Thököly, a zöld alsó
Nemzetünk most vívott szabadságharcának egy lélegzetvételnyi szünetében látta elérkezettnek az időt egy maréknyi szabadcsapat, hogy bejelentse: elege van a svindliből, a nemzeti lélek mély bugyraiba köpő gagyiból, az álságos műcuccból, a Svájcból vezérelt néphülyítésből. Eddig féken tartott felháborodásának engedve, a minap végre előállt bejelentésével a Magyar Snapszer Szövetség (Massz): a két évszázadon át magyarnak hitt és Európa-szerte e néven ismert, nemzedékek hosszú sora óta vert és cinkelt kártyánk lapjainak voltaképp semmi közük hozzánk, magyarokhoz. A pakli figurái ugyanis egytől egyig Schiller Tell Vilmos című drámájának alakjai, egy svájci szabadságharc képzelt szereplői. Kétszáz év után szemétbe tehát velük; keressünk a helyükre magyar arcokat! Méltó figurákat egy olyan játékhoz, mint a snapszer, amely köztudomásúan hungarikum.
Igaza van a Massznak. Elég most már ennek a mocskos bankárországnak, a magyar lakosság tömegeit kéjjel eladósító, trezorszívű senkiháziaknak a kártyaasztalok mellé is begyűrűző uralmából! A lapokra kerüljenek saját hőseink, az oly sok vér és könny áztatta magyar föld nagyjainak arcmásai. Táncsics Péter, a szövetség elnöke egy interjúban azt is hozzátette: a Massz ezért pályázati felhívást adott ki, hogy bárki beküldhesse terveit, ötleteit arról, milyennek képzeli el a jövő magyar kártyájának lapjait, amelynek első paklijai akár már az év végére elkészülhetnek. Természetesen korunk figuráiról szó sem lehet, ők az 1945 előtt élt magyar uralkodók, művészek, sportolók és egyéb hírességek, köztük például feltalálók arcmásaival képzelik el a dolgot.
A szövetség így védekezne a vád ellen, hogy a lapokról az aktuálpolitika vigyorogna a versenyzőkre, a fröccsfoltos kocsmaasztalok mellett a blattot verőkre.
Sajnálom, hogy időben korlátozzák a tízeseken, alsókon, felsőkön, királyokon és ászokon rövidesen feltűnő személyiségek körét. Mert mit nem adtam volna egy sportmezben a 11-es pontra labdát igazító Orbánért – zöld mezőben, zöld királyként – vagy a tök alsóról szemüvege mögül riadtan pislogó Matolcsyért, hogy az elsőáldozó kis Szegedi Csanád portréját ne említsem. Hogy el tudtam volna képzelni a makk ászon a lakótelepi otthonában a parkettából és kifizetetlen számláiból rakott tűz mellett melegedő magyar átlagcsaládot, a zöld ászon pedig – a nyár lapja – az L. Simon László kulturális államtitkár agárdi kisbirtokán épp cigánymeggyet szedő baracskai elítéltek vidám kis csapatát. A számokkal jelölt – de a versenyzők által nem használt – lapokon a várak, tájképek, jelenetek helyett villákat. Kerti úszómedencével – a verandán szigorúan Schmitt Pál nélkül –, testőrökkel, vérebekkel, áram alá helyezett kerítésekkel, hamis építési engedélyek, gyanús tulajdoni lapok és adóbevallások fakszimiléivel.
Mert ami a ’45 előtti időket illeti, kissé aggódom a Massz vállalkozásának sikere miatt. Nehéz lesz ebben a nagy forgalmú, erősen huzatos és oly frekventált Kárpát-medencében annyira magyar magyarokat találni, hogy azok mindenben megfelelhetnének a pályázati kiírásban foglaltaknak. Hiszen német, tót, oláh, talján, szerb, orosz, török, tatár, besenyő, cigány és zsidó vér is kavarog a magyar szívben. Történelmileg. És jobb híján ezt nevezzük magyarnak. Holott csupán annyira magyar ez, mint a magyar kártya.
(Utóirat: a Magyar Ultiszövetség [Mausz] reagálása egyelőre késik. Valami azt súgja, nagy háború van itt készülőben.)
