A filmes csodabogár

- Egy életműdíj mindig jó apropó az összegzésre. Sokat dolgozott Hollywoodban. Európai filmesnek érzi magát?

– Néha. Érdekes módon ott kevésbé érzem magam kívülállónak.

- Ezt hogy érti?!

– Truffaut mondta: természetellenes dolog filmet forgatni Angliában. Csodabogárnak tűnsz, ha ezt teszed. Amerikában viszont nem érzem ezt, mert az amerikai nép és a kultúra annyira egybeforrt a mozival, másrészt mert van ott egy hatalmas ipari gépezet, amely ontja a filmeket.

- Hogyan fejlődött az alkotói egyénisége?

– Pályám elején Karel Reisztől (A francia hadnagy szeretője, Isadora) és társaitól megtanultam, hogy a mozi a gondolataid és érzéseid tükre. Olyan összetett dolgokat sűríthetsz bele, amelyek ostromolják az emberek beidegződéseit. A világ bonyolult, és a közönség tisztában van ezzel. Már nem lehet megcsinálni azt, amit régen a westernekben, hogy a hős cowboyon fehér, a gonosz ellenségen fekete kalap van. Ennél komplexebb az emberi természet. Régi teóriám, hogy az emberek szeretik az emberi filmeket. Ha a világ bonyolultságában mégiscsak fel tudunk mutatni valamiféle rendet, s abban ott van a szeretet, a család, a pozitív kicsengés, az tetszeni fog a nézőknek. A rendező elérheti mindezt, és modern filmet alkothat anélkül, hogy a szentimentalizmus csapdájába esne. Az évek során azt is észrevettem, ha valami nem hiteles a történetben, azt a közönség mindig kiszúrja.

- Az úgynevezett „új brit film” irányzattal vált ismertté a nyolcvanas években. Volt-e az ifjú rendezők között összetartás, eszmecsere, vagy ez is csak egy a filmkritikusok által kitalált címkékből?

– Első játékfilmem, az 1970-es Gumshoe után visszamentem a televízióba, mert rájöttem, hogy nem tudom, mit miért csinálok. Évi három tévéfilm volt az adagom, és itt tanultam meg, hogyan kell a különféle gondolatokat képben kifejezni. Az újságírók arra a csoportra utaltak ezzel az elnevezéssel, amelyik a Channel 4 tévécsatornánál kezdett olyan játékfilmeket csinálni, amelyekben erősen tükröződött a társadalom állapota. Mi mindannyian e tévécsatorna producerének, David Rose-nak az irodájából indultunk el. Filmjeink egy csapásra befutottak, Az én szép kis mosodámmal (1985) az élen, amely a meglepetés erejével ért mindenkit. Tudtam, hogy jól sikerült a film, de nem áltattam magam azzal, hogy forradalmat indítok el vele. Mégis ezt eredményezte.

- Minek tulajdonítja Az én szép kis mosodám sikerét?

– Szerzője, Hanif Kureishi korábban két színdarabot írt, komoly hangvétellel, de ezek nem jöttek be. Az én szép kis mosodámnál már teljesen feladta, és elhatározta, hogy csinál egy vígjátékot. Leült, és elkezdett vicceket gyártani. Nekem mindössze annyi az érdemem, hogy megláttam a mű kvalitásait, és megkérdeztem: „Leforgathatjuk ezt hamar? Mert most időszerű.” Olcsón és gyorsan készültünk el vele. Rendhagyó, excentrikus, merész film lett belőle Anglia megosztottságáról, a thatcherizmusról és a huliganizmusról. Fogalmunk sem volt róla, hogy ilyen elsöprő nemzetközi sikert arat. Már a legelső vetítésen jól fogadták, de akadt egy szomorú kis csoport. „Hát ezeknek meg mi a bajuk?” – kérdeztem. Kiderült, ők a színpadi szereplőgárdája az előző két komoly darabnak, amely megbukott.

- Ha ennél a filmnél nem is, de megesik azért időnként, hogy már a vágásnál tudja, sikerfilm kerül ki a kezei közül?

– Nem. A siker mindig mázli dolga. Emlékszem, a Négy esküvő és egy temetés (1994) producere teljesen elképedt, hogy vígjátéka olyan kiugró nézőszámot hozott. Az én szép kis mosodám sikere éppúgy mázli volt, mint A királynőé (2006). Európában nem úgy készítünk filmeket, mint Amerikában, hogy tudatosan a kasszasikerre utazunk. Nem tudok szándékosan közönségfilmet rendezni.

- Egész életművének meghatározó eleme a társadalomkritika. Napjainkban mi idegesíti az angol valóságban?

– Minél kevésbé tolerálja a kritikát egy társadalom, annál nagyobb bajban van. Nagy-Britannia nevetséges hely, egy csomó ember szörnyen sok pénzt keres, a többi meg nyomorog. Amíg a kormány képtelen kezelni ezt a problémát és a két réteg közötti szakadékot, addig folytatódni fognak a tüntetések. Mert az embereket felháborítják az egyenlőtlenségek. Németországban bezzeg ügyelnek rá, hogy a legalacsonyabb és a legmagasabb fizetés között legyen valami arány.

- De ön is rengeteget keres...

– Igaz, de támogatnék egy ilyesfajta szabályozást.

- Milyen szempontok alapján szokta kiválasztani a következő filmjét?

– Gőzöm sincs. A kritikusok kívülről talán jobban látják ezt, mint én. Nem tűzök ki fix feltételeket. Ha a történet valahogy bemászik a fejembe, elkezdek rajta gondolkodni, és rájövök, hogy amiről szól, az a világ legérdekesebb dolga. Akkor igent mondok a felkérésre. Alapelvem, hogy ne untassak senkit. Főleg magamat ne. Ha van humor a történetben, az vonzó számomra. Ha eleve nincs benne, menet közben már nem lehet belerakni. Amikor megkaptam a Méregzsák forgatókönyvét, ki sem kellett nyitnom a borítékot, anélkül is tudtam, hogy nagyon jó anyag lapul benne. Komolyan mondom, érezni lehetett a vibrációját! Ez a film Írországba hívott. Korábban meg sem fordult a fejemben, hogy ott forgassak. De mentem. A királynőről éppígy eszem ágában sem volt filmet készíteni, de jött egy forgatókönyv, megtetszett, és igent mondtam rá. Irtó nehéz izgalmas, újszerű témákat találni Angliában. A király beszéde is voltaképpen A királynő folyománya. Kedvelem a meglepetéseket. Olyan témákat filmezni, amelyekről nem tudok semmit. Elég érzelgős indok arra, hogy dolgozzak, de hát mit tegyek? Mindig elkápráztat a megismerés folyamata. Amikor a Veszedelmes viszonyokra készültem, a jelmeztervező megkérdezte: „1764-be vagy 1762-be akarja helyezni a cselekményt?” Miért, van különbség? Máig meghökkenve nézem ezt a filmet: hogyan engedték meg, hogy én rendezzem? Egyébként Miloš Forman verziója, a Valmont (1990) szerintem sokkal merészebbre sikerült. De egy évvel az én filmem után jött ki a mozikban.

- És megbukott. Míg az öné világsiker lett. Úgy érzi, sikerült európai látásmódot vinnie hollywoodi filmjeibe?

– Mindig azt mondogattam, hogy semmit sem tudok az amerikaiakról. A Lay the Favorite (2012) az első munkám, amelyikben úgy teszek, mintha tudnék. A Svindlereknél (1990) a végén megtudjuk, hogy Anjelica Huston valójában John Cusack anyja. Mégis megöli! A saját fiát! Hát nem szörnyű?! A forgatáson végig azt éreztem, hogy ez a történet európai gondolatkörből született. Hogy mégis hogyan került egy amerikai forgatókönyvíró fejébe, az rejtély számomra. Tény, hogy a film noir műfajából építkezett, amit emigráns európai rendezők valósítottak meg a negyvenes években. Fritz Lang, Robert Siodmak vagy John Huston, akire nagy hatással volt Európa. Mindig vonzott a film noir veszedelmes világa, amelynek keretein belül megint csak rendkívül összetett dolgokról lehet beszélni.

- Ahhoz képest, hogy nem amerikai, még westernt is rendezett 1998-ban, Hi-Lo Country címmel.

– Biztos részeg voltam, amikor elvállaltam. Mert hát az amerikai álomról kellett mesélnem, és ettől annyira ideges lettem, hogy kórházban kötöttem ki. Az utómunkálatok, a vágás során ugyanis szívinfarktust kaptam. Azt szoktam mondani, a Hi-Lo Country a legszemélyesebb filmem. Mert én voltam az egyetlen személy, aki megnézte! Más nem vette a fáradságot.

- Sokféle és sok műfajú filmet készített. Van kedvence köztük?

– Egy anekdotával válaszolnék erre. Egyszer elvittek az Élysée-palotába, ahol François Mitterrand fogadott. Úgy mutattak be neki, mint a Veszedelmes viszonyok rendezőjét. Azt mondta: „Igen, igen, de tudja, melyik filmjét szerettem igazán? Azt a kis írországi történetet. A Méregzsákot.” Szerintem is az a legjobban sikerült filmem.