Azért fociznak, hogy ne legyenek éhesek – A Magyar Cigány Labdarúgó Válogatott és a nemzetközi siker
„Az életben három dolgot nem lehet megvásárolni: a halált, a betegséget és a szerelmet. A szerelmet vagy kapja az ember, vagy nem, de az biztos, hogy aztat belülről kell érezni. Amikor gyerekek voltunk, szerettünk futballozni, de nem voltunk szerelmesek a futballba. Ahhoz tenni is kellett. Mint amikor meglátunk egy szép lányt: lehet, hogy tetszik, de igazából nem az a fontos, ami kívülről látszik. A fontos az, amit legbelül érzek” – vázolja a focihoz való viszonyát Mezei István, a Magyar Cigány Labdarúgó Válogatott alapítója és a Farkas János Alapítvány elnöke.
Farkas János pedig az angyalföldi betonerdőből, mélyszegénységből jött csodagyerek volt, a cigány fiú, aki olimpiai bajnok focista lett, sokak szerint ő volt a magyar Pelé. 1942-ben született, és fiatalon, negyvenhét évesen halt meg. Neve és életútja – áll az alapítvány honlapján – sok-sok cigány srácnak ad reményt, jelent példaképet.
A nevét viselő alapítvány Grund Programjának egyik helyszínén, a Kaposvárhoz tartozó Toponáron mintegy huszonötnek. Huszonöt fiatalnak, akik szintén a mélyszegénységből érkeztek a sportba. A Toponár SE pályáján edzenek. Családi házas, csendes övezet ez, az öltözőnek szolgáló kis ház is tökéletesen belesimul a környezetbe.
A csendet most felveri a harsány gyerekzsivaj. Érkeznek a focisták, U14-es és U16-os korosztály, vagyis 12–16 évesek. A cigánytelepről jöttek a legtöbben, ám a barna fiúk közt feltűnik egy-két szőke fej, a nem roma csapattagoké. Itt a pályán – legalább itt – mindegy a bőrszín meg a származás. Tódulnak a kisházba, magukra zárják a zsivajt. Hamar öltöznek, büszkén hordják az alapítványtól kapott mezt és cipőt. Erre biztosan nem telne, ha nekik kéne megvenni. Még ebédre sem jut mindenkinek, ha nem az iskolában vannak délben.
Ma biztosan lesz mit enni: Mezei István – Pista bá’ – hozott nekik egy telipakolt óriási fazekat a kaposvári Corso étteremből. A patinás, belvárosi éttermet tizenegy óra óta rohamozták a korán érkezők, akik konyhanyitásra már helyet akartak. De mesés forgalom ide vagy oda, ma nemcsak rájuk főztek délelőtt, hanem a Grund programosokra is. Ma is, máskor is, amikor edzés van. Elég lesz mindenkinek az étel, csak túl sok se legyen, mert balhé van otthon, ha marad. Összevesznek a családok, hogy kinek mennyi jut.
Jönnek ki az ajándék mezükben, vidámak és harsányak megint. Pedig még a bő mezben is látszik, hogy néhányukra ráfér majd a foci után az ebéd. De a pályán háttérbe szorul a nyomor, az éhségtől vékony lábakat is hajtja az erő. Az erő, ami több mint puszta izom: maga a sziklaszilárd elszántság.
– A tehetség nem minden, mindig is voltak különleges tehetségek a magyar futballban, és nem csak Puskás Öcsi bácsi. Öcsi bácsi azért volt más, mert benne nagyon erős volt az akarat. A foci is olyan, mint a zene: csak rengeteg gyakorlással juthatunk előre. Bennem is annyi akarat volt, hogy aztat el nem tudom mondani – sommáz újra Pista bá’.
Futnak, ahogy a lábuk bírja, akkor is, ha csontsovány a láb, küzdenek, akár kimerülésig, a pályán. Elragadja őket a hév és néha az indulat.
– Ne veszekedjetek! – szól rájuk Imre bá’, vagyis Keller Imre, az edzőjük. Ebből aztán lesz egy kis polémia. Baj az tulajdonképpen, ha vannak nézeteltérések? Pista bá’ szerint nem. Itt veszekedni is lehet, kiadni mindent, ami fáj.
Azért nem mindenkinek élet-halál harc ez, van, aki tudja magáról, hogy sosem lesz belőle focista. De idejárni ő is szeret.
– A lényeg, hogy közösségben legyenek, megtanuljanak csapatban játszani, betartani a szabályokat. Már az jó, hogy iskola után idejönnek, és nem a bokorba mennek cigarettázni – magyarázza Imre bá’.
Mert különben elkallódhatnának, céltalanul lófrálnának az utcán, cigiznének, „a többit hagyjuk is”.
– Itt meg egészségesen élnek, és ha még emellé focisták is lesznek, az már csak a bónusz.
A többség persze nagyon is vágyja azt a bónuszt. Imre bá’ szerint nem is csoda, tizenéves fiúk ők, akik látják, mire vitte Ronaldo és Messi, és hát olyanok akarnak lenni, mint ők.
A fiúk is ugyanezt mondják, egyszerre és lelkesen magyaráznak. Szívesen összeállnak egy fotóra is.
– Messi, Ronaldo – említik ők is a bűvös neveket, legalábbis ezek a nevek szűrődnek ki a kakofóniából. – Vagyis focisták akartok lenni? – kérdezem.
– Igen, focisták!
– Pincér és focista.
– Erdész és autószerelő.
– Bajnokok is voltunk, nézze meg a képet!
Megnézem az öltöző falát. Tucatnyi boldog, büszke fiú mosolyog a fotóról. A bajnokok mosolya már csak ilyen: átütő.
– Szentlőrincre jártam focizni, de Imre bá’ rám talált – jön egy újabb történet. Imre hozza a fiúkat a tornákra is, ahová az egész megyéből érkeznek, még a Balaton környékéről is.
- Igen, itt jól tanítanak, jó a közösség, szeretünk idejárni – áll össze egy újabb mondat a hangzavarban.
– Az iskolát is szeretjük, négyes-ötös tanulók vagyunk.
– Én kettes-hármas.
Nevetés.
– Mennyire ért a focihoz? – fordul felém Imre bá’ edzés közben. Mondanám, hogy semennyire, nem is járnék messze az igazságtól, de valójában kissé árnyaltabb a kép. Az óvodás és kisiskolás fiaim fociznak, végignéztem már jó néhány edzést és Bozsik-tornát.
– Na, akkor ezt értékelni fogja. Látja, hogy passzolnak?
Igaza van, tényleg értékelem. Szabályos alakzatba rendeződnek, pontos passzokat adnak. Kőkemény munka látszik ebben is. Az elmúlt két évben két fiút is leigazoltak a Kaposvári Rákóczi FC-hez. A Rákóczi vezetője és Imre bá’ el is mentek hozzájuk, egyik alkalommal a cigánysor legszélére, omladozó házhoz értek, ott él az egyik fiú. Talán majd egyszer elköltözhet, ha minden jól alakul a Rákócziban. És most az ő példája is motivál.
Kora tavasztól késő őszig hetente többször járnak edzeni, hétvégenként vannak a tornák. Télen nehezebben megoldható mindez. Itt nincs stadion, se fűtött műfüves pálya, az alapítvány forrásai végesek, nehezen tudják kinyögni a terembérletet.
Ez volt a szezon utolsó szabadtéri edzése. Az időjárás kegyes volt, a talaj nem irreális, az edző szavaival élve. Közben Pista bá’ indul vissza Pestre, körbeállják a fiúk.
– Hálásak vagyunk neki, annyit segít – mondja Imre, de nem is kell ezt szavakba önteni, minden mozdulatból átjön a tisztelettel vegyes szeretet, amit éreznek iránta.
A jó tanár továbbadja, amit tud – vallja Mezei István. És ő aztán tudja, mert igazán jó tanár.
Már elmúlt hetven, de – úgy fest – a fociszerelmet nem kezdi ki a kor. Nem meglepő persze, de ő maga, mióta az eszét tudja, focizik. Éjjel-nappal rúgták a bőrt a gyöngyöspatai általános iskolában és a település szélén, a cigánytelepen. Nem épült ott sem stadion, kavicsokon szelídítették a labdát. Mert a labda olyan, mint a vadló, meg kell szelídíteni – toldja meg a futballfilozófiát.
– Sokszor azért fociztunk, hogy ne legyünk éhesek – idézi fel. Akár ma is hallhattam volna ezt, Toponáron. Újrázik a történelem.
Volt azért olyan időszak is, amikor nem nélkülözött. Nyolcévesen már napszámba járt, lovakat legeltetett – a lovaglás volt egy időben a másik szerelem –, istállót takarított vagy épp a szőlőben dolgozott. A pénzből pedig még mozira is futotta.
Félárvának mondja magát, pedig volt apja, és ismerte is.
– De nem kellettem neki. Utálta anyámat és a két testvéremet is. Nem törődtem vele, ott volt a nagyapám, aki a példaképem volt, számomra az isten. Kereskedett, az anyja zsidó kereskedőknél szolgált, sikerült neki. Úgy is néztek ki, mint a zsidók. Piálni mondjuk piáltak, de a zenét is szerették. Akkor még volt jó cigányzene. Mára elfelejtettek zenélni a cigányok.
Tinédzser volt, amikor az utcán megpillantotta, majd nem sokkal később megszöktette a családjától álmai nőjét. Azóta is együtt vannak. Húszévesen már többgyerekes apukaként építkezett. Hajnalban kelt, éjjelig gürcölt a gyárban, hogy előteremtse a pénzt. És persze focizott mindig, NB1-ben is. Tizennégy évesen csatlakozott a felnőttcsapathoz, amihez külön engedély kellett. Egyik iskolai tanárával mentek fel Pestre, hogy kijárják az engedélyt.
1994-ben aztán bekopogott a Magyar Labdarúgó Szövetség akkori elnökének, Benkő Lászlónak az ajtaján. Benkő csodálkozva nézte az ajtajában álló, hozzá képest apró cigány férfit. Aki, mint kiderült, nagyon tudta, mit akar. Megszerettetni a focit, kiutat adni a hozzá hasonló cigány fiúknak. Nem sokkal később Puskás Öcsivel közösen megalakították a Magyar Cigány Labdarúgó Válogatottat.
Igalon a Farkas János utca mellett haladunk el hazafelé menet. Szerencsére nincs nagy forgalom, kényelmesen visszaérek Budapestre, nem késünk a fiaim fociedzéséről.
Jönnek előbb az U7-es, majd az U9-es gyerekek, vidámak és harsányak ők is, mint azok a társaik, akikre nem mosolygott úgy születésükkor a szerencse. Világsztárok mezeiben játszanak, Ronaldo itt is tarol. A győzelem a cél, persze, de itt azért nem vérre megy. Örömfoci ez inkább. Sokszor csokit kapnak edzés után az edzőtől. Jólesik az édesség, de persze ennyi mozgás után a vacsora is elkel. Mindjárt hazaérnek, s majd otthon jóllaknak. 175 kilométerrel és egy világgal vagyunk arrébb a toponári grundos fiúktól.
