A szivacskirály

Szomszédok voltunk az Abonyi utcában. Ezt a flaszterszegélyű fasort mintha csupán azért ültették volna, hogy átmeneti hangkulissza legyen a Garay téri piac csikágói hangzavara és Zugló madárcsicsergős villanegyede között. A képzeletbeli határ a Café Abonyi volt, amelyben a tulaj (Alfonzó apja) vívta mindennapos sakkpartijait egy-egy törzsvendéggel, így Holits Gáborral is. A hatvanat minden tekintetben túllépő, kissé korpulens férfi hazafelé mindig a kávéház előtt lépett le a jó tempójú 23-as lépcsőjéről. A posztos rendőr ilyenkor félrenézett, kapott is időnként egy-egy mosdószivacsot. De hogyan kerültek a tengerek e fura gyümölcsei az Abonyi utcába? A történet meghaladná Hašek fantáziáját is, inkább lenne Rejtő tollára való.

Holits Gábor – a Szivacskirály, ahogy később fél Zugló hívta – akkor hagyta el az első világháború szokvány katonasorát, amikor Sztracsek „fődörzs” magához intette a limanovai állófront altiszti latrináján, és rendelt nála néhány disznó viccet. Mivel azonban sem emlékezete, sem a „helyszín varázsa” nem indította erre, beérte azzal, hogy előadott valamit „külföldiül”, de persze nem dajcsul, ahogy a legtöbben tudtak. Így ismerkedett meg az állományvezető tiszthelyettes az Odüsszeia első soraival, mely akkoriban ógörög memoriter formájában szegődött társául minden elballagó diáknak. Nem panaszkodhatott egyébként emlékezőtehetségére Sztracsek sem, aki a zászlóalj idegen nyelven tudóinak pár hónap múlva összeállított lajstromára magától értetődően írta fel Holitsot. S ezzel indult útjára a frontcsoda, egy valóságos tündérmese formájában.

Érkezett ugyanis fél esztendő múlva egy géptávíróparancs, amely kimenőviseletben a hadseregtörzshöz rendelte Holits karpaszományos „cucfűrert”, hogy koszorúvivő tagja legyen egy Athénba induló tisztelgő különítménynek.

Egy hétig tartott az út, de mire odaértek, már indulhattak is vissza, Sándor király ugyanis időközben átpártolt eddigi ellenségeihez, még hadat is üzent a Monarchiának. Így aztán a visszaúton közös volt a törzstisztek elhatározása is abban, hogy nem nagyon kell sietniük, a lövészárok megvárja őket. Tettek is akkora kerülőket, hogy még egy Spitzbergákon túli öbölben is letáboroztak. Kóstoltak ötféle halat, Holits pedig rálelt egy sárgálló meddőhányóra, amelyről megtudta, hogy a hálókba, varsákra tapadó moszattömeg még akadálya is a zsákmányszerzésnek. Talált aztán egy tolmácsot is a helyi pópa személyében, aki elismeréssel hallgatta az ősi eposzt, s cserében a Loreleijel válaszolt.

Gábor, fantáziát látva az Úr hellén szolgájában, megajándékozta egy csomag Kaiser szivarral és egy töltényhüvelyből eszkábált öngyújtóval. Ennyi figyelmességre aztán az egyház helyi képviselője némi érdeklődéssel ment át üzletemberbe. Egy kölyökkel magához hívatta a félsziget legtehetősebb halász gazdáját, és rábeszélte őket egy szerződésre, amelyért ő áll jót, mindkettejüktől tisztes letétet véve fel. Írtak egy szállítási szerződést görögül és németül, amit a pópa gyűrűs pecsétjével hitelesített. A villámbiznisz legcsodálatosabb fejezete az volt, amikor évekkel a kontinens temérdek zűrzavara után a csepeli vámkikötőből értesítés, majd egy küldemény érkezett. Így kerültek az első szivacsszállítmányok a háború kríziséből nyújtózkodó Budapestre, és mindez annak lehetőségével kecsegtetett, hogy most már csak az értékesítést kell megszervezni.

Csodák csodájára ez gyorsabban ment, mint gondolták, mert néhány kiglancolt mintadarab bemutatása után jöttek a megrendelések fürdőkből, iskolákból, garázsokból. Igaz, a háttérbázis megszervezésének lakásunk is áldozatul esett. Szüleim, akik szombat esténként átjártak Holitsékhoz römizni, némi megrökönyödéssel tapasztalták, hogy Gábor – apám hajdani katonatársa – egy viaszosvászonnal leterített kartonládára osztja a lapokat, a megemelt lábú nagy ebédlőasztal ugyanis átalakult osztályozó csúszdává. Az egész lakás munkahellyé lett. Egybenyitott hálójából és a gyerekszobából lett iroda, raktár és főleg szárító. A feltűzés volt a legfontosabb rituálé a „dobozolás” előtt. A kádban kiáztatott spongyákból húszcentis tűk csináltak vég nélküli füzéreket, amelyek jó két méter magasságban csimpaszkodtak a faltól falig kifeszített spárgákon.

Mindig égtek a lámpák, mindig szólt a rádió. A kártyaparti közben épp a kívánsághangverseny ment, ők meg dúdolták Karádyval, hogy „a kuvertában itt egy szál szegfű virít”. Bözsikére, a feleségre (50) csak a délutáni műszakban lehetett számítani, mert délelőttönként – divatosra véve a figurát – háziasszonyként működött. A vasi megyebálok valcerkirálynője gyorsan beletanult a pesti naccságák szerepébe. Dauer, rúzs és körömlakk nélkül egy lépést se tett. Legsűrűbben Berkenye úr Thököly úti hússzalonjába tért be. Nem a húsz deka parizer és ugyanannyi sonka volt a lényeg, hanem a kvaterkázás az itt csoportosuló cekkeres asszonyokkal és a főnökkel, akitől kijárt a kisztihand és a környék minden pletykája. Olykor egy kis házipálinka-kóstoló is. „Nahát – affektált ilyenkor Bözsike –, mintha Ámerikában lennénk” – s a kupicától eltartott kisujjával varázsolt képzeletbeli ékezetet a szókezdetre.

Bea (házi nevén Bice, 17) minden piperézésben a mamát utánozta. Legnagyobb sajnálatára az öltözködésben is: Bözsike megunt darabjai jutottak neki, és csak irigyelhette pár évvel idősebb unokatestvérét, aki már divatos holmik között válogathatott. Bea egyébként telt keblű, sportos lány volt, egyedül matekból szorult segítségre, járt is hozzá korrepetitor, Guszti (20), akivel a konyhaasztalnál tanultak. Ám Robi (otthon Bobi, sőt Poci, 14) ötpercenként rájuk nyitotta az ajtót a legkülönfélébb kifogásokkal. Nem lehetett tudni, hogy ez mennyire és hol érintette a nővérke terveit, tény, hogy később kitámasztották a konyhaajtót. Így aztán a testvérek kapcsolata olyan volt – egy újabb kori példával élve –, akár a Mézgáéké.

Én ezt némi keserűséggel figyeltem, nekem ugyanis Robi volt a legjobb barátom. Együtt voltunk gimnazisták, kiscserkészek, majd indiánok is. E végső átalakulásba a korabeli BM is besegített, megszüntetve a számára nem kívánatos vallásközösséghez tartozó – s így a 297-es, br. Eötvös József nevét viselő – cserkészcsapat működési engedélyét is, szélnek eresztve a harminctagú farkaskölyök-falkát. Ámde Akelánk, Hámori Ottó (korai haláláig egykönyves író) megtudta, hogy egy törzsfőnök, bizonyos Fehér Szarvas voltaképp hazánk szülötteként emigrált egykor. Írt hát neki egy szívhez szóló levelet, hogy jelképesen fogadjon be a törzsébe harminc sápadtarcút, akik épp oly számkivetettek, mint náluk a rézbőrűek.

Nemsokára megjelent a Sziklás hegyek varázslója című könyv, amelyben a szerző Shahem Omistaja Poha (született: Borvendég Deszkáss Sándor) közölte neveinket szüleink és tanáraink nem túl nagy örömére. Simon tanár úr ki is fejtette, hogy helytelen azok kegyeit keresni, akiknek országával hivatalosan hadban állunk. Azt pedig végleg nem értettük, hogy mi bajunk lehet nekünk Winnetou leszármazottaival.

Ám nemsokára, amikor Tigris páncélosok vonultak a Nagykörúton, és SS-őr silbakolt az Astoria előtt, már tisztult a kép: valahol valakinek fölöslegesek lettünk. Szólt a vészharang a Holitsék köré csoportosult öt baráti házaspár fölött is. Megszűnt egyetlen kedvtelésük, a havi egyszeri közös vacsora a Thököly úti vendéglőben, a „Kispiszkosban”. A szivacskirályságnak is befellegzett. Az urakat bomba- és aknaszedő munkaszolgálat várta, a hölgyeket gyalogmenet: via Germania. Az ecetfás udvar porolójára akasztott sínvas most nem légiriadóra kongott, hanem nyilas razziára, gettómenetre. Amikor Bözsike és Bea elindult a behívóparancsban jelzett KISOK-pálya felé egy-egy kis táskával, Robi és apja is kisurrant a ház vészkijáróján. Négyük búcsúja egy életre szólt, soha többé nem találkoztak.

Gábor fivére, Holits Ödön, a neves sportember (egy hajdani válogatott kapusedzője) a vészkorszak idejére felöltötte első világháborús tiszti zubbonyát, abban járkált, kemény léptekkel és elszánt tekintettel próbálva pótolni minden igazolványt. A háború után egy évet szánt rá, hogy az eltűnt családtagok nyomára bukkanjon. Hónapok múltán talált rá az erőltetett menet egy nőtagjára, aki könnyek közt mondta el, hogy mi történt a kőszegi határerdőben.

A keret egyik pártszolgálatosának támadt ott kedve Beát levetkőztetni, el is kezdte tépdesni a blúzát. Bözsike mint az anyatigris vetette közbe magát, ellökve lánya mellől a részeg zöld ingest. Az meg is tántorodott, de nem annyira, hogy pisztolyát elő ne tudta volna kotorni. Egy teljes tárat lőtt ki Bözsikére, aztán meg ráparancsolt a félájult Beára, hogy ásson gödröt és temesse el anyját. A lány vérben, könnyben és verejtékben úszva kaparta, túrta a földet, s amikor elkészült, ő is áldozata lett a visszatérő nyilasnak, aki egy társával együtt anyja holtteste mellett erőszakolta meg. Aztán mindkettejüket belökte a gödörbe, egy fél tucat ólommagot eresztve Bea csodálkozó kék szemei közé.

Alighanem a véres ősz ugyane napján ballagott holtfáradtan apa és fia Zugló végében, a bolgárföldek kertészházainak valamelyikében próbálva befogadásra lelni egy hamisított erdélyi menekültkártyával. Egyaránt idegesítette őket közelsége a kijárási tilalom kezdetének és egy mögöttük hangoskodó nyilas őrjáratnak. Megszaporázták lépteiket, de egyszer csak kiáltás hangzott mögöttük: „Nicsak, a szivacskirály... Hé, megállni, Holits!” „Meg ne fordulj!” – szűrte fogai közt az atyai intelmet Gábor, de elkésett. Robi cipőfűzőkötést mímelve pislantott hátra lábai közt, és már szóltak is a fegyverek.

(A gyilkosság előtörténetére az a véletlen vezette rá Holits Ödönt, hogy egy bírósági tárgyalásra felvonultatott kisnyilas tanúkat figyelve az egyiken azt a zöld színű bőrkabátot vette észre, amelyet ő ajándékozott Gábornak. Megnézte közelebbről, és nem tévesztette szem elől a hátának gondosan bestoppolt, de három golyó ütötte lyukát. Merthogy fivérét és unokaöccsét nemcsak megölték akkor, de ki is fosztották. A gyilkos, akinek érces hangját Gábor is felismerte, egy hajdani alkalmazottja volt, akit pincei rakodásoknál vett igénybe. Egy ízben azzal a furcsa kéréssel fordult Gáborhoz, hogy bízza őt meg a készletek eladásával, elintézi ő, jók a kapcsolatai, aztán majd osztozkodnak. Mivel nem talált megértésre, földhöz vágott egy zsákot, és sejtelmesen súgta, hogy a kamerádokat majd érdekelni fogja, ha elmeséli, ki hallgatja esténként nagy bőszen az angol rádiót. „Mesélje csak nyugodtan – szólt a válasz –, a mi rádióinkat fél éve már a hatóság őrzi.” A segéderő durcás távoztakor arcára volt írva: találkozunk mi még! De nem gondolta, hogy erre ilyen gyorsan kerít sort a felkoncolások évadja.)

Holits Gábor, Róbert, Bözsike és Bea teteme sosem került elő. A helyszíneket mindenütt megtépázta és összekeverte a közelgő hadszíntér. Mindennek hetven éve már. Azóta Ödön és övéi is elpihentek. Aligha van már lakója az Abonyi utca 4.-nek, aki emlékezne még rájuk.