Spanyolkór

Hiába, nincs párja a szakembernek. A torna előtt nagy pénzben lefogadtam volna, hogy ezúttal az oroszok nyernek. (Milyen szerencse, hogy éppen nem volt nagy pénzem.) Mondom, a torna előtt, nem a csehek elleni meccs után, amikor – rövid időre – mindenki őket látta esélyesnek. Erre szégyenszemre kiestek a csoportkörben. Igazán nem akarom magyarázni a bizonyítványomat – a tények makacs dolgok, igaz, én még makacsabb vagyok –, de szerintem mégiscsak ők jelenthetik az alternatívát a spanyol focival szemben. Voltaképpen a régi szovjet stílust játsszák (ez is milyen érdekes, hogy nem a blohinozott ukránok, hanem ők viszik tovább a Lobanovszkij-iskolát), de hát ehhez atletikusan képzett, szélvészgyors játékosok kellenek – az a lényege, hogy szétfutják az ellenfelet, amíg az vinnyogva nem könyörög az életéért (emlékeznek még Irapuatóra, ugye?), azt hollandosította az elmúlt időszak két flamand mestere. A cseheket parádés játékkal alázták, aztán a lengyelek ellen (szerintem) direkt mentették döntetlenre a szurkolóikat, majd egy egészen hihetetlen meccsen kikaptak a görögöktől. Akik egyszer rúgtak kapura egy ellenféltől kapott beadásból kifolyólag. Az oroszok hetven percet átkacagtak ezen, aztán begörcsöltek. Kiesésük nemcsak azért szomorúságos, mert megint nem lett igazam (ezt azért kiheverjük valahogy), hanem mert mennyivel szívesebben néztem volna egy német–oroszt a nyolc között, mint a sok derék Leónidasz küzdelmét a spártai szorosban. De hát a foci nem kívánságverseny. És nem mindig a jobbik győz.

De a sokkal rosszabbik azért jobbára kikap. Itt voltak ezek a derék írek. A derék, ne legyen félreértés, ebben az esetben a kutyaütőt jelenti. Ezek a derék írek másodvonalbeli angolok, csak felfedezték magukban az írséget. (Ottan ezt nem kell bizonyítani, csak érezni kell.) Már az Eb-re is tévedések sorozata után jutottak ki (csoportmásodikként, egy olyan csoportból, ahol mindenki gyenge volt a győztesen kívül, végül a ki-ki meccsen összesorsolódva a lettekkel). Aztán a csoportban kaptak három méretes zakót. (Ne csodálkozzunk, nincs tizenhat jó futballcsapat Európában.) A dolgok tehát mentek a saját medrükben – a többi három csapat eldöntötte a továbbjutást, az írek még az összeaadásnál is csak úgy jöttek szóba, hogy ki veri meg őket jobban –, hanem ott voltak az ír szurkolók. Akik boldogan, lelkesen és szűnni nem akaróan biztatták a csapatukat. Énekeltek, táncoltak, mulattak és mulattattak. (Más kérdés, hogy az ír legényes úgy hangzik más nemzet fiainak, mintha siratóének volna – tessék megnézni a történelmüket, és mindent megértünk.) Az ír szurkolók pontosan tudták, hol a helye a csapatuknak, és felhőtlenül tudtak örülni ennek a helynek. Az ír szurkolók nem verekedtek, nem törtek és zúztak, nem fenyegettek, az ír szurkolók tudomásul vették a körülményeket és a lehetőségeket, és boldogok voltak, hogy a kedvenceik kijutottak az Eb-re. A harmadik vereség után vastapssal köszöntek el tőlük. Azokban a percekben szerettem volna ír szurkoló lenni. Vagy focista.

Nem tudom, miért most vették észre az elemzők, hogy az európai csapatok többségében bevándorlók vagy bevándorlók gyermekei küzdenek (oroszlánként) a nemzeti színekért. Így van ez már jó ideje, csak valahogy most nagyobb hangsúlyt kapott. Legtöbbet a német csapat kapcsán beszéltek róla, pozitív példaként, persze, hogy a sok török, lengyel, tunéziai, ghánai egységbe forrva nemcsak a német dicsőséget vívja ki, de afféle olvasztótégelyként a toleranciára, nyitottságra is rávezeti a szurkolókat, a nemzetet. Ez, ha így van, a legnagyobb nyeresége lehet az efféle összejöveteleknek, de tartok tőle, csak akkor működik hatékonyan, ha a csapat nyer. Lám csak, a franciák is milyen büszkék voltak világbajnokaikra, Zidane-ra, Thuramra, Henryra, Trezeget-re meg a többi fekete és barna bőrű gall héroszra, de aztán amikor Evráék kikaptak a csoportkörben, repültek megint a banánok. Arról nem is beszélve, hogy a bevándorlás mellett (hisz az természetes, hogy a legalsó társadalmi rétegek tehetséges tagjai igyekeznek a sport révén kiemelkedni) egyre inkább elterjed manapság a honosítás is. Azt pedig nem tekinthetjük másnak, mint egyszerű gladiátor-munkavállalásnak. Ebben a műfajban idén a lengyelek vitték el a pálmát – más örömük úgyse volt –, de azért a többiek is kivették a részüket a dologból. Brazilja szinte mindenkinek volt – Pepe kiharapta neofita buzgalmában a portugál címert a mezéből, de a többiek legalább csendben maradtak a himnusz alatt. Jövőre úgyis más zászlót lenget nekik a szél.

Sajnálom Kassait, teljes szívemből. Ha valamiről nem tehetett, ez az ukrán gól volt az. Nem kedveltem különösebben, az utóbbi időben elég nagy volt az arca, élvezte, hogy ő az egyetlen élvonalbeli sportemberünk focivonalon, ráadásul ráült a politika hullámára is, egyszóval érdemén felül volt kezelve, tenyéren hordva, aztán amikor egyetlen balszerencsés pillanat miatt a mélybe zuhant (nemcsak a karrierje tört meg, de egyéni méltóságában is súlyosan megalázták), megmutatta, hogy milyen tartása, milyen ereje van. Nem bújt el, nem fogta másra a hibát, mindvégig világosan fogalmazott, és a szemünkbe nézett. Védte a partjelzőjét (éntőlem nem fognak soha gólvonalasszisztenst hallani), mindvégig többes számban fogalmazott, egyszóval úgy viselkedett, ahogyan ilyen helyzetben – szerintem – viselkedni kell. És ahogyan én közszereplőt viselkedni soha nem láttam az elmúlt évtizedekben.

Lehet, hogy Kassai Viktor soha nem vezet már vébédöntőt, de nálam mostantól a legnagyobbak között lesz számon tartva.

Futballügyileg nem ez volt a legjobb kontinenstorna, de messze nem is a legrosszabb. Érdekes új taktikai elemeket láthattunk, végleg divatba jött a zsilipelés (nem vesznék el a részletekben, csak annyit mondanék, hogy nyolc mezőnyjátékos mozog keresztben, zsilipszerűen, így gátolva meg az ellent a támadásszövésben), amelyet voltaképpen a spanyol iskola ellen találtak ki (azokat az ördögöket nem lehet emberfogással megállítani), más kérdés, hogy a spanyolok azért túljártak a zsilipelők eszén is (a döntőben konkrétan négy alkalommal), csak a portugálok ellen jöttek zavarba, mert azok (zseniális gondolat!) föltolták a zsilipet a félpályára, és nem hagyták tikitakizni Xaviéket. Úgyhogy velük nem is bírt a későbbi győztes, de aztán jött Bruno Alves meg a felső léc a büntetőknél. (Az a hülye akác, mondaná Hofi.) De ez már átvezetne másik kedvenc témámhoz, „A véletlen szerepe az ember életében” címűhöz. Bizony, az a legszebb az egészben, hogy itt jönnek mindenféle elméletek támadásról, védekezésről, lélektanról és időjárásról, de ha Rakitić befejeli azt az ajtó-ablak helyzetet, akkor a spanyolok kiesnek, Del Bosque pakolhat, és ezt az egész aranyhordát, amellyel két év múlva találkozunk majd a világbajnokságon, szélnek eresztik. Ennyin múlik a siker vagy a bukás. (Vagy ha Young nem lövi felső lécre a büntetőt, az olaszokat a rendőrök várják a reptéren, ha Balotellinek nem csúszik le külsőre az a lövés, és Neuer megfogja, ha, ha, ha. A sportban nincs ha, szokták erre mondani. De, drága barátaim, csak ha van: a sportban, az életben. Csupa ha az egész. Csak mert ezt nehezen viseljük – hogy a vakvéletlen irányítja sorsunkat –, találunk ki hozzá elméleteket, erkölcsöt, jóistent. Mert azt gondoljuk, így könnyebb.)

Négy évtizeden át néztem a német csapatokat, amelyek igazán derekasak voltak (ez most nem a kutyaütő helyén áll, mint az íreknél, hanem tényleg az, ami), derék iparosok, megtanulták az apjuktól, hogy kell futni, rúgni és beadni, aztán csinálták, és a végén (ahogy Lineker úr mondá) mindig nyertek. Most meg, úgy négy éve, van egy remek csapatuk – sőt, egyre jobb, pedig még mindig a legfiatalabb a mezőnyben –, fantasztikus meccsek sorát játsszák, csodás támadásokat vezetnek, remek gólokat lőnek, de a végén mindig kikapnak. Most is megverték őket azok az olaszok, akik végigvergődték a tornát, egyszer nyertek ezen kívül (legyőzték az íreket, az nem is számít), csináltak három ikszet, meg kikaptak a döntőn. Egyszer játszottak jól, épp akkor, amikor a németek meg nem! Érti ezt valaki?

Nem lennék Julija Timosenko helyében. Hülyén is néznék ki hosszú szőke hajjal, de a kilátásaim se lennének nagyon rózsásak. Derék (ezt most találják ki, mi helyett áll) európai politikusaink csak addig tüntettek távolmaradásukkal, amíg be nem jutott a csapatuk. A rossz nyelvek szerint Angela Merkel direkt megkérte Lahmékat, kapjanak ki az olaszoktól, hogy ne kelljen Kijevbe utaznia. De az olasz miniszterelnök bizony ott volt, ahogy a spanyol királyfi is. Egy kis népszerűség mindig fontosabb, mint az emberi jogok. A magyar miniszterelnök, szokása szerint, unortodox szerepet játszott. Jelenlétével bojkottálta az eseményt.

Még a spanyolokról kell beszélnünk. Nem most voltak a legjobbak, de magabiztosan nyertek. Négy éve nem tudják legyőzni őket világversenyen, ők az Eb- és vébécímvédők, előbbiben már visszaesőként, ilyet még senki sem tudott rajtuk kívül, ehhez nem kell se kommentár, se magyarázat.

Most azonban már ki kell találniuk valamit, látszik, hogy az ellenfelek a sarkukban vannak, két év múlva már nem tudnak a csúcson maradni úgy, hogy a Barcelona játékát űzik Messi nélkül. Murinho idén kipróbált valamit a Reallal, arra talán el lehet mozdulni. Vagy másfelé: mindegy, csak mozduljanak.

Ők vannak a csúcson, a többiek csak a hátukat látják.