Újabb válság előtt állunk?
Azzal, hogy a svájci frank árfolyama átlépte a 250 forintos lélektani határt, és kiszámíthatatlan, meddig erősödik tovább, már jóval többről van szó, mint a devizahitelesek ellehetetlenülésének problémájáról. A tét immár az egész magyar gazdaság növekedése, a pénzügyi és bankrendszer stabilitása: egy újabb válság hosszú évekre visszavethet minket, évtizedekre ható következményekkel.
Amikor néhány napja rovatunkban azt írtuk a kormány jövőévi 209 forintos svájci frank árfolyamtervével kapcsolatban, hogy a kérdés valójában az, 250 és 270 forint között hol állhat meg a kurzus, nem gondoltuk, hogy a jóslatunk ilyen gyorsan valóra válik. Ismét élcelődhetnénk a költségvetési terv készítőinek szakmai hozzáértésén, ha a helyzet nem lenne drámaian komoly. A frank elképesztő tempójú erősödése ugyanis csak jelzés, a jéghegy csúcsa, amely mögött ijesztő, a világgazdaság egészét fenyegető folyamatok állnak. A pénzpiacok hisztérikus viselkedése csupán kifejeződése a jövőbeni kilátásokkal kapcsolatos, növekvő bizonytalanságnak és aggodalomnak.
Az általános borúlátás fő oka az, hogy bebizonyosodni látszik azok jóslata, akik elhibázottnak tartják a válság kezelésére tett lépéseket, a horribilis összegű mentőcsomagokat, amelyek a recesszió enyhítését szolgálták. A kritikusok szerint azzal, hogy a kormányok tömegesen beavatkoztak bankok és vállalatok megmentésére, a visszaesés mértékének csökkentésére, nem oldották meg a bajokat, csak felületi kezelést nyújtottak, amiért ráadásul nagy kockázatot vállaltak: egyrészt megakadályozták a szükséges tisztulást a pénzügyi szférában, így az a válságot okozó tényezőket részben tovább hurcolja, másrészt olyan anyagi terheket vállaltak, amelyeket hosszú ideig nyögniük kell, s amelyek éppen a kibontakozást lassítják. Ehelyett jobb lett volna bedőlni hagyni azokat, akiknek be kell dőlniük, a visszaesés így mélyebb lett volna, de a kilábalás is tisztább lappal indulva gyorsabb és stabilabb lehetett volna.
Ez közgazdasági szempontból logikusnak látszik, a döntéseket azonban politikusok hozzák, akik inkább vállalták a későbbi bizonytalanságot az azonnali bukás helyett. Ebben a közvélemény és az üzleti világ is támogatta őket, mindenki abban volt érdekelt, hogy mérsékeljék a válság hatásait. Jó darabig úgy tűnt, hogy ez az út sikeres lesz, a fellendülés megindult és az állami pénzek nyújtotta likviditás felfelé hajtotta a pénzpiacokat is, miközben a háttérben lévő problémákat igyekeztek a szőnyeg alá seperni. A nagy optimizmus akkor kezdett elillanni, amikor robbanni kezdtek az aknák: az első nagy megrázkódtatás a görög csődhelyzet volt, amely megrázta az eurózónát és az egész uniót. Aztán kiderült, hogy Athén csak az első dominó, jött Írország, Portugália, sőt lassacskán egész Dél-Európa.
A reakció ugyanaz volt, mint korábban: meg kell akadályozni az összeomlást, kerül amibe kerül. Sok százmilliárd eurót szántak az államcsődök elkerülésére, tovább növelve már korábban felhalmozódott terheket, miközben a folyamat vége még nem látszik. Az EU teljes adósságállománya mára csaknem eléri GDP-jének 80 százalékát, s ezt valamikor törleszteni kell, méghozzá a polgárok és cégek adójából. Be van tehát hosszútávra építve a fogyasztás és beruházás tempóját, azaz végső soron a gazdasági növekedést fékező tényező, pedig éppen a gyorsulásra lenne szükség a terhek csökkentéséhez.
Hasonló helyzet alakult ki a tengerentúlon is, ahol az amerikai államadósság és deficit elképesztő magasságokba ugrott. Ez már önmagában is baj, de ezt még tetézte, hogy a gazdasági növekedés megtorpant, kiábrándítóak a fogyasztási adatok, azaz hiányzik az a húzóerő, amely a gyors fellendüléshez szükséges. Hab a tortán a politikai elit felelőtlensége a deficit és adósságkezelés kapcsán: a választási küzdelem oltárán a jelek szerint ott is feláldozzák az ország érdekeit, és rövidlátó kompromisszumokat kötnek. A mostani pénzpiaci pánik közvetlen oka az, hogy a befektetők szerint az adósságplafon emeléséről született megállapodás az égvilágon semmit nem old meg, mert hiányzik mellőle a hiányt és az adósságot lényegileg csökkentő csomag. Anélkül pedig maradnak az alapvető gondok, a gazdaság bővülése korlátozott, sőt fennáll egy újabb pénzügyi válság veszélye.
Az eurózóna bajaival együtt ez már elég volt ahhoz, hogy a befektetői hisztéria alakuljon ki. Hová tegye a pénzét az, aki itt is, ott is, sőt az utóbbi időben már Kínában is kockázatot lát? A svájci frank ebben a helyzetben menekülő út, akárcsak az arany és a nyersanyag. Ezek drágulása tehát törvényszerű és mindaddig tart, amíg az egyéb befektetési kockázatok nem csökkennek, ennek azonban egyelőre nem látszanak a jelei, sőt. Az elkövetkező, ki tudja, meddig tartó időszakban tehát semmi jóra nem számíthatunk, sőt örülhetünk, ha az általános hangulatromlás nem csap át egy újabb válságba.
A helyzet tehát sokkal fenyegetőbb annál, mint első látásra gondolnánk, és ez minket hatványozottan érint. Nyitott és exportorientált, ráadásul az energiahordozókban és nyersanyagokban behozatalra szoruló ország lévén ki vagyunk szolgáltatva a nemzetközi konjunktúra alakulásának: ha a partnereinknél lassul a gazdaság, azonnal megérezzük. A külső környezet kedvezőtlen alakulása tehát önmagában is keményen sújtja a magyar gazdaságot. Külön probléma és kockázat nálunk az, hogy a lakosság, a cégek, sőt az önkormányzatok is főleg svájci frankban adósodtak el, így annak erősödése ugrásszerűen növeli a terheket és vonja ki a pénzt a gazdaságból. Ennek hatása a hitelező bankokat is egyre jobban érinti, mivel a hitelek fedezetéül ők is frankban vállaltak kötelezettségeket, azaz ha idehaza tömegével lesznek fizetésképtelenek az adósok, akkor helyettük nekik kell kifelé jótállni.
Sokkal többről van tehát itt szó sajnos, mint több százezer eladósodott család ellehetetlenüléséről, bár ez őket aligha vigasztalja. Az ő válsághelyzetük nem csupán hatalmas szociális probléma, de a fogyasztás alakulásában és a bankrendszer működésében is drámaian érezteti a hatását, és a cégek eladósodásával együtt veszélyezteti a gazdasági növekedést is. Ennek következményeit pedig mindannyian meg fogjuk szenvedni, botorság tehát azt hinni, hogy a frank erősödése csak az adósokat sújtja. Ezért is fontos lenne, ha a kormány komolyabban venné a veszélyt és nem csupán az érintettek egy rétege számára kínálna átmeneti megoldást, hanem valamennyi súlyos hatást figyelembe véve dolgozna ki koncepciót a következmények enyhítésére. A magas jövedelműeknek nyújtott adóajándék és Mol részvények vásárlása helyett inkább erre kellene szánni a pénzt.
