Iharos: király korona nélkül - Felejthetetlen sportolók, elfelejtett történetek
Idén ünnepelte volna 90. születésnapját minden idők legnagyobb magyar futója, aki sajnos már 22 éve nincs közöttünk.
Nemcsak hogy túl fiatalon ment el, hanem ami ennél is rosszabb: nem futotta be azt a pályát, amire a tehetsége és a szorgalma alapján hivatott volt.
Az ötvenes évek egyébként is kiváló magyar közép- és hosszútávfutói közül is kiemelkedett Iharos (született Izrael) Sándor. Tizenkét világcsúcsa közül hetet egyetlen évben, 1955-ben állított fel, de a nagy versenyeken rendre betlizett – ha egyáltalán elindult.
Világbajnokság akkoriban még nem volt, Európa-bajnokságon a hatodik helynél többre nem vitte, két olimpián, 1952-ben és 1960-ban még ennyire sem. 1956-ban azonban topfavorit volt, hiszen Nurmi óta először (s azóta is megismételhetetlenül) egyszerre tartotta az 1500, az 5000 és a 10 000 méter világcsúcsát. Csakhogy...
Csakhogy Iharos nem ment el a melbourne-i játékokra. Állítólag azért, mert geológus feleségét a Magyar Olimpiai Bizottság az atléta kifejezett kérésére sem vitte volna el Ausztráliába. Nem biztos, hogy ez igaz, de az tény: Iharos sem utazott, és hónapokra leállt az edzésekkel. Feleségével Belgiumba disszidáltak, s ugyan tavasszal „előkerültek”, de zseniális mestere, Iglói Mihály Ausztráliából nem tért vissza (csak 1993-ban telepedett haza). Nélküle Iharos már nem találta a régi formáját, meredeken lefele vitt az útja, 1964-ben vissza is vonult.
Edzőnek állt, s bár biztatóan indult a pályája, hat év után azt is befejezte,
eltávolodott a sporttól, benzinkutasként, zöldségesként tengette napjait. Méltatlan egy zsenihez, akire olimpiai bajnokként kellene emlékeznünk.
De térjünk vissza az emlegetett 1955. esztendőhöz, amikor valóban fantasztikus formában versenyzett. Idehaza elterjedt, hogy Iharost abban az évben a világ legjobb sportolójának választották, ami azóta is egyedülálló ebben a tekintetben. Ezt később már annyira tényként fogadta el szinte mindenki, hogy a Magyar Posta 2005-ben az ötvenedik évfordulóra emlékbélyeget adott ki ezzel a szöveggel: „Iharos Sándor: a világ legjobb sportolója 1955-ben”.
Egy kis bibi azonban van: ez sajnos nem igaz, vagy legalábbis nem úgy. Iharos ugyanis a Helms Alapítvány díját kapta meg 1955-ben, ott azonban nem a világ, hanem csak a kontinensek legjobbjait díjazták. Jellemző (vagy csupán véletlen?), hogy abban az évben a hat díjazott közül öt futó volt, csak az Észak-Amerika legjobbjának választott műugró, Patricia McCormick lógott ki a sorból.
Szóval Iharost a fantasztikus világcsúcssorozata ellenére sem választották meg 1955-ben a világ legjobb sportolójának, ugyanis, ahogy azt kérdésemre dr. Szabó Lajos, a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum igazgatója megerősítette, ilyen szavazás nem volt.
Illetve mégis, de ezt korántsem lehet hivatalos voksolásként értékelni. Az igaz, hogy a magyar forrásokban rendre megjelölt AP hírügynökség nem rendezett ilyen szavazást, de egy jóformán ismeretlen svéd lap, a Ny Tid (magyarul: Új Idők) igen. Az is meglepő, hogy ennek az újságnak a voksolását Magyarországon a Bácskiskunmegyei (sic!) Népújság 1956. január 7-i számában lehetett fellelni.
Kis újság ide, kis újság oda, a lap valóban világszavazást tartott, körülbelül négy tucat újságíró voksolt különböző földrészekről, vagyis fogadjuk el az ő végeredményüket. Már csak azért is, mert ez Iharosnak igazságot szolgáltatott, győztesként több pontot kapott, mint a mögötte végzett két dobogós együtt. (Azt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy Iharos futótársa, Rózsavölgyi István a 16., az Aranycsapat legendás támadója, Kocsis Sándor pedig a 18. helyen végzett ugyanezen a szavazáson.)
A YouTube-on az Iharos 1955 szókapcsolatot beütve megnézhetjük az év július 28-án a finn–magyar futóviadalon elért 3:40,8-as világcsúcsát. Sokat mond:
ezzel az eredménnyel 2019-ben ranglistavezető lehetett volna idehaza!