Tíz év mérlege

A minap a Facebookon körbejárt a londoni The Economist grafikonja, amelyről leolvasható a tíz új tag GDP-jének alakulása. A közzétevő portál (Gépnarancs) a magyar teljesítményt „az egyik legpocsékabbnak” minősítette, mivel minálunk csak Szlovénia és Ciprus növekedési adatai bizonyultak gyöngébbnek, de a grafikon azt is megmutatta, hogy noha nyolcadikak vagyunk, a két mögöttünk álló ország egy főre jutó GDP-je még így is (a 10 százalékot meghaladó ciprusi visszaesés után is) majdnem duplája a magyarénak. Innen nézve az abszolút legutolsó hely a miénk. Tízezer euró alatt.

Előrebocsátanék azonban két dolgot. Az egyik: az IMF-re hivatkozó The Economist adatai aligha tekinthetők szentírásnak. Ezt a tézist azzal tudnám legplasztikusabban alátámasztani, hogy a euróövezet legfrissebb tagjának, Lettországnak az elnöke, Berzins tíz év 30 százalékos GDP-növekedésével dicsekedett, miközben a The Economist táblázatán ugyanez a szám jóval 40 fölött van. Lehet, hogy az elnök nem tudja vagy rosszul tudja, mennyit fejlődtek?! A másik: a londoni lap minden esetben nominális GDP-vel számol, de az én szememben jóval eligazítóbb adat a vásárlóerő-paritáson számolt GDP, azaz az összes jövedelem olyképpen való számítása, hogy tekintetbe veszi az adott ország árviszonyait. (Példa: egy euróért jóval kevesebbet lehet vásárolni a „drága” Finnországban, mint mondjuk az „olcsó” Cipruson, és ugyanez mondható el Hollandia és Szlovákia viszonyáról.) A továbbiakban tehát jobbára az Economy Watch (Money Watch) nevű tekintélyes nemzetközi elemző szervezetnek vásárlóerő-paritáson számolt GDP-adatait fogom idézni (dollárban, egy főre), nem azért, mintha ezekből Magyarországra nézve bármi jó derülne ki.

Bennünket elsősorban az foglalkoztat, hogy a „visegrádi körben” honnan hová jutottunk mi, és honnan hová a másik három. 2004-ben így álltunk: Cseh Köztársaság – 19 475; Magyarország – 15 740; Szlovákia – 14 642; Lengyelország – 12 697. Éllovasok akkor se voltunk, pláne a posztjugoszláv Szlovéniához képest (21 842), de legalább ebben a körben másodikok. Itt jegyezném meg, hogy ha az éllovas szó „elsőt” jelent, akkor – ellentétben az idehaza meghonosodott narratívával, miszerint éllovasból sereghajtók lettünk – ez patent hazugság, mert a csehek mindig előttünk voltak, akár a szociálliberális koalíció kormányzott, akár a Fidesz (és partnerei).

És akkor nézzük 2013-at, az utolsó évet, amelyről megbízható adatok vannak: Cseh Köztársaság – 27 662; Szlovákia – 24 971; Lengyelország – 21 065; Magyarország – 19 988. Azaz megelőzött bennünket Szlovákia is, Lengyelország is, de ami még rosszabb: tíz év múltán eljutottunk oda, ahol a csehek tíz évvel ezelőtt voltak! Látnivaló, hogy partnereink ötven százalék körüli növekedést tudtak felmutatni (ismétlem: vásárlóerő-paritáson), miközben mi ennek a felét.

Lám, lám. A teljesen indokolatlan, még a múltból itt maradt magyar „fölénytudat” (a „tótok” eleve alacsonyabb rendűek, a lengyelek meg lusták) nem hogy megbicsaklik, egyenesen zátonyra fut ezeken a számokon. A valóság az, hogy mi tudtuk a legkevesebbet profitálni az uniós tagságból. Hogy miért, arra nincs válasz. Az adottságainkat nem használtuk, vagy az eszünket? Esetleg egyiket se. A tíz éven a magyar baloldal 6 : 4 arányban osztozik a Fidesszel, s mire a folyó év lecseng, a Money Watch előrejelzése szerint az egy főre eső GDP-nk gyatra 700 dollárral (kb. 150 ezer forinttal) fog növekedni az előző évhez képest, ami százalékosan túlontúl is jónak tetszik, de így is alatta van versenytársainkénak.

Soha nem gondoltam volna ugyanakkor, hogy három olyan kicsi és nyitott gazdaság, mint amilyen az észt, a lett és a litván – igaz, jótékony skandináv gyámság alatt –, kiszabadulván szovjet típusú gazdaságaiknak a mienkénél sokkal szigorúbb kötöttségeiből, tíz év alatt ilyen fényes pályát fog bejárni az unióban. (Igaz, eleinte hatalmas, életszínvonal-romboló áldozatok árán. Valamennyinek megvolt a „Bokros-programja”.) Ha tippelnem kellett volna, akkor a Skype-ot feltaláló, a szovjet világból már akkor is legjobban kilógó észtekre szavazok – ehhez képest ma Litvánia még Észtországot is orrhosszal megelőzi (22 787 dollár – 22 731 dollár), és a The Economist listáját 50 százalékot is meghaladó teljesítménnyel vezeti (ugyanez a szám a Money Watch-nál majdnem 90 százalék, azaz „kínai” méretű gyarapodás).

Ezek az országok borzasztóan sokat fektettek be a legmodernebb technológiák importjába, nagyon sokat költöttek kutatás-fejlesztésre, innovációra, általában pedig oktatásra, de minden „szakágban” a legigényesebb formákra. Aki akarja, nézze meg, mekkora a számítógépes és internetes lefedettségük: a sárga irigység önti majd el. Arról nem is beszélve, hogy az észteknek már bő három éve, a letteknek meg idén januártól megvan az eurójuk, és Litvánia esetében ez már csak hónapok kérdése.

A hajdani tízek legkülönösebb esete Szlovénia. A kis alpesi köztársaság még minálunk is gyatrábban gyarapodott, olyannyira, hogy egy főre jutó GDP-je (ugyancsak vásárlóerő-paritáson, lévén drága ország) már alig több, mint a cseheké. Ennek oka abban keresendő, hogy a szlovének halogatták a legtovább a privatizációt (ideértve a bankrendszerét is), mert úgy érezték, nincs szükségük rá. Nagyvállalataik még állami kézben is megőrizték régi „jugoszláv” piacaikat, távol tartották magukat (olykor törvénnyel is) a külföldi működő tőkétől – amíg csak rájuk nem szakadt a mennybolt. A hagyományos piacok egyfolytában szűkültek, a természetes nyitás az unió piacai felé elmaradt. Ám, mint említettem, felhalmozott tartalékaik folytán még mindig ők a leggazdagabbak a 2004-ben csatlakozottak között.

Végül: jellemző módon a leggyorsabban fejlődő hat ország között (tízéves számításban) három visegrádi és három balti lelhető fel: Litvánia vezeti a listát, őt követi Lengyelország, majd Szlovákia. Mi nem vagyunk sehol. Dacára az unortodox gazdaságpolitikának, az egykulcsos adónak; dacára mindama ígéreteknek („Európa ipari centruma leszünk”, „motorja” a közép-európai fejlődésnek), amelyekkel tele van a padlás, ám amelyek számokban az istennek se akarnak visszatükröződni.

Május végén az unió új parlamentet választ. A Fidesz egy egészen példátlan és abszurd plakáttal kampányol: „tiszteletet” követel a magyaroknak. Minthogy szépen berendezkedtünk az európai támogatások „lefejésére”, és még a szép szavú Kövér László is elismerte, hogy e támogatások nélkül a magyar gazdaság egyszerűen képtelen volna talpon maradni, én – túl azon, hogy értelmezhetetlennek gondolom a „tisztelet” kifejezést – úgy vélem, hogy a tömegnyi pénz és a gyatra teljesítmény mellé még tiszteletet is kérni: maga a pofátlanság. Vagy arról van szó, hogy az unió fizessen tiszteletet érdemlő kormányunknak, de ne kérdezősködjön a pénzek felhasználása felől? (Miképp épp most teszi...) Mert az tiszteletlenség? Meglehet, de ezek az átkozott „brüsszeli bürokraták” már csak ilyenek.