Tábornokok birodalma
Hoszni Mubarak egyiptomi elnök 24 óra leforgása alatt elállt attól a szándékától, hogy ő maga irányítsa és ellenőrizze a „hiteles és gyors” átmenetet a demokratikus államberendezkedés felé. Pedig ehhez a szándékhoz, ha pár órára is, támogatást kapott kedvenc, mindenható tábornokaitól, a Fegyveres Erők Legfelső Tanácsától. Aztán gyors egymásutánban kétszer is visszavonult: lemondott, s ezzel egyidejűleg – korábbi döntését megváltoztatva – az elnöki hatalmat nem Omar Szulejmán alelnökre, a katonai hírszerzés korábbi főnökére ruházta át, hanem a tábornokok csúcsszervére, amelyet Tantaui táborszernagy, védelmi miniszter elnököl. ACZÉL ENDRE elemzése.
Azoknak az embereknek, akik két héten át megszállva tartották a kairói Tahrir teret, voltaképp egyetlen követelésük volt mindvégig, tudniillik az, hogy Mubarak tűnjön el. Ennek megtörténtével és az ünneplés levonultával azonban zavarba jöttek. Alapvetően nem azért, mert a katonák hétfőn délelőtt végképp kitessékelték őket a térről, hanem azért, mert a „hogyan tovább?”-ra nézve semmilyen biztos fogódzó nincs a kezükben.
A Fegyveres Erők Legfelső Tanácsa elkötelezte magát ugyan a demokrácia és az érvényben levő nemzetközi szerződések mellett (gesztus Izraelnek), de semmilyen konkrét, határidőhöz köthető ígéretet nem tett arra nézve, hogy azokat a bizonyos „szabad és tisztességes választásokat” mikor tartják majd meg. Igaz, hatályon kívül helyezték a diktatúra alkotmányát, „szétzavarták” a fejbólintó Jánosok parlamentjét, de ez idő szerint még nem tudni, hogy a civileket milyen formában és mikor kívánják bevonni az alkotmány kigyomlálásának és a választások (elnök- és parlamenti választások) előkészítésének nyilván hosszadalmas folyamatába.
Lehet, hogy a forradalmárok kecskére bízták a káposztát, de más választásuk nemigen volt, mivel Mubarakot csak a szinte félmilliós létszámú, a világ negyedik legnagyobbjaként számon tartott egyiptomi hadsereg vezetői késztethették távozásra.
Most minden hatalom a katonák kezében van, s itt csak egy kérdés lehet: milyen erősen fogja ezt a „kezet” a Mubarak viselkedéséből kiolvashatóan nem mindenható Egyesült Államok meg az Európai Unió. Papíron és elvben persze óriási az érdekeltség abban, hogy az arab világ legnépesebb és hajdan legnagyobb befolyású államában végre az istenadta nép dönthessen a saját sorsáról; továbbá hogy elválasszák a hatalmi ágakat, a kormány kormány, a parlament parlament legyen, s az egész rendszer kevésbé korruptan (családi hitbizományok nélkül) működjék, mint eddig – de hát mindeme rendszerváltozás-értékű lépéseknek a megvalósítása magának a korábbi rendszernek a talpkövére, a hadseregre van bízva.
És ezen a ponton elérkezünk az „egyiptomi forradalom” legbensőbb paradoxonához. Az erejét immár megérző nép ugyanis rendszerváltozást akar. Állást, több pénzt, jobb szociális ellátást, társadalmi igazságosságot, mindazt, amiben Anvar Szadat – Mubarak 1981-ben meggyilkolt elődje – alatt és óta nem volt része.
De hogy kevésbé általánosan fogalmazzak: létezik Egyiptomban egy fiatal, iskolázott, nyugatias, világias értelmiség, amely nemes egyszerűséggel a liberális parlamenti demokrácia fogalmaiban gondolkodik. És talán nincs pontos ismerete arról, hogy a fegyveres erők szemében e fogalmak az átokkal egyenlőek. Éspedig nem azért, mert a tábornokok csökött konzervatívok (amúgy autokrata arab módra), hanem azért, mert Egyiptom nemzeti jövedelmének egy tekintélyes hányada fölött (a becslések 5-től 40 százalékig) éppen ők rendelkeznek. Mindenütt érdekeltségeik vannak – de nem magántulajdonúak. Csak a sápot szedik le.
A még mindig hatalmas hadsereg összes szükségletét – a szofisztikáltabb hardverektől a kenyérsütésig – katonai tulajdonban levő vállalkozások elégítik ki. A „gulyáságyúban” katonai olajjal főznek, az egyenruhákat katonai cégek gyártják, a tankok katonai benzinnel járnak, az idegenforgalmi fejlesztések katonai tulajdonban levő telkeken valósulnak meg stb.
A világ fejlettebbik részén ez természetesen úgy van, hogy polgári vállalkozások szolgálják ki a fegyveres erőket, lett légyen szó bármiről, amiről a fentebbiekben említés történt. Kivétel azonban van, nem éppen egy példásan demokratikus ország. Neve: Kínai Népköztársaság. A létszámát tekintve óriási kínai hadsereg – a népességi arányokat tekintve mindenesetre kisebb, mint az egyiptomi – „ott van minden kilométerkőnél”. Érdekeltségei, csakúgy, mint Egyiptomban, behálózzák a gazdaság minden szegmensét.
S van még egy rokon vonás: miként Kínában, Egyiptomban is „tiltott területnek” számított és számít minden kutakodás a fegyveres erők gazdasági tevékenysége után. Innen van, hogy se itt, se ott nem tudják a külföldi elemzők pontosan bemérni, hogy a GDP termeléséhez vajon mennyivel járulnak hozzá a katonai (nem magán-, hanem tulajdoni szempontból állami) kézben levő érdekeltségek.
A nem jelentéktelen különbség viszont az, hogy Kína kommunista, Egyiptom meg nem az. A Nílus mentén a tábornokok olyan fokon használhatták ki egyéni haszonszerzésre az általuk (és politikai pártfogóik által) fölépített rendszert, amennyire csak akarták, miközben Kínában a fölfedezett korrupcióért eleve halálbüntetés jár. Ma Egyiptomban nemhogy tábornoknak, tisztnek lenni is biztos és kényelmes egzisztenciának számít: adómentességet, ezernyi privilégiumot, klubokat, nyaralókat, „úri” nyugdíjat, egy csomó olyan dolgot, amitől a közember értelemszerűen megfosztatik.
Éppen ezért érdemes föltenni a kérdést: milyen fokon lehet érdekelt a legfelső katonai grémium a rendszerváltozásban? Röviden: semmilyen fokon. Jövendölésem az, hogy a tábornokok eltűrnek mindenféle civil kormányzást, amíg csak az nem nyúl az előjogaikhoz. Természetesen nem fognak tiltakozni, sőt tettestársak lesznek abban, hogy egy csomó korrupt politikus rács mögé kerüljön, nem fogják kímélni Mubarak családját, baráti körét, politikusi udvartartását sem, hogy a nép haragja csituljon. (Mubarak is a Szadat családon mutatott példát uralkodásának első évében.)
De hogy a tábornokok mitől jönnek dühbe, arra van egy érdekes, sőt bizarr példám. Az utódnak kiszemelt Mubarak fiú, Gamal első számú barátja és üzlettársa, Ahmed Ezz „acélbáró” megpróbált privatizálni néhány állami acélvállalatot, de a tábornokok keresztbe tettek neki, mert Ezz terjeszkedése veszélybe sodorta az iparágban szerzett és növelni szándékozott pozícióikat, kivált árvonalon. (A hadseregnek sok acélra van szüksége.) Ma ifjabb Mubarak is, a „haverja” is a határokon túl van, egyes hírek szerint Ezz nem is ott, hanem börtönben.
A bürokrácia szövevényessége, nehézkessége, tudatos akadékoskodása Egyiptomban eddig is módfelett nehézzé tette a privatizációt is, a külföldi tőke működését is, vegyes vállalatok alapítását is. Kíváncsi vagyok rá, mi lesz most, amikor a katonák a korlátlan urak, és az ő gazdasági érdekérvényesítésüket ugyanez a bürokrácia soha nem nehezítette. Azt csináltak, amit akartak. Lehet ilyen körülmények között parlamenti demokráciára és szabad piacgazdaságra épülő rendszert építeni?
