Hadas Kriszta a kemecsei tragédia kapcsán: Rengeteg itt a kérdőjel

Az ATV Heti Napló Sváby Andrással című műsorában volt látható vasárnap este Hadas Kriszta riportja az utóbbi évek legmegrázóbb bűncselekményével kapcsolatban. Kemecsén egy férfi évek óta rettegésben tartotta és folyamatosan brutálisan bántalmazta a párját, aki egy 4 éves gyermeket nevel. A bántalmazó előzetes letartóztatásba is került egy időre, de amikor az áldozat visszavonta vallomását, a gyanúsítottat szabadlábra helyezték, és később a 38 éves férfi maradandó fogyatékosságot okozva mindkét szemére megvakította a 23 éves édesanyát. Az elkövető most előzetes letartóztatásban van, az áldozat és családja pedig bujkál, nehogy a férfi esetleges bűntársai megtalálják őket. Hadas Krisztával telefonon beszéltünk a megrázó történet jelentőségéről és arról, milyen hatása lehet annak, hogy egy ilyen ügy nyilvánosságot kap a médiában.

Nagyon sok emberhez eljutott ez a történet, minden bizonnyal a szóban forgó bűncselekmények rendkívüli brutalitása miatt – a riport azonban nem csak arról szól, hogy miket kellett elszenvednie ennek az édesanyának. Mit tart a legfontosabbnak ezzel a történettel kapcsolatban?

Nem azért készítettem el ezt a riportot, hogy a borzalmakat soroljam, ez a riport nemcsak egy családi tragédiáról szól, hanem a rendszer működéséről is. A rendszerszintű problémák megmutatása – még akkor is a hatályos jogszabályok szerint jártak el-, volt a fő célom. Rendkívül fontos például ebben a történetben, hogy hány ponton lehetett volna komolyan venni, ami ezzel az édesanyával történt – még akkor is, ha néha maga az áldozat visszakozik, mert az áldozat ilyenkor gyakran módosult tudatállapotban van. A testvére elbeszéléséből tudjuk, hogy hány ponton lehetett volna felfigyelni arra, hogy itt valami szörnyűség készülődhet. Hány olyan pont volt, ahol meg lehetett volna óvni ezt a lányt. Még akkor is, ha visszavonta a tanúvallomását – hiszen amikor valakit folyamatosan a családja kiirtásával fenyegetnek, akkor nem tud jó döntést hozni.

Mennyire fontos az ön számára a kapcsolaton belüli, nők elleni erőszak témája?

Hosszú évek óta foglalkozom a kapcsolaton belüli, illetve családon belüli erőszak témakörével – ez nemcsak nőket érinthet, hanem férfiakat is, csak a férfiaknál még nagyobb a látencia, még ritkábban derülnek ki az ilyen esetek. Miközben a nők veszélyeztetettebbek, mert fizikailag gyengébbek. A Jön a baba című sorozatomban több olyan anyuka szerepelt, aki családon belüli erőszakból menekült. Ennek a különböző fázisait szeretném megmutatni: a tehetetlenséget, a módosult tudatállapotot, azt, hogy az ember nem tud hová fordulni, hogy hogyan manipulálja az ilyen ember az áldozatát. Valamint a bántalmazó kapcsolatok ciklikusságát is: azt, hogy a verést vagy a verbális agressziót hogyan követi az udvarlás, a bocsánatkérés, amire aztán újra agresszió következik. Már több nő elmesélte nekem a történetét. Nagyon fontosnak tartom, hogy erről beszéljünk. Még akkor is beszéljünk erről, ha ezzel a jogalkotót nem feltétlenül tudjuk befolyásolni. Az Isztambuli Egyezményt nem tudjuk ratifikálni a magyar kormány helyett. De akkor is nagyon fontos, hogy ez bekerüljön a társadalmi beszédbe, ha közben központi szinten folyamatosan a családok megmentéséről van szó.

Mit tapasztalt, mi volt a nagyközönség reakciója erre a megrázó történetre?

Nagyon tanulságosak a kommentek. Egyrészt nagyon örülök, hogy több ezren kommenteltek a Heti Napló Sváby Andrással Facebook-oldalán, és ezek között nem volt áldozathibáztatás. Nem voltak olyanok, hogy miért nem szakított vele korábban, miért kellett egy bűnözővel barátkozni, hogy miért nem védte meg a család – ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Egy bántalmazó párkapcsolat sohasem veréssel kezdődik. Másrészt viszont megriasztott az olyan kommentek tömkelege, amikben azt írják le, hogy milyen középkori eszközökkel szeretnék megtorolni ezt a tettet az elkövetőn. Elgondolkodtató, hogy ezek szerint mennyien nem bíznak az igazságszolgáltatásban. Úgy érzem, hogy ez most sajnos egy szelep volt, és kiderült, hogy mennyi agresszió, elkeseredettség, düh és kegyetlenség van az emberekben. Ez engem megijesztett. Sokat elárul az emberek lelki világáról, hogy ha csak szóban is, de ennyire szeretnének kínozni. Nyilván a kommentelők többsége nem gondolja ezt komolyan, de én például még gondolni sem tudnék ilyet.

Milyen hatással van a tragédia túlélőire, hogy a történetük nyilvánosságot kap?

Minden ember más, de az együttérzés, az, hogy érzik, hogy a társadalom szimpatizál velük, talán néhány napra megnyugtatja a lelküket. Most van néhány nap, amikor sokat beszélnek az ő ügyükről, viszont aztán beáll egy nagy csend. És ebben a csendben kell majd a segítő szervezeteknek ott lenni a család mellett. Ugyanis az intézetben, ahol most vannak, hat hónapig maradhatnak, de nekik ezután is élniük kell majd. Ennek az anyukának meg kell tanulnia gondoskodnia a gyermekéről. Egy év múlva, öt év múlva is lesz szükségük segítségre, és ebben a csendben is ott kell majd lennünk mellettük. Nagyon fontos, hogy ne csak akkor beszéljünk róluk, amikor megtörtént a tragédia, hanem utána is legyenek emberek, akik segítenek rajtuk. Most már a „merre tovább?” kérdés a fontos. Minden nap gondolok arra, hogy később is lesz-e segítségük a trauma feldolgozásában, mert folytatniuk kell az életet valahogy, vissza kell menniük dolgozni. Lesz-e az édesanyának egy akadálymentesített lakása? Hogyan fogja tudna magát eltartani? Lesz-e a család mellett megfelelő szociális munkás, pszichológus, pszichiáter? Számomra rengeteg itt a kérdőjel, hogy ebben milyen segítséget fognak kapni. Ezekre még nem tudjuk a válaszokat. Riporterként később ezzel is szeretnék foglalkozni, de nem feltétlenül a család megszólaltatásával.

(Kiemelt kép: dfp.hu)