Uniós pénzek hullámvasútján a magyar gazdaság

2016 utolsó negyedéve a kormányzati pénzszórás és látványos erőlködés dacára nemhogy javította volna, de rontotta az egész éves gazdasági teljesítményünket. A másfél százalékos bővülés az egyik leggyengébb volt az unióban, most még az NGM sem próbálkozott azzal, mint korábban, hogy manipulálva bizonygassa, az EU-átlagnál jobbak vagyunk, mert mind a nyers, mind pedig a kiigazított adatok szerint rosszabbak voltunk annál. Még szomorúbb a kép, ha saját régiónkat nézzük, amely szépen elhúzott mellettünk. Tavaly összességében az előzetes mutatók szerint csupán 1,8 százalékkal bővült a GDP-nk, ami 2013 óta a mélypontot jelenti.

© Pixabay.com

A már ismert részadatok és trendek alapján nem meglepetés a visszaesés, legfeljebb Orbánék számára, akik makacsul kitartottak a két százalék feletti prognózis mellett. Rajtuk is túltett a Matolcsy-féle jegybank, amely következetesen 2,8 százalékról beszél, arra a totálisan nonszensz érvre hivatkozva, hogy az utólagos korrekciók majd megemelik az eredményt. Szégyen, hogy a szakmai stáb, ha egyáltalán még van olyan, ilyet le mer írni: az uniós összevetések alapján a GDP-érték a következő év végére lesz végleges, 1-2 tizeddel változhat ugyan, de felfelé és lefelé is, nevetséges előre egyszázalékos pozitív korrekciót kilátásba helyezni.

Már csak azért is, mert a részadatok legnagyobb része lényegében nem változhat, ilyen például a tavaly stagnáló ipari termelés, a közel ötödével visszazuhant építőipar, a rendkívül jól teljesítő mezőgazdaság, amely önmagában fél százalékkal tolta meg a növekedést, valamint a fő motor, a fogyasztás bővülése miatt felgyorsult szolgáltatási szféra. Az uniós elszámolások sem okozhatnak meglepetést, mivel tavaly alig kaptunk pénzt, éppen ez volt az oka a megtorpanásnak.

Ezzel elérkeztünk a magyar gazdaság Achilles-sarkához: az elmúlt fél évtized látványosan bizonyította, hogy akkor tudunk valóban növekedni, ha szélesre nyílnak a brüsszeli pénzcsapok. Ha áramlik befelé a támogatás, mint 2014–15-ben, akkor 3-4 százalékos GDP-bővülésre vagyunk képesek, ha nem – lásd 2011, 2012, 2013 és 2016 –, 1,6-1,8 százalék a maximum, vagy éppenséggel recesszióba süllyedünk. A legnagyobb baj éppen ez a hullámzás, amely jelzi, hogy az uniós források nem eredményezik a tartós fejlődést és felzárkózást a fejlettebb országokhoz, ami a céljuk lenne, hanem csupán átmeneti hatással járnak: amíg jönnek, javítják az adatokat, de maradandó hatásuk nincs.

Gyakorlatilag tehát elherdáljuk azt az irdatlan pénztömeget, amiből megerősödhetnénk. Az előző uniós ciklusban nagyjából 9000 milliárd forintnyi fejlesztési támogatás állt rendelkezésünkre, a mostani ciklusban közel ugyanennyi, és ebben nincs benne a normatív agrártámogatás évi több száz milliárdja. Ekkora keretből már fel lehetett volna építeni azokat a gazdasági alapokat, amelyekre az önálló fejlődőkészséget alapozhatnánk. Ehelyett a pénz legnagyobb része nem termelő és hasznot nem hozó, sokszor csak presztízscélú beruházásokra megy el, és főként a hatalmon lévők hátországát gazdagítja. Az egész uniós pályázati rendszer minden szintjét áthatja a központilag szervezett korrupció, az előre meghozott döntések, a politikai motiváltság, hogy a durva túlárazásokról ne is beszéljünk. Az eredmény siralmas: 2011–2016 között összességében az éves GDP közel negyedének megfelelő forrást kaphattunk az EU-tól, miközben a nemzeti termékünk összességében alig tizedével nőtt.

A jövő sem túl biztató. Az idei és jövő évi felgyorsuló növekedést szintén az uniós keretek erőltetett tempójú lehívására alapozzák Orbánék, 2018 közepéig, azaz a választásokig minden pénzt le akarnak hívni. A kapkodás egyetlen értelme, hogy minél hamarabb, még maguk oszthassanak el mindent, egyszerre biztosítva jobb gazdasági adatokat és a holdudvaruk gazdagodását. A rohamtempóban kiírt pályázatok és döntések az átláthatóságot és az ellenőrzést korlátozzák, de éppen ez a cél, a lényeg, hogy a pénz a megfelelő kezekbe kerüljön. Írott malaszt maradt, hogy a források 60 százalékát konkrét gazdaságfejlesztési beruházásokra akarják felhasználni: az eddigi adatok szerint jó, ha az arány eléri a 40 százalékot.

A pénz legnagyobb része tehát oda áramlik, ahová eddig is, főként központi infrastrukturális beruházásokra. Ez nyilvánvalóan fellendíti a mélypontról az építőipart, amely így az idén és jövőre ismét húzóerővé válhat. Szükség is lesz rá, mert az iparunk feltámadását hátráltathatja az európai járműipar megtorpanása, fékezve kiviteli lehetőségeinket. Szépen bővülhet viszont a fogyasztásnak köszönhetően a szolgáltatási szféra, ami továbbra is – az EU-pénzek mellett – a fő húzóerő. Összességében reálisnak látszik az idén a 4 százalékhoz közelítő növekedés, az elemzői konszenzus 3,5 százalék, ami akár 2018-ban is elérhető lehet.

A kérdés az, mi lesz azután. A gyorsított lehívások miatt az uniós keretek 2019-re kimerülnek, utána évekig alig kapunk valamit. 2020 után az egész támogatási rendszer megváltozik, aminek mi is a vesztesei leszünk. Feketén-fehéren ki fog derülni, mire vagyunk képesek saját erőből fejlődve: erre már régóta készülni kellene, célirányosan hasznosítva a sok-sok uniós ezermilliárdot. Ennek sajnos nyoma sincs, és a jelek szerint nem várható kormányzati fordulat. Nem véletlen, hogy minden független hazai és külföldi gazdasági elemző figyelmeztet: a várhatóan javuló adatok mögött nincs stabil belső tartalom, és ennek belátható időn belül rossz vége lesz.