A Sas, aki harmincötös lábbal is befért a Boca Juniorsba

– Sohn fiam, azt hallottam magáról, hogy a lába nem érinti a földet, maga nem is fut, csak repül – mondta Brüll Alfréd, az MTK nagy tekintélyű elnöke a klub tizennyolc esztendős új szerzeményének 1934-ben. – Legyen hát a maga sportneve Sas!

– De ezzel a termettel, elnök úr? – kérdezett vissza az ifjú felfedezett.

– Ökörszem csak nem lehet, fiam!

Így kezdődött Sas Ferenc igazi karrierje. Habár már korábban felfigyeltek rá, hiszen az Elektromos csapatából meghívták az ifjúsági válogatottba. Igaz, arra 1933-ban nem lehetett különösebben büszke, mert az osztrák fiatalok 8:0-ra páholták el a magyarokat. Ez még annál is nagyobb malőr volt, hogy a nyolcas alkalmával a szünetben lecserélt Sas harmincötös lábára a „Tromosban” eleinte negyvenkettes futballcsukát adtak.

Az MTK-nál már nem voltak cipőgondok. Sohn-Sas háromezer pengőt kapott az átigazolásért – és mint a korabeli filmslágerből tudjuk, havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt –, hetente harmincöt pengőt keresett, s ehhez jött a prémium, győzelmenként nyolc-tíz, az FTC elleni diadal alkalmával akár harminc pengő is. Ráadásul Sas – mint sokan mások az akkori labdarúgók táborából – rendes állásban volt, a gyöngyházgombgyárban dolgozott havi százhúsz pengőért.

A gombfociüzem jobban illett volna hozzá, ám korántsem a firma révén lett közismert ember. Hanem attól, hogy olyan nagy MTK-ban (Hungáriában) futballozott, amely az 1935/36-os évadban veretlenül – 22 győzelemmel és négy döntetlennel, valamint 87:21-es gólaránnyal – hódította el a bajnoki címet, majd 1936/37-ben (micsoda visszaesés!) háromszor is kikapott húsz győzelme és három döntetlenje, valamint 95:34-es gólaránya mellett, ezért aztán csak módjával ünnepelte az újabb aranyérmet. Noha Sas az Elektromosban balszélsőt játszott, Schaffer Alfréd, a világjáró futballkirály, a Hungária edzője áttette őt a jobb oldalra a vetélytársakat a legtöbbször alaposan elagyabugyáló, Szabó – Mándi, Bíró – Sebes, Turay, Dudás – Sas, Müller, Kardos, Cseh II, Titkos összeállítású csapatban. A kétlábas Sas, aki a 100 méteres síkfutás középiskolás bajnoka volt 11,03 másodperces eredménnyel – és szintén aranyat nyert távolugrásban 625 centivel – úgy száguldozott a vonal mentén, hogy már 1936 tavaszán, alig húszévesen meghívták a válogatottba, és nem tették rosszul, mert a Szabó – Futó, Bíró – Seres, Szűcs, Lázár – Sas, Vincze, Kállai, Cseh II, Titkos összeállítású csapatunk fényes, 5:3-as diadalt aratott Bécsben a „szomszédok” ellen. Az osztrákokat elszomorító gólokat az újpesti Kállai Lipót (3), valamint Sas klubtársa, Cseh II László (2) szerezte, de az újonc is kedvező kritikát kapott: „Sas bevált. Okosan, jól játszott, épp úgy, mint a Hungáriában, s ami a legörvendetesebb volt, egyáltalán nem félt.”

A debütáns hadiözvegy mamája könnyes szemmel olvasta e sorokat a ma már Kleopátra házas, elegáns, de a harmincas években még külvárosinak számító Ipoly utcában.

Sas Ferenc

Az angyalföldi Sas úgy emelkedett, akár a nevében rejlő madár, és 1937-ben – Lázár „tanár úrral”, Sárosi doktorral, Cseh „Matyival” együtt – meghívót kapott Amszterdamba, a Nyugat-Európa–Közép-Európa-gálamérkőzésre. Hetvenezer holland szurkoló előtt ez a tizenegy sorakozott fel régiónk képviseletében: Olivieri (olasz) – Sesta, Schmaus (mindkettő osztrák) – Serantoni, Andreolo (mindkettő olasz), Lázár – Sas, Meazza, Piola (mindkettő olasz), Sárosi dr., Nejedly (csehszlovák). Cseh II nem játszott, mert a cserejátékosok közül csak az olasz Ravát vetették be a sérült Schmaus helyett. Mondta is, amikor nyilatkozatra kérték: „Nem szólok semmit, mert a jelek szerint nem értek a futballhoz.” Sas viszont a mezőny legjobbja volt: a 3:1-es találkozón két gólt szerzett, és gólpasszt adott Oldřich Nejedlýnek. Silvio Piola átadását előbb befejelte, majd beemelte Hans Jakob hálójába; Közép-Európa reprezentánsai ezzel a két megmozdulással vezettek 2:0-ra a Jakob (német) – Paverick (belga, helyette Joachim, belga), Caldenhove (holland) – Kitzinger, Goldbrunner (mindkettő német), Delfour (francia) – Lehner (német), Braine (belga), Bakhuys, Smit (mindkettő holland), Van den Eynde (belga) összetételű nyugat-európaiak ellen.

Serantoni, Andreolo, Meazza, Piola, Rava, valamint Lázár, Sas, Sárosi egy év múlva Párizsban, a világbajnokság döntőjében találkozott. Valahol csak össze kellett futni, ugyebár. Cseh II megint kimaradt, ám Franciaországba már el sem utazhatott. A fények városában a címvédő itáliai válogatott 4:2-re győzött a svédek elleni 5:1-es elődöntőhöz képest három helyen megváltoztatott – Korányi, Turay és Toldi helyén Polgárral, Szűccsel, Vinczével kiálló – magyar csapat ellen, Sas pedig utoljára szerepelt magyar vonatkozású mérkőzésen.

Noha az MTK már heti hatvanpengős fizetést kínált neki, a csatár nem írta alá a szerződést, mert semmiképpen nem akart itthon maradni. Ennek oka a származása, illetve a hazai törvényhozás volt. Jóllehet a második zsidótörvényt csak 1939. május 5-én, a második Teleki-kabinet idején léptették életbe, a javaslatot még az Imrédy-kormány terjesztette az Országgyűlés elé, és már megjelent az „1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Sas Argentínába készült Cseh „Matyival” együtt: a szélsőnek 18 ezer, társának 25 ezer pengőnek megfelelő összeget ajánlott a Boca Juniors. A hírneves Buenos Aires-i klub megkörnyékezte Sárosi Györgyöt, Toldi Gézát, Zsengellér Gyulát is, de e trió tagjai itthon maradtak, Körmöczy Zsuzsa legnagyobb szerencséjére. A Roland Garros magyar bajnokát a manapság nemegyszer szobrot kapók és elvuraik nemhogy kitették a válogatottból, de törölték a hazai teniszezők listájáról, sőt a Horthy-rezsim még arról is akkurátusan gondoskodott, hogy a nagy játékos ütőt vagy labdát se vásárolhasson, ha már helyrehozhatatlanul zsidónak született. Ebben a helyzetben Sárosi és Toldi a maga nevére váltott ki bérletet az Üllői úti teniszpályára, és átadta a Pintér Klára álnéven bujkáló Körmöczynek, hogy a világklasszis sporttárs legalább gyakorolhasson. A szintén a közvetlen nemzetközi elithez tartozó két labdarúgó nem kis kockázatot vállalt, ám a legnagyobb rizikó kétségkívül Fáncsy Ferenc pályagondnoké volt, akit nem védett a jól csengő Sárosi vagy Toldi név.

A sok mindenről lemaradó Cseh II végül Dél-Amerikába se ment, Sas Ferencről viszont 1939. február 25-én azt közölte Az Est: „Az MLSZ kiadta Argentínának.” A Magyarország című lap pedig tényszerűen számolt be arról: „Sas Ferenc a szabályos és törvényes formák teljes betartásával indult el Dél-Amerikába. Miután zsidó vallású, itthon már állása sem volt, és nem volt futballistaszerződése sem, így tehát megfelelő amerikai szerződés birtokában hivatalosan sem emelhettek kifogást kivándorlása ellen. De nem emelt kifogást elmenetele ellen egyesülete, a Hungária sem. (…) A Hungária ugyanis megállapodott az argentin futballszövetséggel Sas lelépési díja tekintetében.”

Odakinn nem vártak sokat a bemutatkozásával: már az első bajnoki fordulóban, 1939. március 19-én szerepelt az Estrada – Ibanez, Valussi – Lopez, Lazzatti, Suarez – Sas, Varallo, Lizhtermann, Sanz, Fernandez összetételű Bocában. Pedig abba az együttesbe nem lehetett könnyű beférni: Juan Alberto Estradát, Gregorio Ibanezt, Victor Valussit, Ernesto Lazzattit és Francisco Varallót máig a Boca Juniors legnagyobbjai között említik. Igaz, a megannyi klasszis a nyitányon megütötte a bokáját, mert a vendég Independiente 2:0-ra győzött. Ám első argentínai évadában Sas huszonnégy meccsen játszott, és kilenc gólt ért el, azaz látszólag tökéletesen beilleszkedett. Csakhogy az 1940-es bajnokcsapatban már csupán négy alkalommal kapott helyet, így aztán átigazolt az Argentinos Juniorshoz. Azért a búcsúmeccse nem volt semmi: 1941. március 23-án, amikor utoljára játszott a Bocában, csapata 6:4-re nyert az Atlanta ellen. Sas nem sejthette, hogy az 1940-ben a másodosztályú bajnoki címet elhódító Argentinos Juniorsszal váratlan problémák támadnak: az együttest a szövetség nem engedte a saját pályáján játszani, mert újonnan épített sporttelepe – a szervezet szerint – nem felelt meg az első osztályú előírásoknak. A csapatot visszasorolták a második vonalba, ahol aztán 1941 és 1945 között a következő helyezéseket érte el: 11., 14., 5., 11., 6. Pedig Sas együtt játszott azzal az Hector Ingunzával, aki az Argentinos Juniors valaha volt legjobb gólszerzője 167 meccsen elért 142 „dugójával”.

Sas Ferenc a Boca Juniors 1940-es bajnokcsapatában (középső sor, jobbról a második)

Fotó: Wikipédia

A magyar szélső még levezetett a Maccabi Buenos Airesben, majd – noha alig múlt harminc – visszavonult. Kvalitásaihoz méltó kiváló szerződései révén két ékszerüzletet is nyitott az argentin fővárosban, de nyilván a legcsekélyebb örömmel üdvözölte a lehetséges kuncsaftok között az ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen, azaz Korábbi SS-tagok Szervezete) révén a háború után a dél-amerikai országba özönlő nácikat. Közülük Adolf Eichmann volt a leghírhedtebb, ám Erich Priebke, a római Gestapo tisztje például 1994-ig élt Argentínában. Akkor kiadták Olaszországnak, és egy római bíróság 1998-ban életfogytiglanra ítélte. Halálakor nem akadt hely a világon, ahol engedték volna elhantolni, a fia pedig hamisítatlan nemzetiszocialista cinizmussal azt mondta: „Temessék el Izraelben!”

Sas Ferenc hetvenhárom esztendős korában, 1988-ban hunyt el Buenos Airesben. A nyolcvanas években agytumorműtéten esett át, újra kellett tanulnia magyarul és spanyolul. Olyannyira felépült, hogy halála előtt Budapesten is járt, miként megtette azt már a korábbi dekádokban is. Először hatvanháromban látogatott haza, és még volt módja bolondozni régi komájával, a kék-fehér klub leghíresebb szurkolóinak egyikével, Salamon Bélával. (A nagy komikus nem sokkal később, 1965-ben meghalt.) Tudják, melyik filmben játszott Salamon abban az 1936-os évben, amikor Sas a válogatottban debütált? Az volt a címe: Sportszerelem.

Még szép, hogy stimmelt közöttük minden.