Üdv a valóságban: egy magyar kényszermunkás napja
A Veresegyházi Online Hírhatár leközölte egy ózdi olvasónk levelét, az eredetileg megírt formában. Azért változtatás nélkül, mert úgy ítélték meg, hogy a formaiságon és a szóhasználaton túl sokkal fontosabb az, amiről az írás szól - hova jutott ez az ország, különösen Borsodban hogyan élnek ma az emberek. Egy őszinte közmunkás megosztja önökkel fájdalmas napjainak történéseit.
"Történetem a Fene, nagy Demokrácia, és a még nagyobb egyéni szabadság egy napja! Hallom nap, mint nap a kényszerűségből bekapcsolt televízióból ömleni ezt az üres frázist, demokrácia.
Már olyan a fülem, amely a tudatomig gyömöszöli a külső hamis, és hazug híreket, hangokat, és a megannyi hazugságot, mint a tölcsér. Sok, sok ilyen információ bemegy, és igen kevés jut el a tudatomig. Annyi hazugságot, aljasságot, amennyi már évek óta szinte bombázza az agyamat, korábban el sem tudtam volna képzelni. Abból a generációból vagyok, amely egy rendszer alkonyának idején nőtt fel, kapott valami jót és amelyet felváltott egy velejéig hazug kor, amelyben vergődik a magamfajta halandó. Borzalmas ez, higgyék el.
Hogy miért?
Megosztom egy napi élményem, meginvitálom Önt, kedves olvasóm abba a világba, amelyben egyre többen élünk, és amelyet azok, akik szerencsések, hallgató aljas cinkossággal kerülnek, el sem hisznek.
Csörög az ébresztőóra. Felkelek. Felsóhajt lelkem; - Te jó ég, már megint egy nap, amit át kell élnem. Mikor lesz már ennek vége. Erőt vesz rajtam a reggel frissessége, no meg az a fránya, muszáj.
- No, felkeltél apjuk? - Kérdi az asszony, aki társulva ébredésemhez, a reggeli keserű, de hiába való napi reménnyel, kitápászkodik az ágyból. – Most nem tudok kávét főzni, tegnap elfogyott, meg aztán már áram sincs, a kártyánkról elfogyott a pénz. - Mondja keserűen életem párja, kínjaim társa. – Hogy ne fogyott volna el, hiszen 30 kilowattot töltöttem fel. - Mondom egykedvűen, hiszen a kártyás villanyóra a nyomorunk jelképe. Még ennek is örülnünk kell, mert legalább az áramdíj elmaradásunk miatt az órát nem vitték el.
Így végül is most se tévé, se rádió, se hűtő, se semmi, de még világítás sincs, csak annyi, amennyire futja. Az általános iskolában végző gyermekem még alszik. Szerencse, mert legalább nem hallja kitörő kesergésünket a nincsen nyomasztását. Készülök, hiszen 6 órára megyek dolgozni. - De milyen munka ez számomra? - Nyugtatom magam, - ez legalább van.
- Apjukom tennék be egy kis zsíros kenyeret, de csak annyi van, amennyit a gyerek, elvisz iskolába. - Mondja halkan az Asszony. – Akkor ne tegyél enni, hagy vigye ő, neki jobban kell, - felelem.
Folytatás a
Veresegyházi Online-on itt.
