Tánc az olaj körül

Semmit vagy majdnem semmit nem lehet tudni arról, miként alakul a kőolaj ára. Arról annál többet, hogy az én szemhatáromon nincs egyetlen olyan európai kormány sem, amelyik a mai helyzetben lemondana a benzinből származó adójövedelmeiről. Ezt egyetlen költségvetés vagy eladósodottsági fok sem teszi lehetővé. A jövendölések majdnem vadul oszcillálnak. Vannak, akik szerint jóval a mai piaci ár alatt stabilizálódik az átlagárszint – úgy 95 dollár körül; de szép számmal vannak olyanok is, akik ugyanezt 200 körül, sőt afölött kalibrálják.

A bizonytalanság oka egy reszketeg jelenű és jövőjű térség, amelyről nem tudjuk, mikor, melyik szegmense robban majd. Ennek a fele sem tréfa. A Közel-Keletről, elsősorban az öböl térségéből és Észak-Afrikából származik a világ olajtermelésének 35 százaléka. Szinte belegondolni is rossz, mi történhet akkor, ha ezek a források bedugulnak, vagy a kibocsátásuk annyival süllyed, mint mostanság a líbiaié. De bele kell gondolni – és a piacok bele is gondolnak –, amiből az következik, hogy pszichológiai tényező, a félelem hajtja fölfelé az olajárat. Látva azt, ami Tunéziában, majd Egyiptomban történt – ez az ország ugyan nem olajtermelő, de az általa birtokolt szállítási útvonalak biztonsága nélkül az öbölbéli olaj nem jut el az európai fogyasztókhoz –, továbbá azt, ami Bahreintől Szaúd-Arábián át Ománig elkezdődött, illetve készülőben van, azt kell mondanom: a félelmek indokoltak. Duplán is, ha nem épp triplán.

Túllépve most már a világot elborító gazdasági-pénzügyi válságon, a fejlett ipari országok kőolaj iránti igénye nemcsak visszaállt a korábbi szintre, de nőtt. (Az IMF 2011-re 4 százalékot meghaladó globális GDP-növekedéssel számol.) Magyarán: az olaj és más energiahordozók árára erős hatással van a kereslet növekedése. Ezzel, hogy egyensúly legyen, a kínálatnak lépést kell tartania. A líbiai termeléskiesés miatt éppenséggel lépést is tudna – Szaúd-Arábia például a többszörösét tudja „bepumpálni” a rendszerbe annak, ami Kadhafi országánál kiesik –, de a piacok valahogyan mindig bizalmatlanok azzal a tartalékkapacitással szemben, amelyet a sivatagi monarchia évekkel ezelőtt kiépített. Már 2008-ban is inkább a tározókat apasztották le; ugyanezt teszik ma is, mert tehetik. De előbb-utóbb támaszkodniuk kell az OPEC-ben tömörült országok kibocsátásnövekedésére, mert a Nemzetközi Energiaügynökség számításai szerint már tavaly is elképesztő mértékben, napi 2,8 millió hordóval (700 ezer tonnával) nőtt a kőolaj iránti kereslet, s ez az igény az idén több mint 50 százalékkal, majd 2012-ben további 50 százalékkal emelkedhet.

Itt azonban tegyünk egy kis kitérőt. Létezik két olyan hatalom – mellesleg a világ legnépesebb országai: Kína és India –, amelyeknek nehéz betömni a száját. Ők produkálják a legnagyobb növekedési adatokat, az ő energiaéhségük erősíti folyamatosan a kőolajpiac keresleti oldalát. Különösen áll ez a kínaiakra, akik például számunkra eddig teljesen ismeretlen, több tízezres tömegben serénykedtek a líbiai olajkutak körül, majd távoztak onnan, de az ördöggel is hajlandók cimborálni, a világ végére is elmenni, hogy ami számukra Líbiában – szerintem csak átmenetileg – kiesett, azt máshonnan pótolják. Mondani se kell, nyakig ülnek minden afrikai olajügyletben – Szudán, Nigéria, Angola –, és nincs az a pénz, amit a falánk gazdaságuk két számjegyű növekedéséhez szükséges energiáért meg ne adnának. Ha van ország, amelyik a Közel-Kelet és Észak-Afrika forradalmaitól önnön gazdagodását félti, akkor Kína az.

Van azonban egy jó hírem. Akármi történjék is az olajtermelők világában – gazdagodásukat leszámítva, hiszen a magas árak a jövedelmeiket növelik, legyen szó akár Oroszországról, akár az öbölbeli monarchiákról –, a fejlett ipari országok azért nem annyira sebezhetőek, mint amennyire a beavatatlan olvasó gondolná. Az egymást követő olajválságok nyomán az egységnyi kibocsátott termékre számított kőolaj-felhasználás az elmúlt húsz évben drasztikusan csökkent. Az Egyesült Államok GDP-je például 1980 és 2010 között megkétszereződött, de az ország olajfogyasztása szinte alig nőtt. Közben azt olvasom, hogy Európa fogyasztása ugyanebben az időszakban még csökkent is.

Ennek az általános háttérnek a tudatában sem lehet tagadni azonban, hogy a jobbára félelem szülte olajár-emelkedés jelentős károkat tud okozni a fejlett és a sokkal kevésbé fejlett gazdaságoknak. Két fronton is. Az egyik, hogy a vállalkozások és a fogyasztók visszafogják a költekezésüket (mennyivel kevesebb például az autó Budapest utcáin), de még a tervezett beruházásaikat is. A másik, hogy az olajár szerteágazó, nem utolsósorban az élelmiszerárakban is megmutatkozó, óriási felületen szétterülő hatása miatt növekszik az infláció. Ennek folytán aztán az árstabilitás kézben tartására kötelezett központi bankok emelik a kamatszintet, ami drágítja a hiteleket, és értelemszerűen lefojtja a gazdaságot. Ennek hatása a legfrissebb prognózisokban látszik is: már nem annyira optimisták a GDP növekedését illetően.

Átkozottul bonyolult ügyről van szó. Minden attól függ, hogy bekövetkeznek-e azok a forradalmi „üzemzavarok”, amelyek átmenetileg súlyos fennakadásokat okozhatnak a nagy olajtermelőknél. A piacok idegesek. Nem föltétlenül attól, hogy Szaúd-Arábiában, Kuvaitban vagy Bahreinben, ahol az autokrata uralkodók most megpróbálják „megvenni” a lakosságot ajándékokkal, fizetésemelésekkel, hatalmas közmunkákat igénylő beruházások ígéretével, és ez a vállalkozás bizonytalannak tűnik, hanem már attól is, hogy Irakban egy terrorkülönítmény fölrobbant egy olajvezetéket. Ez önmagában is elegendő ahhoz, hogy fölmenjen az olaj ára.