Putyin nem volt vevő Orbán ezermilliárdos ígéreteire
Ígéretekért konkrét engedményeket kért cserébe Moszkvában az orosz féltől a magyar kormányfő, a protokolláris nyilatkozatokon kívül azonban semmi kézzel foghatót nem kapott. Ezen az sem segített, hogy a korábbi álláspontjához képest 180 fokos fordulatot téve immár barátkozni akar Putyinékkal és politikájában is követni igyekszik a keleti szélirányt.
Az ország számára kulcsfontosságú problémák megoldásában remélt előrelépést Orbán Viktor keddi moszkvai tárgyalásain, s bár a hivatalos nyilatkozatok az áttörés esélyéről beszéltek, ennek nem volt realitása. Azt már korábban tapasztalhatta a magyar kormányfő, hogy az idehaza begyakorolt lerohanós módszerrel az oroszoknál nem ér el semmit, sőt ellenkezőleg. Nehéz úgy rákényszeríteni az akaratát a másik félre, hogy minden adu annak a kezében van, és lényegében ki van szolgáltatva neki. Csak abban bízhatott, hogy elnyeri a jóindulatát és így csikarhat ki engedményeket: ez a józan felismerés indokolta, hogy még ellenzékben, de már a hatalomra készülve az addigi retorikát egyik pillanatról a másikra lecserélve gesztusok sorozatát tette Putyinék felé. A közeledést erősítette, hogy - mint azóta kiderült - az orosz demokrácia-modell is nagyon közel áll a szívéhez.
Nem ismeri azonban az egykori nagy testvért az, aki azt hiszi, ennyivel leveheti a lábáról az orosz vezetést. Moszkva nagyhatalmi fejjel, immár ideológia mentesen, stratégiai érdekeinek megfelelően gondolkodik. Számára Magyarország csak egy gyalog a sakktáblán, hagyományos, de nem különösebben fontos partner, már nem barát, de nem is ellenség, ráadásul nem is szláv. Ottani szemszögből tehát semmi indoka nincs annak, hogy megkülönböztetett szimpátiával kezeljenek, hacsak olyan rendkívülit nem ajánlunk, ami stratégiai előnyöket kínál az orosz fél számára Európában. Ehhez a kis magyar piac kevés, Moszkva nagyobb léptékben gondolkodik.
Orbánék mozgásterét az is korlátozza, hogy hiába csináltak hátraarcot az Oroszországgal szembeni álláspontjukban, Moszkvában nem felejtenek és bizalmatlanok velük szemben. A szép szavakig készek elmenni, de többet csak akkor adnak, ha kőkemény garanciákat kapnak érdekeik érvényesüléséhez. Eleve illúzió volt tehát azt gondolni, hogy néhány gesztusért és ígéretért cserébe majd teljesítik a magyar kéréseket, miközben pontosan tudják, hogy lényegében minden napirenden lévő kérdésben erőfölényben vannak. Kompromisszumokban csak addig hajlandóak elmenni, hogy a stabil partneri kapcsolatok azért megmaradjanak, nagyjából a volt szovjet blokk többi országáéhoz hasonló feltételek mellett.
Kérésünk pedig van bőven, cserébe azonban keveset tudunk ajánlani. Nézzük sorban! A kétoldalú gazdasági kapcsolatunkban a legfontosabb az energetika témája, annak minden leágazásával együtt, minthogy energiafelhasználásunk mintegy háromnegyede közvetlenül az orosz importtól függ. Újra akarjuk kötni a 2014-ben lejáró gázszállítási szerződést, méghozzá jobb kondíciókkal, az árképzési rendszer és a kötelező mennyiségi limit módosításával. Jelenleg ugyanis a szabadpiacon jóval olcsóbb a földgáz, mint az orosz import, ráadásul kevesebb az igényünk, mint amennyit a mostani szerződés szerint vennünk kell. Ezen a jövőben évente tízmilliárdok múlhatnak, ha nem tudunk érdemben változtatni a feltételeken.
Pozícióinkat rontja a különadó, amely az import felét bonyolító orosz céget, a Panrusgázt terheli. Mivel az árrése csupán fél százalék, az egy százalékos többletteher finanszírozhatatlanná teszi, hacsak nem emel tőkét, amit viszont az oroszok nem akarnak, ehelyett az adó eltörlését követelik, a kormány azonban aligha kivételezhet velük. Úgy kérünk tehát valamit, hogy a másik fél joggal érzi, inkorrekt lépést tettünk - ami persze más energetikai cégekre is igaz, de ez az oroszokat nem vigasztalja. A másik nagy témában, a MOL ügyében sem jobb a helyzet, a Szurgutnyeftyegazzal szembeni magatartás szintén csípi az oroszok szemét. Miközben a magyar kormány a piaci értéknél, a kb. 500 milliárd forintnál olcsóbban szeretné kivásárolni a Szurgutot a MOL-ból, Putyinéknak nincs eladási kényszerük, sőt azt kérik számon, miért nem adják meg az orosz olajvállalatnak a tulajdonrésze után őt megillető jogosultságokat.
A harmadik nagy vitás kérdésben, a Malév dolgában is mi kérünk megértést és engedményeket. Az orosz állami Vnyesekonombank csak öt százalékos tulajdonos, mégis mindent blokkolhat a magyar légitársaságban mindaddig, amíg ki nem vásárolják vagy nem törlesztik 102 millió eurós követelését. Miért mondana le erről, mikor a Malév fennmaradása nekünk fontos, nem pedig neki? A bankot a piaci szempontok sem érdeklik, mert nem szakmai befektető, csupán a pénzét akarja visszakapni. /Az más kérdés, hogy azt nem közvetlenül a Malévnak, hanem a volt orosz tulajdonosnak adta, aki továbbterhelte./
Az sem segít rajtunk, ha mindent csomagban kezelünk: az egyik oldalon ott állnak a mi kéréseink és elvárásaink, a másik oldalon viszont nem sokat tudunk cserébe ajánlani. Az édeskevés, hogy Orbánék már támogatják a Déli Áramlatot, amiért nem is olyan régen még hazaárulással vádolták Gyurcsányékat, mert ez egyrészt Moszkvának az ukránokhoz fűződő viszony javulásával már nem annyira fontos, másrészt a magyar kormánynak más lehetősége úgyse nagyon van, a Nabucco megvalósítása ugyanis egyelőre a ködbe vész.
A konkrét ajánlati lehetőségek hiányát Orbán Viktor az itthon eddig jól bevált módszerrel, nagyvonalú ígéretekkel próbálta pótolni. Kiszivárgott hírek szerint a paksi atomerőmű új blokkjainak építésében és új metrókocsik szállításában ígért üzleti lehetőséget orosz partnereinek, sőt állítólag az európai terjeszkedéshez egy logisztikai csomópont kiépítését is kilátásba helyezte Dunaújvárosnál, új, széles nyomtávú vasútvonallal Záhonyig, potom 4 milliárd dolláros beruházással. Az összességében ezermilliárdokra rúgó ígéret szépséghibája az, hogy vagy bizonytalan elemeket - lásd metrókocsik -, vagy még jó távoli projektet - Paks új blokkjai 2020 után épülnek - tartalmaz, a pénzügyi fedezet garanciáiról nem is beszélve.
Nem meglepő, hogy az oroszok felettébb tartózkodóan fogadták a magyar ajánlatot és a kényes kérdésekben nem mozdultak el korábbi álláspontjukról. A tárgyalások eredménye tehát annyi lett, hogy folytatni fogják az egyeztetéseket. A baj az, hogy a megegyezés nekünk sürgős, a Malév ügye már a körmünkre égett, a gázszállítások jövőjét illetően is késésben vagyunk a környező országokhoz képest. Jó lenne már legalább egy témát kivenni a kalapból, erre az legvalószínűbb lehetőségnek a MOL ügye tűnik, nem véletlen, hogy Putyin is ezt tette szóvá korábban. Ehhez vélhetően az kellene, hogy a kormány egyelőre mondjon le a kivásárlás szándékáról és a MOL engedje a Szurgut tulajdonosi joggyakorlását. Kérdés, van-e ennek realitása.
