A hegymászás valahol önző dolog – Suhajda Szilárd: A civilizációhoz sem könnyű akklimatizálódni
A benzingőzös Budapesten egy kávézóban üldögélve nehéz elképzelni, milyen lehet több mint 8000 méterrel a tengerszint felett a Himalája jeges csúcsai között.
– A havas sziklák fölött az égbolt roskadásig tele csillagokkal. Ragyog az egész horizont. Szinte túlvilági élmény – meséli Suhajda Szilárd, aki a magyarok közül elsőként mászta meg a K2 8611 méteres csúcsát.
Mászótársával és barátjával, Klein Dáviddal nemrég érkeztek haza az expedíciójukról. A csúcsra azonban kettejük közül csak Szilárdnak sikerült feljutnia. Dávid a 3-as táborban rosszul lett, hányt, és ezért úgy döntött, inkább visszafordul. Ha tovább mászott volna, talán ő is feljut a csúcsra, de az is lehet, hogy rontotta volna Szilárd esélyeit, és saját magát is halálos veszélybe sodorja. Olykor ahhoz kell a legnagyobb lelkierő, hogy valaki ilyen közel a célhoz józanul mérlegeljen, és feladja. Hiszen sokéves munka van abban, hogy idáig eljutottak. Amikor aztán Dávid megtudta, hogy barátja – az ő visszalépésének is köszönhetően – feljutott a csúcsra, azt nyilatkozta: ezt az expedíciót tartja hegymászó-pályafutása egyik legnagyobb sikerének.
– A hegymászásban különösen fontos a barátság, mert nem mindegy, kivel kötözködünk össze, vagyis ki van a kötél másik végén – teszi hozzá Szilárd. – Ez nem olyan, mint a versenysportok, nálunk nem az a tét, hogy ott állunk-e majd a dobogó tetején. Hanem az, hogy túléljük-e.
Dávid és Szilárd 2013-ban „kötözködött össze”, azóta társak a hegymászásban. A K2-re is elindultak már egyszer, ám akkor nem jutottak a csúcsig. Két éve a Mount Everestet akarták megmászni együtt. Ott Szilárd fordult vissza a rosszulléte miatt, Dávid pedig a katasztrofális időjárási viszonyok miatt nem ért célba. Tavaly, a Sisapangma-expedíció volt az egyetlen, amelyen Szilárd nem tartott a barátjával, mivel gyermeke született. Soma már egyéves múlt, Szilárd felesége, Legindi Tímea is hegymászó. A hegyek hozták őket össze.
– A hegymászás valahol önző dolog – mondja Szilárd –, ha a családom nem akarna elengedni, bevallom, akkor is elindulnék. Szerencsére Timi mindenben támogat, rengeteget segít, hiszen ő is tudja, mit jelent a hegymászás. De ettől nehezebb is. A nagymamámat meg tudom nyugtatni, hogy ne aggódjon, biztonságban leszek egy himalájai expedíción is, ugyanezt Timinél meg sem próbálnám eljátszani, hiszen ő egyszer már eljutott a K2 alaptáborába is. Tisztában van vele, milyenek ott a körülmények, és mit jelent a K2 megmászása. Mindketten tudjuk, hogy benne van a pakliban a tragédia lehetősége is, erről is őszintén kell beszélnünk, ráadásul most már van egy kisfiunk. Az a minimum, amivel tartozom nekik, hogy visszajövök.
Szilárd harmadszor volt most a K2-n. (Dávid előtt egy évvel Varga Csaba hegymászóval is sikertelenül próbálkoztak itt.) Szerinte a K2-expedíció olyan, mint az orosz rulett: akármennyit készül is rá az ember, bármi megtörténhet. Jöhet kőomlás és lavina, szörnyű magas légköri viharok. Három éve egy hatalmas lavina legyalulta a hegy felső régióját, elsodorva az egész 3-as tábort. Óriási szerencse, hogy épp senki nem tartózkodott ott, így nem volt halálos áldozat. Nem véletlenül hívják a K2-t a hegyek királyának.
– Ez a hatalmas hegy szinte ránehezedik az emberre, fizikailag és mentálisan is nagyon próbára tesz. Tizenöt kilót fogytam az expedíció alatt. Azt hiszem, ha most sem jutottam volna fel a csúcsra, negyedjére nem próbáltam volna meg, vagy legfeljebb csak hosszú évek múlva. Örülök, hogy ezentúl csak a távolból fogok gyönyörködni a K2-ben. Számomra ez felszabadító érzés – mondja Suhajda Szilárd.
A világ legmagasabb hegycsúcsain 8500 méter fölött kezdődik az úgynevezett hiperhalálzóna. Az óriási légnyomáskülönbség miatt harmadannyi oxigén jut a tüdőbe, iszonyatos a hideg és a szél. A test az oxigénhiány miatt annyira lehűl, hogy nem tud fűteni, a speciális magashegyi öltözetekben is könnyen meg lehet fagyni. A hegymászó mozgása és gondolkodása lelassul. Szilárd is szinte félálomban, delíriumos állapotban tette meg fölfelé az utolsó métereket. Volt, hogy térdre borulva elaludt néhány másodpercre, s fölriadva nem tudta, hol van. Azt hitte, egy másik hegyen. Klein Dávid közben visszatért az alaptáborba, onnan segítette a csúcsmászásban barátját. Rádiótelefonon hívta többször: „Hogy vagy, milyen az idő?”, kérdezte. Nem arra volt kíváncsi, hány felhőt lát Szilárd az égen, hanem hogy képes-e még kontrollálni a gondolatait, tud-e összefüggően beszélni. Aztán Szilárd beleszólt a telefonba: már csak 150 méterre van a csúcs, két óra múlva fönt lesz. Ám Dávid, aki járt már ekkora magasságban (8700 méteren az Everesten), tudta, minden egyes lépés nehezebb lesz.
– Úgy éreztem magam fönt, mintha a Holdon lennék, Dávid pedig a földi űrközpontból irányítana. Az utolsó 150 méteren annyira lelassultam, hogy a kétórásnak gondolt utat öt óra alatt bírtam csak megtenni. 34 vertikális méter per órára esett vissza a tempóm. Az egész expedícióból a csúcson töltött percekre emlékszem a legkevésbé. Ürességet éreztem, és végtelen szabadságot. Semmi nem volt velem, csak Dávid hangja a rádiótelefonban. Volt nálam egy jeladó készülék, amelyen GPS-jeleket küldhettem haza, a feleségemnek. Ebből tudhatta, hogy élek és hol vagyok. A K2 csúcsáról is küldtem neki jelet.
Szilárdnak fél óra múlva indulnia kellett lefelé, az út ugyanis visszafele még veszélyesebb. A tragédiák többsége is ekkor következik be. Az embert ekkor már nem hajtja a csúcstámadás vágya, kienged, figyelmetlenebb. A baleset sokszor azért következik be, mert a hegymászó ereje végső megfeszítésével ugyan feljutott a csúcsra, de a leereszkedéshez már nem maradt elég erő benne. Ha valaki nem tud a saját lábán lejönni, nem remélhet segítséget: olyan magasról nem fogják tudni lehozni, sőt az is belehalhat, aki segíteni akar neki. Ilyen kettős tragédia történt 2013-ben a Kancsendzöngán: a leghíresebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt lefelé ereszkedve egyszer csak eltűnt a szélviharban. Társa, Kiss Péter megpróbált visszamászni, hogy segítsen Zsoltnak, de már nem tudott. Ő is szörnyethalt.
Szilárd a csúcson nem érzett eufóriát, az csak akkor adatott meg neki, amikor megérkeztek a Liszt Ferenc repülőtérre. Kinyílt a fotocellás ajtó, meglátta a feleségét és a kisfiát. Végre magához ölelhette őket.
Azóta megpróbál akklimatizálódni a civilizációhoz, visszaszokni a hétköznapi életbe. Ez sem könnyű. Még akkor sem, ha Szilárd a családjával Fót egyik csendesebb részen lakik.
– Én mindig zarándokúthoz hasonlítom az expedíciónkat. Ez mégiscsak két hónap volt, nagyon messzire mentünk, egészen más kultúrát ismertünk meg. Ha az ember onnan visszatér, más szemmel néz a világra. Fönt a hegyen nem számít, ki honnan jött, bárhonnan érkezett is, mindenki leveti az álarcát. Senki nem tudja megjátszani magát, mindenki örül, mindenki fél és tíz körömmel kapaszkodik az életbe. Amikor visszajövünk, nehezen találjuk a helyünket, minden annyira gyors és idegen. Leginkább azokba tudunk kapaszkodni, akiknek igazán fontosak vagyunk. Itt annyi minden magától értetődőnek tűnik, ami odafönt nem az. Ott a fürdés azt jelenti, hogy az alaptáborban kapunk egy vödör vizet, és műanyag kancsóval öntjük magunkra. Az a luxus, ha gleccservizet melegíthetünk. A legapróbb döntéseknek is más a súlyuk, mint itthon.
Ha a Mount Everest statisztikáit nézzük, a világ expedíciós hegymászóinak 2,8 százaléka mászta meg a csúcsot oxigénpalack nélkül. Dávid és Szilárd azonban ennél is többet vállal: ők serpák és magashegyi hordárok segítségét sem veszik igénybe. Ez jelentős pluszteher rajtuk. Hiszen sokan úgy érkeznek meg a magaslati táborokba, hogy a serpa mászók már felverték a sátrukat, vizet melegítettek, levest főztek nekik, már csak be kell feküdniük a megvetett „ágyba”. Dávidék az egész napos mászást követően nekifognak jeget csákányozni, havat ásni, sátrat állítani, kemény munkával havat olvasztani, teát főzni. Gyakran kérdik tőlük, miért nem használnak oxigénpalackot, miért vállalnak ekkora kockázatot.
– Szerintünk inkább azokat kellene megkérdezni, akik palackkal másznak, hogy miért teszik. Ez olyan, mintha valaki maratoni futóversenyre jelentkezne, de a táv felénél motorra ülne. A maratoni futónak sem az a fontos, hogy bármi áron célba érjen. Mi etikusabbnak tartjuk, ha „tisztán” mászunk, palack nélkül, a saját erőnkből. Így fair magunkkal és a heggyel szemben is. Egyébként sokan mondták már nekem, hogy megszállott és fanatikus vagyok. Lehet, hogy igazuk van – válaszolja Szilárd.
A himalájai hegyóriások szerelmese egyébként egy alföldi városban, Békéscsabán született, 1982-ben. Már gyerekkorában imádott túrázni, táborozni. Később Esztergomban a tanárképző főiskolára jelentkezett, angoltanár lett, egy helyi általános iskolában tanított évekig. Nagyon szerette a tanítást, de mellette a hegymászást is. És egyre magasabbra vágyott, a világ nyolcezres hegyeire kívánkozott fel. Szilárd azonban tudta, ilyen költséges expedíciókat a tanári fizetésből nem lenne képes finanszírozni. Döntenie kellett, és a szenvedélyét választotta. Kollégái nem értették, miért mondja fel a biztos közalkalmazotti állását, de Szilárd Angliába ment, ott keresett munkát. Egy élelmiszerüzemben lett minőségi ellenőr. Minden túlórát elvállalva heti hét napot dolgozott. Nem volt túl izgalmas, de a fizetéséből félre tudott tenni. Amikor két év múlva összejött az első pakisztáni hegymászó-expedíció költsége, az angol munkahelyén is felmondott. Ottani kollégái sem értették, hogyan lehet egy ilyen jó állást otthagyni veszélyes expedíciókért. Ám aki egyszer már megismerte a hegyek méltóságteljes szépségét, mindig visszavágyik. Pedig Szilárdnak súlyos balesete is volt, csak a vakszerencsén múlt, hogy megúszta. Egyik barátjával az Alpokban túráztak. A sátrukban arra ébredtek, hogy iszonyatos morajlással zúdul rájuk a lavina, és vadul sodorja őket.
– Nem sokkal alattunk egy fenyőerdő kezdődött. Ha a lavina nekicsap minket csak az első fának, végünk van. Néhány centivel álltunk meg az egyik fa előtt, ráadásul a sátrunk, mint egy légbuborék, fenn maradt, így csak félig temetett be minket a hó. Kivágtam a ponyvát, és ki tudtam ásni magamat a felszínre. A barátom fejjel lefele fúródott a hóba. Őt is sikerült kiszabadítanom. Később elmondta, a mobilján már búcsúüzenetet kezdett írni a szeretteinek, mert azt hitte: most meg fogunk halni.
Mindez a saját hibájukból történt: nem hallgattak az időjárás-előjelzésekre, azt gondolták, egy kis hóesés nekik meg se kottyan. Ilyen sokkoló élmény után az ember vagy soha többé nem megy a hegyekbe, vagy örökre rabja marad. Szilárddal ez utóbbi történt. Minden létező hegymászótanfolyamot elvégzett, hogy a szakma öregjeitől tanulhassa meg az alapvetően fontos dolgokat. Dáviddal úgy edzenek, mint a versenyatléták: a hegymászásokon túl terepen futnak, bicikliznek, edzőteremben erősítenek, úsznak, víz alatt is. Rendszeresen edzőtáboroznak. Sportpszichológus is segítette őket: lépésről lépésre rögzítik fejben, mi mindent kell végrehajtaniuk csúcsmászás közben. A legapróbb mozdulaton is az élet múlhat. Szilárd hozzáteszi:
– Ha valaki oxigénpalackkal, mondjuk, hóviharba kerül, vagy valamiért nem tud továbbhaladni a hegyen, addig kell lemenekülnie, amíg az oxigénje tart. Ő ugyanis nincs akklimatizálva, mint mi. Ha a palackja kiürül, hirtelen súlyos oxigénhiány lép fel nála, ami ödémához, majd eszméletvesztéshez vezethet. Valószínűleg néhány órán belül meghal. Mi viszont ilyenkor beássuk magunkat a hóba, és egy éjszakát is kibírhatunk így.
Több hónapos expedíciókat megszervezni, szponzorokat találni mindig kemény feladat. Dávid és Szilárd állami támogatást nem kapnak, magánfinanszírozóik vannak. Az expedíciós hegymászás voltaképp méregdrága hobbi, ők nem kapnak pénzjutalmat azért, hogy fölmásztak a hegyre. Megélni legfeljebb a hegymászással kapcsolatos egyéb tevékenységekből lehet: túravezetést és előadásokat tartanak. Szilárd szerint ez kicsit vadnyugati életmód: soha semmi sem számítható ki előre. Egyiküket sem veti fel a pénz: Klein Dávid Érden lakik, és egy öreg, piros Ladája van. Szilárdék 40 négyzetméteres albérletben éltek idén tavaszig, de most, hogy már baba is van, családi házba költöztek Fóton, és a huszonéves Opeljüket egy valamivel újabb Toyotára cserélték. Szilárd autószerelő apósa szerint ez megbízhatóbb családi jármű.
A siker élményét nem könnyű feldolgozni. Szilárd igazán még át sem tudja élni, hogy első magyarként ott állt a világ második legmagasabb hegyének tetején. Dáviddal máris a következő expedíciójukra készülnek: 2021-ben újra megpróbálnak feljutni a Mount Everestre. A világ legnagyobb hegye 239 méterrel magasabb a K2-nél, és palack nélkül még egyetlen magyarnak sem sikerült megmásznia. Ekkora magasságban az a további 239 méter iszonyatosan nagy különbség, sok pluszórát jelent a hiperhalálzónában. Ehhez még nagyon sok testi és lelki erőt kell gyűjteni.
