtönt, 230 köztörvényes kiszabadult. A bátrabbak fegyverhez is jutottak. A következő célállomás a belbiztonság gyűlölt székhelye volt, ott a fegyverre fegyverrel válaszoltak.

A vérbe fojtott ellenállás hatása azonban továbbgyűrűzött: a lengyel társadalmi viszonyok a pártvezetésben bekövetkezett változások következtében, a „lengyel Nagy Imre”, Gomułka visszatérésével valamelyest javultak, de az áldozatok emlékezete jó ideig tabu maradt Lengyelországban.

A lengyel belpolitikai válságban a munkásfelkelés leverése nem jelentett megoldást. A pártvezetésen belül is patthelyzet alakult ki. Ebből csak egy határozott vezető tudta volna kimozdítani a változást igénylő lengyel politikát. Mindenki Gomułkára várt. (Mint itthon Nagy Imrére.) 1956. augusztus 5-én a Trybuna Ludu, a lengyel párt központi lapja közölte: a „jobboldali nacionalista elhajlásért” (például első titkárként szót emelt a kolhozosítás ellen) a KB-ból, majd a pártból is kizárt és 1951 és 1954 között házi őrizetben tartott Wladysław Gomułkát visszavették a pártba. Gomułka kijelentette: a történelem felülírta önkritikáját, vagyis 1949 előtti magatartása volt helyes. Egyértelművé tette, hogy számára csak a párt első titkári posztja elfogadható.

Október 21-én teljesült az óhaja: a LEMP KB első titkárává választották, Hruscsov váratlan felbukkanása ellenére; ő igyekezett nagyobb távolságot tartani a szovjet politikától. „A szél először Varsót érte el, aztán pedig áthaladt Budapesten” – Tischler János történész sommás értékelése szerint. „A hatalmas tömeggyűlés előtt elmondott beszédében elismerte: a poznańi munkáslázadás a LEMP hibás politikája miatt tört ki, tehát legitimálta a felkelést. Mindent a volt vezetőségre hárított.” Bízhatott a tömeg támogatásában, úgy érezték az emberek, 1939 óta először győztek. Beszédét közölte a Szabad Nép, ami erjesztőleg hatott az itthoni eseményekre.

Az egyetemisták kezdeményezésére Budapesten a lengyel néppel való másnapi rokonszenvtüntetésre hívták a hallgatóságot Bem apó szobrához. A következő napon kitört a forradalom.