A lelki terror háromszor hét oka

Furcsa belegondolni, hogy a legvadabbul végződő kapcsolat is megélt valaha jobb időket, kezdetben mindegyik az örökkévalóság illúziójába kergette résztvevőit. De a rózsaszín szemüveg egyszer csak kezd bepárásodni, aztán szürke vagy rosszabb esetben fekete foltokkal takarja el a látóteret. A kezdeti szívdobbanásokra a végére legfeljebb csak az intenzitásuk emlékeztet, hisz az örömteli szorításokat akkorra már a félelem préselése váltja fel. Ebben a stádiumban már "sóvárog a kés a seb után". Akár a bántást, akár a szenvedést választja valaki (vagy választatja vele a sorsa) könnyedén ráakad szerepére. Persze, ezek a szerepek keverednek és gyakran helyet cserélnek, amiből aztán a kölcsönös fájdalomokozás bámulatosan széles skálája bontakozik ki.

Hogyan és miért alakul egy szépnek induló kapcsolat ijesztően csúffá? Mikor siklik ki? Mitől válik elviselhetetlenné? Ezek olyan kérdések, amelyekre mindenkinek van a saját életéből válasza, sztorija, története. Kusza szálak csomósodnak kibogozhatatlan gombolyaggá, olyanná, amelyiknél még a legszakavatottabb égi kézműves mester sem képes rálelni a kezdetekre, az összetevőkre és ezek kapcsolatára.

Néhány okot azért talán össze lehet szedni. Azonban óvnék mindenkit attól, hogy ezekben a példákban bármiféle kauzalitást is próbáljon felfedezni. Szó sincs matematikai képletről vagy szillogizmusról. Ahány ember, annyi szituáció. És ahány szituáció, annyi érintkezési pont. Olyan egyedi eset mindegyik, mint maga az ember: egyszeri és megismételhetetlen. Ezért legfeljebb csak durva általánosságokra futja gyászos készletünkből.

1. Sokan, a nők és férfiak egyaránt úgy kötnek házasságot, hogy sürgetve érzik az időt. Biológiailag és társadalmilag bekódolt jelzőrendszerük riaszt egy adott korban. S mintegy gépember, beindul a parancsra: körbenéz gyorsan környezetében, oszt-szoroz, és aki különféle számítások után fenn marad a rostán, azt vezeti oltár elé vagy annak nyújtja kezét. Ilyenre bizonyára bárki tudna példát hozni saját vagy környezete életéből. Gyorsan hozzá kell tenni, hogy önmagában ez még egyáltalán nem feltétele a kapcsolat tönkremenetelének, sőt, egy életen keresztül virágzó együttlét is válhat belőle. Arról nem is szólva, hogy a szerelmi házasságok sem adnak hosszú távú garanciákat az együtt maradásra vonatkozóan, bármennyire is elvárná ezt tőlük az emberi igazságérzet. Azt azonban leszögezhetjük, hogy mégiscsak kisebb a tolerancia, a másikhoz való empatikus közelítés, a megbocsátás gyorsasági indexe egy ilyen esetben, mintha olthatatlan és elszakíthatatlannak tűnő szerelemben találtak volna egymásra a felek.

2. Egy másik felállásban azonban épp az a bizonyos, mindent eltakaró lángolás állhat a dolgok hátterében. A szerencsésebbje (vagy épp a szerencsétlenebbje?) pontosan ismeri ezt a mechanizmust. Amikor nem látni a fától az erdőt. Amikor a szerelem tüze mindent elvakít. Amikor már nem is kedvesünket, csak az általa bennünk indukálódott képet szeretjük. Na, ennél nagyobb szemfényvesztés nem sok létezik. A buborék villámgyorsan foszlik köddé, és mi ott maradunk tanácstalanul és magányosan a semmi közepén. Csak a kérdéseink vonnak körénk paravánt: mit szerettem én ezen az emberen? De hiszen ez egy hárpia! Vagy egy szörnyeteg!

3. Gyakori jelenség a "majd-én-megmutatom" dacmotivációja. Nevezetesen az az eset, amikor kedvesünk váratlanul elhagy bennünket, odébbáll, s mindennek a tetejébe még párt is talál magának. Ezt a skandalumot kevesen tűrik, viszont sokan ellensúlyozzák. Méghozzá a "szemet szemért, fogat fogért" ősi törvényét előráncigálva olyan lépéseket megtéve, aminek a kimenetele a legoptimálisabb helyzetben is végzetes lehet. A "ha te úgy, én is úgy" elve alapján villámgyorsan választ magának valakit, akit győzelmi lobogóként lengethet meg hűtlen kedvese felé. Pedig az már rá se pipál, messze hajózva újdonsült szerelmével a boldogság tengerén, és egyáltalán nem érdekli, mit művelt hajdanvolt társa. Tehát ez az akció merőben értelmetlen. A bosszúálló pedig csak bámul maga elé, tehetetlenül, a legkisebb elégtétel nélkül, de egy nem kívánt és alig szeretett oldalbordával maga mellett. A kísérlet nem sikerült, de a kísérleti alany maradt. Egy ilyen felállásnak nem sok jövőt jósol a szakirodalom, de csodák azért mindig vannak.

4. Ez a variáció az egyik legnépszerűbb, de legalábbis leggyakoribb buktató. A harmadik személy. A Nagy Ő újabb csábítása (jobb esetben beteljesedése is). Valamelyik felet megkörnyékezi a gonosz, egy ellenállhatatlan személyiség formájában, és felborít mindent, ami addig működött, ami hatékony vagy akár szent volt. Az ilyen irányú emberi tapasztalat pedig bölcsességre és meggondolásra int: tudnunk kell, nagyon kicsi az esélye annak, hogy az újabb kapcsolat jobb lesz. Általában ugyanazok a problémák klónozódnak, vagy ha nem, hát újabbak születnek, de gyökeresen jobb helyzet ritkán várható. A jól működő kapcsolatok nevében azért fontos kiemelni: van, akinek másodszorra, harmadszorra vagy ikszedikre igenis sikerül.

5. Az együttélés maga sem egyszerű dolog. Alaposan próbára teszi az embert, különféle fizikai és szellemi megmérettetéseknek veti alá alanyát. Gondoljunk csak arra, hogy még a hozzánk legközelebb állókkal is adódhatnak viták, kisebb-nagyobb viharfelhők árnyékolhatják be időnként kapcsolatunk azúrkék egét. Ráadásul a bántásoknak van egy sajátos természete. Feldmár szerint ha valaki jó hozzánk, az lassú pozitív tanulás. Ha valaki azonban komisz velünk, az sajnálatos módon negatív tanulásnak bizonyul, ami viszont alig felejthető. Tehát a fájdalom gyökere mélyebbre kapaszkodik belénk, mint az örömé. Az ember már csak ilyen. Na, és még egy kelepce: a megszokás, a biztonság délibábos ígérete. Ebbe a csapdába mindkét fél, nő és férfi egyaránt belezuhan. Ők azt hiszik, hogy bármit tehetnek, megvan már a feleségük, horogra akadt a férjük, innentől egyenesben vannak, utánuk a vízözön. E téves felfogásnak következménye aztán az elslamposodás, a másik kitartó módszerességgel való piszkálása, a folyamatosan napirenden levő kötekedések, a társon való átnézés, az utálatba hajló közömbösség és mindezek népes rokonsága.

6. Sokszor a körülmények olyan mostohák, hogy ellehetetlenítenek minden jó szándékú próbálkozást. A pénz fojtogató hiánya, az állástalanság, a gyerektelenség, vagy épp ellenkezőleg: a nagycsalád, egy váratlan lelki vagy fizikai teher stb. egyformán lehetnek buktatói egy egyébként minden tekintetben ígéretes kapcsolatnak. A hétköznapok monotonitása, a mókuskerék zakatolása, a problémákon való kérődzés émelyítése gyakoribb halálokozója a szerelmeknek, mint bármi más.

7. S persze egyáltalán nem utolsó sorban, túl a körülmények ilyen-olyan akadályain, legfőbb kerékkötője a békés együttéléseknek maga az ember. Egy rossz anyós vagy egy ármánykodó barátnő éppúgy semmissé tud tenni egy jónak induló viszonyt, mint a két fél maga. Laing professzor hangsúlyozza, hogy az őrület nem az egyénekben, hanem mindig az egyének között található, amit a népi nyelv a "kettőn áll a vásár" mondatára egyszerűsít. Vagyis nem árt tudatosítanunk, hogy bármennyire fájdalmas, bizony mindannyian okolhatók vagyunk egy kisiklott párkapcsolatért. Ám miután mindegyikünk megfelelő önkritikát gyakorolt, s szembenézett a saját szerepével és felelősségével, jó lesz utalni egy tendenciára, ami az egyik félnél csökkentheti a lelkiismeret-furdalás mértékét az üggyel kapcsolatban úgy, hogy a másikban növeli azt. Vagyis mindig van egy főkolompos, aki hosszas és kitartó ügyködése nyomán kiérdemelten helyet foglalhat a vádlottak padján.

Ez a leltár persze csak egy sematikus példatár, ami lehet ugyan tipikus, de semmiképp sem teljes. Ráadásul csupán arra világít rá némileg, hogy milyen banánhéjakon csúszhat el egy normálisan induló kapcsolat. Egy, kettő, vagy akár több ehhez hasonló banánhéj általában fel is bukkan a viszonyok rögös útjain. Jobb helyzetekben félresöprik ezeket a tolakodó maradványokat, rosszabb esetben azonban, bizony, ahogy illik, elcsúsznak rajta.

S akkor felbomlik egy kapcsolat, véget ér egy szerelem, meghal egy álom. Ám létezhet még rosszabb is: folytatódik valami, aminek nem kéne folytatódnia. Egy iszonyatosan fontos törvényszerűséget felejtenek el egyesek. Vagy nem is tudtak róla? Nevezetesen: a kapcsolat, ahogy a szó is remekül jelzi, két félnek, elemnek a relációja. Ha az egyik fél kiszáll belőle, akár ténylegesen, akár képletesen, az már nem kapcsolat többé. Annak feltüntetni, és aszerint viselkedni benne ugyanúgy a halálát jelenti a dolognak. Csak éppen, ez egy hosszú, marcangoló kínhalál, az előbbi könnyű átmenethez képest.

Abban az esetben, amikor az egyik fél határozottan ki akar lépni a megszokott kettősségből, a másik viszont ugyanilyen határozottsággal ragaszkodik hozzá, alakulhat ki a lelki terrornak nevezett gyötrelem. Azt mondani sem kell, hogy a szituációk felfejthetetlen variabilitással fordulhatnak elő. Azonban az is magától értetődő, hogy végtelenbe nyúló statisztikájuk standardizál.

1. Előfordul, hogy az illető nem érzi jól magát a kapcsolatban, boldogtalan és kiégett, de nem adja semmi jelét változtatási szándékának. Talán azért, mert nem is akar változtatni. Hogy miért? Számtalan oka lehet: egész egyszerűen nincs más potenciális lehetősége, mint megmaradni az adott helyzetben. Mert nincs pénz, nincs lakás, nincs egészség. Hogy mi van, azt tudjuk. Ezért aztán jobb híján egy védelmi stratégiát alakít ki: megtanulja, hogy ne legyen ott, ahol éppen van. Elkalandozik, figyelmen kívül hagy dolgokat, nem hall meg szavakat. Persze, van, amikor ez a taktika csúfos vereséget szenved: egy kenyérpirítóhoz nyomott arc vagy egy kicsavart csukló hiába folyamodik ezért a segítségért. Mint ahogy egy átoklavina kellős közepén is nehéz elkóborolni a semmi oltalmazó sivatagába.

2. Van olyan ember is, aki az előbbivel szöges ellentétben, felveszi a vértet, és kiáll támadójával szemben. Ebben a szituációban senki sem kíméli a másikat. Olyan szavak és olyan tárgyak landolnak a lakás harcmezején, amelyeket a meggondolatlan, fékevesztett düh indít el röppályáján és semmi, ami ésszerű, nem állíthat meg. Nincs válogatás eszközökben, cél a másik kikészítése úgy, hogy egyértelmű diadalt ülhessünk ellenségünk képzeletbeli tetemén.

3. Előfordulhat, hogy valaki hallgat otthon, nem üti le a neki szánt labdákat, fegyelmezetten tűri a csapásokat. Közben azonban egy pillanatra sem lankad a figyelme, folyamatosan számításokat végez, esélyeket latolgat, és pontosan belövi a teendőit. Kezébe veszi a dolgok irányítását, és mint egy sztárügyvéd, módszeresen felgöngyölíti az esetet, latolgatja az esélyeket. A gyanútlanul bömbölő társ mellett képes kidolgozni egy olyan haditervet, ami megszabadíthatja tőle. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az a szomorú tény, hogy ez a sakkjátszma többnyire csak a képzelet szintjén zajlik. Amikor ugyanis a valóságban alkalmazná kitalálója, rögvest falakba ütközik: az emberek, a jogi gyakorlat, a törvénykezés, a társadalmi normák és hasonlók betonjába.

4. Létezik a hallgatós embertípusnak egy olyan fajtája, akit hosszú távú stratégának lehetne nevezni. Fontos számára a család, eltökélten hisz benne, hogy a gyerekeinek csakis ezek között a keretek közt szabad felnőnie, bármi áron, ha fene fenét eszik is. Ám a legnagyobb nehézségek idején sem felejti a tervét, tulajdonképpen ezt a pillanatot dédelgeti egész életében. Azt a percet, amikor a csemeték kirepülnek a családi fészekből, és végre alkalom nyílik a nagy cél beteljesítésére: otthagyni csapot-papot, s elrepülni a frissen szerzett szabadsággal mindegy hova, csak jó messzire a megszokottól.
De ha már a gyerekről volt szó, meg kell állni egy pillanatra, mert ez a téma egy külön fejezetet érdemelne. A lelki terror legfájdalmasabb része. Sokan sokkal jobban szenvednek a gyerekek féltése, mint saját maguk miatt. Állandóan arra gondolnak, hogyan menekíthetnék ki őket az aktuális pokolból, hogyan lehetne védelmükre kelni. A legjámborabb nő is anyatigrissé válhat ilyenkor. Minden tettét, szavát, elképzeléseit ennek a szolgálatába állítja, és ennek a termékei botlásai, baklövései vagy téves húzásai is. A terror hatására és annak kivédésére növeszt karmokat, és válik képessé olyan, esetleg fatális lépéseket is megtenni, ami egyébként eszébe sem jutna, s ami mindannyijuk vesztét is okozhatja.

5. Vannak, akik alkotásba képesek szublimálni fájdalmukat. Ez áldás az átokban. Szokás emlegetni, hogy a magyar irodalom klasszikusai is javarészt a bánatukat öntötték remekművekbe. S ha az átlagos halandó nem is hoz létre korszakalkotó műveket, mindenképpen hasznos, és értékes dolgokat remekelhet a "kiírással", a "kifestéssel", a "kiszobrászkodással". Mindaz a kín, ami egyébként lélekölő, így válik egy csapásra építővé, éltetővé, túlélési csomaggá. Aki teheti, s aki mást nem tehet, próbálkozzon ezzel a sajátos művészterápiával, mert igazi csodákat kaphat cserébe. A megkönnyebbülés adományát biztosan. Szerencsés esetben pedig akár a tehetség ígéretét is.

6. Vannak, akik képtelenek bármilyen önvédelmi mechanizmust is kiépíteni. Annyira megbénítja őket a félelem, hogy csak vergődni képesek, mint a csapdába ejtett állat, de nem tudnak, nem mernek egy fél mozdulatot sem tenni önmaguk kiszabadításáért. Olyanok, mint Allan Pease könyvillusztrációja a három majomról: az egyik befogja fülét, a másik szájára tapasztja kezét, a harmadik a szemét takarja el. Csak ne halljak, ne szóljak, ne lássak semmit! Akkor nem lehet baj! Mégis itt van a legnagyobb baj. Ez az ember már gondolkodni sem mer. Mintha minden gondolata mögött egy rendőrspicli ólálkodna. Maga a megtestesült szenvedés, ami úgy vonzza magához a gonoszt, mint mágnes a vasport.

7. Egyáltalán nem kevés azok száma, akik semmit sem lépnek, mert nem akarnak lépni. Ők olyan családmodellt hurcolnak magukkal már évtizedek óta, amiben minden úgy van rendjén, ahogy van. Simek Kitti falujában szinte játékos összekacsintással fogadták a megvert nőt: nocsak, te is a klubunkhoz tartozol? Nem veszik észre, hogy nem egy bohózat szereplői, hanem egy horroré. Ahogy az arab nők is természetesnek találják kiszolgáltatott báb-életüket, úgy ennek a szituációnak az alakjai is azt gondolják: ennek így kell lennie. Anyámat is verte apám, nagyanyám sem járt különben, dédanyám is így végezte. Ez hát a világ rendje.

Méltánytalanság lenne kihagyni a másik felet is, lássuk hát, az ő repertoárjuk miből áll össze. A főszereplők azzal teszik sajátságossá a lelki terror aktusát, hogy senki sem várna el tőlük agresszív magatartást. Ez a rákfenéje az egész ügynek. Ez a legtipikusabb vonása. Olyan emberek gyötrik – sokszor szó szerint – halálra családtagjaikat, akikről akár a legszűkebb pátriája, a közvetlen család sem tételezne fel semmi ilyesmit. Lehet ezt egy speciális skizofrénitásnak nevezni, mondhatjuk zseniális kifelé-adminisztrálásnak vagy ösztönös önvédelmi mechanizmusnak. Ugyanis nem az elnevezés a lényeg, hanem a jelenség, ami mögötte van. S hogy mi van mögötte? Milyen megnyilvánulási formák? A bántás leleményében kifogyhatatlan az ember. Ezért nézzük inkább az ismérveit.

1. Mindenki ismeri a "falurosszát". Aki eredendően, génjeiben kódolva erőszakos, akinek még a tekintetét is kerülni igyekszik az ember, mert olyan zabolátlan indulatok törhetnek felszínre, amiktől tanácsosabb jó előre fedezékbe vonulni. Ő köztudottan durva, mindenkit félelemben tart, ugyan, ki venné a bátorságot, hogy szembe szálljon vele. Aki a külvilág felé is harsányan támadó, az valószínűleg otthon sem bánik kesztyűs kézzel szeretteivel. De ez legalább tiszta ügy. Deklaráltan agresszív, nem is várnak el tőle más viselkedést, élete nyitott könyv, bárki beleolvashat, aki épp egy kis szadizmusra szomjazik.

2. A többség azonban csendes. Az utcán. A munkahelyén. A társas kapcsolataiban. Vagy éppen szórakoztató. Lehet szellemes is. Sokféle lehet. De semmiképp sem olyan, mint otthoni környezetében. Szintén Feldmárra kell utalnom, aki egy pácienséről beszélt. Az illető orvos volt. Altató orvos. Néha halálba altató. Élvezte egyedüli hatalmát, azt, hogy száz beteg közül egyet tetszése szerint küldhetett az égi mezőkre, hogy úgy játszott az emberi életekkel, mint egy isten. Vele kapcsolatban jegyzi meg doktorunk, hogy a pszichopaták nagy része kifejezetten okos. Lehet, hogy nem minden pszichopata intelligens, de aki orvoshoz kerül, az igen. A többi a börtönben végzi. Szóval, van ilyen is. Aki klinikailag igazoltan aberrált. De a zöm csak egyszerű kis lelki kínokkal küzd, olyanokkal, amik megoldására képtelen, de amivel tönkre tehet egy egész családot.

3. Gyakran valamilyen komplexus játszik közre az eseményekben. Kisebbrendűségi, anyai, önértékelési. Mindenképpen olyan, amivel az illető nem tudott megbirkózni, ami folyamatosan frusztrálta. Általában ezek az emberek elégedetlenek saját életükkel, személyiségükkel, de azt a világért sem vallanák be, pláne nem maguknak, ehelyett inkább a könnyebb meg- és feloldást választják: és ügyeletes bűnbakot keresve a közvetlen hozzátartozójukra zúdítják lelkük összes hordalékát.

4. Sokszor választanak olyan társat, persze öntudatlanul, akivel ezt a kegyetlen játékot akadálymentesen űzhetik. Akaratlan, védtelen, befolyásolható egyedeket, mert velük sokkal gördülékenyebben játszhatják le a partit, mint egy folyamatosan ellenálló, önálló akarattal rendelkező kellemetlenkedővel. Egy tőlük lelkileg, szellemileg vagy fizikailag erősebb természetesen szóba sem jöhet. De aki gyengébb, azt kisebb erőfeszítéssel lehet zsarolni, csúfolni, fricskázni. Minden bizonnyal az ő játszmáiknak is megvan a maga előzménye. A magatartás- és lelki zavarokkal küzdők nagy része otthonról, a gyermekkorából hurcol determináló terheket. Az anyai szeretet hiánya például annyi defektet okozhat, amit magunk sem hinnénk el. Egy amerikai orvos állítólag a sípcsont röntgenfelvételeiről megállapítja, hogy kit szerettek gyermekkorában és kit nem. Sorvadások hagynak nyomot a "szeretetnélkülin". A lelki terror elkövetőinek csontja dugig lehet az ilyesfajta sorvadásokkal.

5. Berne szerint a sorsunkat már gyermekkorunkban eldöntjük. (Már megint a gyerekkor! Talán jobban oda kellene rá figyelni. De ez más téma.) Ezután csak azzal töltjük hátralevő életünket, hogy be is teljesítsük azt. Megközelíthetjük a kérdést a vallás oldaláról is: akkor ugyanezt predesztinációnak nevezzük. Eszerint ha valaki úgy határoz, hogy élete tetemes részében ezentúl egy másik ember gúzsba kötését fogja gyakorolni, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy eljön az ő pillanata és megtalálja a megfelelő alanyt is erre a cselekedetre.

6. Sokféle típus alkothatja táborukat. Van, akinek gyógyszer vagy épp ennek hiánya teremti meg a hangulati hátteret, van, aki itallal hevíti magát a kellő fokozatra, van, akinek viszont az égvilágon semmi "hangulatfokozóra" nincs szüksége, "csak úgy", természet adta tehetségével gerjeszti magát a kirobbanás állapotába. Sokféle megnyilvánulás, de van közös pont. Mindegyikük egy kis civil Cipolla. Olyan miliőt teremtenek, amiben ők a hipnotizőrök és kegyetlen játékaikkal kergetik a másikat, a családot méltatlan és megalázó helyzetekbe. Olyan helyzeteket produkálnak, amiben a félelem kellékeivel megbénított személyek tehetetlenül fuldokolnak, mert eszköztelenek egy náluk sokkal nagyobb és delejesebb hatalommal szemben.

7. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy bár a szituációk, amit az erőszakoskodók teremtenek tényleg szörnyűségesek, ők nem minden esetben azok. Sokszor a sorsuknak, személyiségüknek, vívódásaiknak kiszolgáltatott emberek maguk is. S igaz, hogy első lépés megszabadítani tőlük a családot, de az ezt követő második rögtön az ő rendbetételük. Akik még megmenthetők, akik nem a legelvetemültebb fajtából valók. Hisz a nagy részük ebbe a kategóriába tartozik. A saját magát sebzőbe. Akik a sértések, csapások, támadások irányát vétették el. Saját maguk helyett a hozzájuk legközelebb állók felé irányították.
A fenti lista részrehajlónak tűnhet. Azt sugallhatja, mintha egyértelműen a nő lenne az áldozat és a férfi a bűnelkövető. Természetesen meg is fordulhat a helyzet, a férfi is válhat szenvedő féllé, de ez statisztikailag mégiscsak ritkábban fordul elő. Ez indokolja a látszólagos egyoldalúságot.

Nem volt szó az érzelmekről, érzésekről, a szituációkat kísérő pszichés folyamatokról. A szerelmet, a fájdalmat, a szenvedélyt és társaikat mindenki ismerheti könyvekből, filmekből, de ahhoz, hogy a személyiség részévé váljék, át kell élni azokat. Úgy lesz valóság, így csak képzelet. De maradjon is minél több embernek az. Mármint a lelki terror. Egy soha át nem élt, fiktív fantáziavilág. Legyen csak izgalmas krimi mindaz, amit eddig hallott, s amit ezután fog hallani a vallomástevőktől.

- intera -