Vabank
Meg kell adni, az időzítés tökéletes volt. Fellegi Tamás éppen legújabb vizitjét tette a Nemzetközi Valutaalapnál, amikor Kövér László múlt heti interjúja megjelent a Le Monde-ban. Ezt a nyilván jól szervezett egybeesést használta fel a magyar parlament elnöke, hogy előmozdítandó a miniszter konzultációinak várva várt sikerét, a világlap hasábjain kissé pikírten rámutasson: ha Csádnak ad pénzt az IMF, akkor tőlünk sem tagadhatja meg. Éles elméjű megjegyzése talán nem maradt visszhang nélkül Washingtonban, de a jelek szerint mégsem ösztönözte arra Christine Lagarde-ot és munkatársait, hogy az afrikai országgal való frappáns összevetés hatására magukba szálljanak, és íziben megállapodjanak a Magyarországnak magától értetődően kijáró hitelkonstrukcióról. Nem ismerjük persze elég behatóan az IMF és Csád kapcsolatait, de bizonyosra vesszük, hogy az ottani kormánypárt aktivistái nem szerveznek tiltakozó felvonulásokat a nyugati pénzemberek gyarmatosító törekvései ellen. Igaz, az afrikai ország nem tagja az Európai Uniónak sem – tehát a valutaalapnak már legalább két jó oka is van arra, hogy másként viselkedjen Csáddal, mint mivelünk.
Ezért aztán az IMF szóvivője nem vette tekintetbe Kövér László decens sürgetését, és Fellegi látogatása után érzéketlenül azt nyilatkozta: „Nincs pontos időpont a tárgyalások megkezdésére.” Mire Szijjártó Péter zavartalan lelkesedéssel úgy reagált, hogy a magyar kormány viszont „bármelyik másodpercben” készen áll megegyezni. Nyilván nem hallotta, mit mondott még washingtoni kollégája. „Látnunk kell azokat a kézzelfogható lépéseket, amelyekkel Magyarország bizonyítja, hogy komolyan elkötelezett valamennyi makrogazdasági kérdésben.” Igen, így szólt az IMF üzenete Budapestre – s tudjuk, az Európai Unió a maga részéről osztja ugyanezt, hozzátéve, hogy a kötelezettségszegési eljárások témáiban ugyancsak a kormány teljes körűen pozitív válaszait tekinti a hitelmegállapodás előfeltételének.
Nem elég, ha Szijjártó Péter teátrálisan kijelenti, „bármelyik másodpercben” készen állunk a megegyezésre. Amennyiben a kormányfő pénzt akar kapni, nincs mese, el kell fogadnia a segítség kritériumait. Ez pedig sehogy se akaródzik Orbánnak, minthogy esze ágában sincs vállalni a megállapodásból rá háruló gazdasági korlátokat, és kivált nem a politikai kötöttségeket. Nemhiába fogalmazott úgy Navracsics Tibor, amikor a legutóbb Brüsszelnek küldött magyar válaszok várható fogadtatásáról kérdezték, hogy a maga részéről „óvatosan optimista”: ő aztán jól tudja, milyenek azok a válaszok. Mondhatni, felemásak. Még mindig lényegi pontokon nem felelnek meg a Velencei Bizottság és az Európai Központi Bank elvárásainak. Márpedig addig nem fogják tető alá hozni a hitelszerződést, amíg Orbán be nem látja, hogy a „kifárasztás” taktikája, amit a nemzetközi szervezetekkel folytatni próbál, sehová sem vezet. Ahhoz nem vagyunk nekik elég fontosak.
Ezt látják a piacok is. Kezdik azt hinni, a magyar kormány csak blöfföl a tárgyalások szándékáról; Fellegi utazgatásai is csupán arról hivatottak elterelni a figyelmet, hogy valójában nem akar megállapodni. S noha a piaci elemzők folyamatosan figyelmeztetnek ennek a manővernek a várhatóan súlyos következményeire, Orbán vabank játszik. Ankétot szervez például az Európai Üzleti Tanács képviselőivel, és előadja nekik, hogy változatlanul csökkenteni óhajtjuk az államadósságot és a kamatterheket – ám a jelenlévők számára világos, hogy épp ezeket az ígéreteket nem teljesítheti az IMF nélkül. Rózsás kimutatásokat küldet az uniónak a magyar makrogazdaság állapotáról, noha köztudomású, már a tényszámok sem stimmelnek, nemhogy a jövő évi becslések. Az inflációs előrejelzés romló tendenciát mutat, a beruházás és a fogyasztás visszaesik, az államadósság magas szinten stabilizálódik. Most, ilyen körülmények között a piacról finanszírozzuk az országot, 7,5–8,5 százalékos kamat mellett. Amivel szemben az EU–IMF-kölcsönt a feléért kapnánk.
Orbánnak azonban fontosabb, hogy a szétvert jogállam úgy is maradjon. Még akkor sem akarja eltűrni, hogy az unió restaurálja a magyar alkotmányosságot, ha egyre nyilvánvalóbb: nem létezik az a gazdasági alternatíva, amellyel fenntarthatná a maga „forradalmi” rendszerét. Legfeljebb olyasféle fantazmagóriák vannak, mint amilyen a leküzdhetetlen Matolcsy György legújabb, meglehetősen zavaros és mindenképp dilettáns víziója az ötkulcsos áfáról, amelynek szerinte nem is a mai 27, hanem 30 százalékos volna az ideális plafonja – milyen kár, mondja, hogy ezt az unió nem engedi. Tehát eltekintve a szakmai abszurditástól, a mindenáron való adócsökkentés guruja ma már átesett a ló túloldalára: éppenséggel jókora adóemeléssel látná kivitelezhetőnek a konverganciaprogramot. Mert hát jövőre valahonnan újabb költségvetési forrásokat kell találni; az unortodox gazdaságpolitika pedig bizony befuccsolt. A miniszter úr orra előtt „döglenek a libák”, és nincs orvosság.
Ami mégis elérhető volna, annak megszerzését Orbán Viktor hatalmi önkénye még mindig halogatja.
Akkor is, ha közben rámegy az ország.
