A béke utolsó hónapja

Bajos napjainkban felfogni, miért jelentett oly nagy terhet a világ számára száz esztendeje, hogy már évtizedekig nem gabalyodtak olyan jelentős összezördülésbe, igazi csetepatéba az európai kontinensen, amely a Monarchiát is érintette. Hogy lehetett kibírni kardcsörtetés nélkül? Miközben ültek a balkáni „puskaporos hordón”.

Idegtépő lehetett a várakozás, amíg a Monarchia követe átnyújthatta (végre) a hadüzenetet Szerbiának 1914. július 28-án, pont egy hónappal a trónörökös elleni merénylet után. És aztán az egész világ sorsa másik vágányra futott, ahonnét már nem lehetett hátratolatni.

Harminchat év után már alig-alig emlékeztek rá: utoljára 1878-ban vettek részt jelentősebb katonai akcióban. A Monarchia – a berlini kongresszus döntése alapján – megszállhatta Bosznia-Hercegovinát. A közös sereg vesztesége akkor 7410 katona volt. 48 évvel korábban, 1866-ban is volt háborús konfliktus: viszonylag kurtára sikeredett a poroszok és olaszok elleni két hónapnyi zűrzavar. Ezt megelőzően két és fél hónap után tettek pontot az 1859-es osztrák–francia–olasz csetepaté végére.

Még korábban: az emberek mindennapi életét befolyásoló utolsó nagyobb konfliktus a magyarországi szabadságharc volt: 1914-hez képest 65/66 év telt el azóta. Vagyis – Gerő András történész szerint – a társadalomnak csupán homályos fogalmai lehettek a háborúskodásról, s ezért akár azt is gondolhatták: a háború nem más, mint a kiszáradt, megcserepesedett, vérrel való öntözésre váró békeviszonyok vitézséggel dúsított folytatása.

És akkor száz esztendeje – amikor a törököktől Rigómezőnél 1389-ben elszenvedett vereség évfordulóján, a szerb nemzeti gyásznapon szemlélte meg felesége kíséretében a közös hadgyakorlatot a trónörökös június 28-án, épp vasárnap – gondolt egy nagyot Gavrilo Princip „felhevülő” szerb diák: miután sikertelennek bizonyult társai pár órával korábbi „bombamerénylete”, a pisztolyával lelőtte a parádéról automobiljában a Ferenc József útra beforduló, a városháza előtti piachoz érkező, programjához a zűrzavar ellenére is ragaszkodó trónörököst, az 50 esztendős Ferenc Ferdinándot, valamint hitvesét, Chotek Zsófiát. A korabeli tudósítás szerint: a főherceget arcában, a hercegnőt altestében találta el a golyó. Azonnal belehaltak sérüléseikbe. Július 3-án temették el őket.

Princip örökre beírta nevét a történelembe. Öt társával együtt azonnal elfogták: miután bebizonyosodott, hogy az Egyesülés vagy Halál nevű titkos szervezettel álltak kapcsolatban, húszévi börtönre ítélték, ám tüdőbajban, a rácsok mögött szenvedett ki a nagy háború végesztendejében, 1918-ban.

A gyilkosság nem maradhatott megtorlatlanul. Kezdetét vette a béke utolsó hónapja, anélkül hogy az idő aszalódásának az emberek is részesei lettek volna mindennapjaikban. Holott napról napra szövődtek a bosszúállás és a hadüzenetek szálai, már fújdogált az első világégés minden addigit elsöprő előszele.

Pedig 1914 derekán még arról lehetett olvasni a sajtóban: felháborítóan elszaporodtok a pézsmapockok és a patkányok, sétapálcás nők tűntek fel a korzón, jeles művész nősült meg, meghalt egy népszerű író, kísérleteket folytatnak a drót nélküli telefonnal, hamisítják a tejet, egyre több az automobil, verekszenek a kocsmákban, féltékenységből gyilkolnak (60 éves aggastyán öli meg 55 éves hitvesét). Biztos receptet találtak ki a szép kebelre, súlyos bajt jelent a trachoma, a tbc és a vörheny, kiszabadultak cirkuszi fenevadak, Hévízen kúrálják az ízületi problémákkal küszködő kicsi elefántot, a munkások magasabb bért követelnek, meglelték a lábizzadás ellenszerét, megszűnik a szánalmas, kőkorszaki ladikozás: Dömösnél már motorcsónakkal is lehet közlekedni. Külföldi paprika nyomja el a magyart, egyre népszerűbb a banán és a kakaópor, jogaikért küzdenek a szüfrazsettek, terítékre kerülnek az asszonyok apró hibái (miért nincs közöttük egyetlen Napóleon, Edison, Beethoven?), mennyit ér egy férfi, ha őzlesen lelövik, vagyis mennyi kártérítés jár az asszonykának? „Utazna Ön olyan hajón, melynek nő a kapitánya?”, Hermann Ottó 80 éves, „Erőtáppor: soványak tartós, szép, telt testidomokat nyernek: hölgyek remek keblet, hat hét alatt 20 kiló gyarapodásért jótállás”. Villamos üti el a villamosvállalat legfőbb urát, a csodakrémek hatása csodás, volt, aki bánatában a Dunába ugrott (halála után két évvel azonban hivatalvesztésre és az eljárási költségek megfizetésére kötelezték!), elvetemült leánykereskedőkről hallani, a muzsikás cigányok pedig azért panaszkodnak, mert a trónörökös meggyilkolása miatt elapadtak a zenés rendezvények, s megcsappant jövedelmük.

Még az is terítékre került, van-e életbiztosításuk az uralkodóknak, illetve a trónörökösnek (a leendő IV. Károlynak), s ha van, vajon milyen összegben ratifikálták azt. Sajtópletykák szerint Ferenc Ferdinánd harmincmillió, felesége csak a felét érő holland forintra volt bebiztosítva halál esetén – olvasható abban a kötetben, amellyel a Habsburg Történeti Intézet rukkolt elő a századik évfordulóra s az ünnepi könyvhétre. Címe: Merénylettől hadüzenetig. A béke utolsó hónapja a Monarchia Magyarországán. Persze száz év után már nyilvánvaló: fabatkát sem ért a merénylők elszántságával szemben a biztosítás. A nacionalizmust egyáltalán nem nélkülöző sajátos szemszögükből persze mindez annyit jelentett: a trónörököst lemészárolni szimbolikusan annyit tesz, mint – az agg uralkodó szeme láttára – leszámolni a Monarchiával. Egyszer és mindenkorra.

Közben nekiveselkedett parlamenti konfliktusok dúltak. Kezdődött a feltartóztathatatlan haddelhadd. Kár szépíteni a dolgot: a magyar politikai elit egyértelműen és egyhangúlag támogatta a háborúban való részvételt. Nem lehetett kimaradni belőle.

„Elindul a harcias, ámde jogosnak érzett kardcsörtetés, fokozatosan kezdett kialakulni a kémhisztéria, s egyre parttalanabbul jelent meg a nemzetiségi gyűlölködés” – vélekedik Gerő András, a Habsburg Intézet igazgatója, s meggyőződése, hogy a történelmi sodrásnak nem csak dinamikája, dramaturgiája is van. Ezt megérteni/megfejteni az utókor feladata. Arra int: az egykorú tudás mindig más, kevesebb, mint az utókor ismerethalmaza. Nem vagyunk okosabbak, mint az egykoriak, csak később élünk. Száz év után nincsenek már aknaként rejtőzködő titkok.

Az akkori (immár többszörös) miniszterelnököt gróf Tisza Istvánnak hívták, 53 éves volt: karakteres, következetes, makacs politikusként ismerték kortársai, elszánt hívei, ellenfelei egyaránt akadhattak. Megosztó, de a magyar politikát megszabó személyiség volt. Geszti birtokán értesült a trónörökös elleni merényletről. A történész szerint vegyes érzelmek kavaroghattak benne, mert tudta, nem tétlenkedhet „válaszcsapással” a Monarchia, de azzal is tisztában kellett lennie, Ferenc Ferdinánd centralizáló és föderatív, az ország politikai egységét is érintő fantazmagóriái miatt egyáltalán nem számít a legnépszerűbb politikai figurának.

Végzetes hiba lenne a merényletet egy Szerbia elleni büntetőakció ürügyeként felhasználni – fogalmazta meg álláspontját az uralkodónak címzett memorandumában. Vélekedése szerint mivel hiányoznak az egyértelmű bizonyítékok Szerbia bűnrészességét illetően, az elsietett katonai akcióval a Monarchia lenne a békebontó, ami előnytelen diplomáciai helyzetet idézne elő. A Monarchia bármikor találhat ürügyet a háborúra, azt számtalan indítékkal elkezdheti, de nem most. Úgy vélte, megfelelő diplomáciai előkészítéssel kedvezőbb időpontot lehet találni a kirobbantáshoz. Nem is adta hozzájárulását Szerbia megtámadásához.

Tiszával szemben azonban mindenki úgy vélekedett, olyan ultimátumot kell adni Szerbiának, amelyet nyilvánvalóan visszautasít, s így megnyílik az út a katonai megoldás előtt.

Még a szociáldemokraták is elcsábultak, s hamar összeállt a háborús szimfónia – ahogy Gerő mondja. Mert Szerbiával akár a háború árán is le kellett számolni. Magyarországot – látszólag – egyesítette a hármas jelszó: Éljen a király, a haza, a háború! De igazából nem fűződött magyar érdek a háborúhoz, épp ellene szólt minden: semmi se változzon. Egy döntetlen lett volna a legelőnyösebb.

Bad Ischlben, július 28-án kelteződött Ferenc József kiáltványa (amelyet gróf Tisza István is aláírt) a Szerbia elleni hadba lépésről. Így kezdődik: „Leghőbb vágyam az volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralevő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népemet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam. A gondviselés máshogy határozott. A gyűlölettel teli ellenség üzelmei kényszerítenek arra, hogy a béke hosszú esztendei után kardot ragadjak monarchiám becsületének védelmére, tekintélyének és hatalmi állásának megóvására és területi épségének biztosítására...”

II. Vilmos császár azt ígérte: vége lesz, mire lehullanak a falevelek. Mindenki abban reménykedett, rövid, férfias, fényes kaland lesz a csetepaté. Tolongtak a toborzóirodák előtt: ki jut ki előbb a frontra. Mert akkor övé a dicsőség. Nem sejtették: aki előbb indul, később vagy soha sem érkezik vissza.

Hamarosan azt kiabálták Európa-szerte az utcákon: „Éljen a háború!”, „Vesszen az orosz cár!”, „Megállj, megállj, kutya Szerbia!”, „Le a német barbárokkal!”, „Le a Habsburgokkal!”. És indultak a katonavonatok.

A szuronyok utáni új hadászati technikák rendszerbe állítása miatt – gépágyúk, repülők, kezdetleges harckocsik, drótsövények, beásott frontvonalak, mustárgáz – négy évig húzódott el az állóháborúvá vált világégés. Tizenötmillió katona sírját őrzi a föld.