Vége a pávatáncnak: példát statuálnak velünk?
Úgy tűnik, hogy az IMF és az EU egyaránt megunta a Fidesz-kormány pávatáncát, és már nem dől be sem az ígéreteknek, sem az ellentmondásos nyilatkozatoknak, sem a hiánycsökkentési számmágiának. Azt teszi, amit Orbán még ellenzékből javasolt: nem a szavaira, hanem a tetteire figyelnek, azok alapján pedig egyszerűen elegük van belőle.
Az IMF-ellenes sajtókampány és a kormánypárti békemenet elérte, hogy hosszú hallgatás után végre megszólaljon a Valutaalap képviselője. Eddig feltűnően tartózkodott a kommentároktól, mert tartotta magát ahhoz az általános elvhez, hogy a felek nem adnak ki információt az egyeztetésekről és nem minősítik egymás álláspontját. Azt gondolták, hogy tárgyaló partnereik is betartják az íratlan szabályokat és az etikai normákat. Tévedtek, ennek ellenére sokáig nem reagáltak, úriemberként viselkedtek, vélhetően abban bíztak, hogy előbb-utóbb megjön Orbánék józan esze. Az utolsó csepp a pohárba a „Nem engedünk az IMF-nek!” kampány lehetett, amely a kormány által hangoztatott hazugságokat sulykolta, és már tényleg nem lehetett szó nélkül hagyni.
Voltak, akik úgy értékelték a helyzetet, hogy a Valutaalap megsértődött, valójában azonban eljutottak odáig, hogy ezzel a magyar kormánnyal lehetetlen korrekt tárgyalásokat folytatni és értelmetlen bízni abban, hogy megváltozik a hozzáállása. Ne feledjük, egy olyan szervezetről van szó, amely tagjai kérésére kölcsönösen egyeztetett feltételek mellett rendkívül kedvezményes kölcsönt nyújt a válsághelyzetből való kilábaláshoz. Nem kereskedelmi bank, nem profitra törekszik, a tagországok befizetéseiből gazdálkodik, nem tukmálja ránk a hitelét, azt a pénzügyi szükséghelyzetben lévők kérik tőle. Értelmezhetetlen tehát számára, hogy az a kormány, amelyik hozzá fordult segítségért, támadja, nem létező követeléseiért bírálja, a függetlenségét védi tőle, ugyanakkor pedig úgymond tiszteletet és bizalmat vár el.
Közérthető példával: megszorult a családunk, szükségünk van pénzre, egy banktól igyekszünk kölcsönt kérni. A hiteltárgyalásokat azzal kezdjük, hogy nem engedünk a feltételeinek, nem hagyjuk adósrabszolgaságba dönteni magunkat, és különben is több tiszteletet kérünk, majd többszörösen is kioktatjuk, sőt lehülyézzük őket. Vajon erre milyen választ várhatunk? Valójában meglepő az a higgadtság és türelem, ahogy az IMF mindeddig kezelte Orbánék vagdalkozását. Régóta ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba: kell vagy nem az IMF-hitel? Persze kellene, nem azért, mert kifogytunk a piaci finanszírozási lehetőségekből, hanem azért, mert évente százmilliárdokat takaríthatnánk meg és megúszhatnánk az újabb és újabb megszorítások egy részét. Ehhez azonban vállalni kellene, hogy a magyar gazdaságpolitika szigorú kontroll alá kerül, azaz vége az unortodoxiának, a gátlástalan hatalmi szempontok érvényesítésének. Itt a dolog vége: a Fidesz éppen ezt nem akarja.
Kétkedve fogadták a Matolcsy-csomagokat is
Ezt próbálja leplezni a pávatánc, egy jó adag belföldi fogyasztásra szánt demagógiával fűszerezve, amelynek célja, hogy a súlyosbodó bajokért mást, nem pedig az elhibázott gazdaságpolitikát tegyék felelőssé. Ebből a szempontból taktikai hiba volt a sajtókampány, mert nem csupán az IMF és az EU, de minden nem elvakult magyar állampolgár számára is világossá tette Orbánék kétszínű játékát és valódi szándékait. Törvényszerű volt, hogy az IMF lépjen, és a hallgatást feladva közölje: így nincs értelme folytatni a hiteltárgyalásokat, és a bejelentett korrekciós csomagok pedig pont szembe mennek az ajánlásaikkal. A Valutaalap ugyanis fenntartható konszolidációs pályát vár tőlünk gazdaságélénkítő lépésekkel és szerkezeti reformokkal, nem pedig új ad hoc sarcok tömegét és a pénzügyi, valamint a versenyszféra kivéreztetését, s ezzel a növekedés esélyének végzetes csökkentését.
Nem meglepő, hogy Brüsszel ugyanezen ok miatt fogadta kétkedve a legújabb Matolcsy-csomagokat. Az uniónak is elege lett abból, hogy az egymást követő korrekciók figyelmen kívül hagyják a szakértői véleményeket és kizárólag a bűvös 3 százalékos hiányhatár mindenáron való tartását célozzák. Ráadásul a vállalt pénzügyi hatások jó, ha fele megvalósul, lásd a Széll Kálmán tervek végrehajtását. Erre hívta fel egyébként a figyelmet a Költségvetési Tanács elnöke is, rámutatva, hogy a mostani 760 milliárdos korrekció nettóban csaknem 300 milliárddal kevesebb, mert nem kalkulálták bele a járulékos hatásokat.
Így nem fog menni
A hiány tartásához ezzel együtt elég lehet, ha a növekedési prognózis bejön, ami azért kétséges. A fő gondot a KT szerint is az jelenti, hogy egyszeri, jórészt a fellendülést gátló intézkedésekkel nem lehet tartós és emelkedő növekedési pályára állni, hanem konzerválódik a lemaradásunk. Gyakorlatilag ugyanezt az értékelést hallani Brüsszelben, és emiatt nagy a kockázata annak, hogy hiába mutatják ki Orbánék papíron, hogy stabilan tartani tudják a hiánycélt, az unió fenntartja velünk szemben a túlzott deficit eljárást. Egy bő héten belül eldől, így lesz-e, ha igen, annak kétségkívül pedagógiai célzata is lesz: a közös elvárásokat, szabályokat és értékrendet figyelmen kívül hagyó országok szigorúbb elbírálás alá esnek.
Szó sincs tehát arról, amit a kormányfő hangoztat, hogy 10-20 milliárdos, jelentéktelen eltérés van az álláspontok között. Az ellentét valójában elvi, ha nem így lenne, nem próbálna Orbán mindent bevetve lobbizni a tagállamok között a költségvetése mellett. A szomorú igazság az, hogy az ellenünk folyó deficiteljárás sorsa nem néhány milliárdon fog múlni, hanem azon, milyen taktikai játszma folyik az unió egészének jövőjét illetően, és milyenek a válságkezelési kilátások, azaz sokkal nagyobb horderejű tényezők is számítanak, mint a magyar büdzsé kilátásai. Ha a helyzetet és az időpontot a többség megfelelőnek találja ahhoz, hogy egy problémás renitenssel példát statuáljon, azt meg fogja tenni. Ha nem, Orbán csatát és időt nyerhet.
