Pánikolhatunk: 10-15 szűk esztendő várhat ránk

Azért van abban valami megkapó, hogy miközben az egész világon pánik söpör végig az újabb recessziótól való félelmek miatt, a vezető hatalmak éjt nappallá téve konzultálnak és vészforgatókönyveken dolgoznak, kis hazánkban pedig családok százezrei kerülnek napról-napra reménytelenebb helyzetbe, nemzetünk kormányosa és fő gazdasági korifeusa nem izgatja magát, hanem jól megérdemelt szabadságát tölti. Még mielőtt bárki demagógnak minősítené ezt a megállapítást, leszögezzük, hogy erről szó sincs: a kitartó hívek számára vélhetően imponáló az a nyugalom, ahogy a kormányfő az újabb válság rémével fenyegető jeleket fogadja, mutatván, hogy nekünk nincs okunk az aggodalomra, megmondtuk előre, összeomlik a kapitalizmus, de majd jövünk mi, és megmutatjuk, milyen lesz a szép új világ.

Csak a rosszindulatú, nemzetellenes kritikusok kérhetik számon, vajon miért nincs egy szava sem a kormánynak ebben a helyzetben arról, mi várhat ránk, mit próbálunk tenni az egyre aggasztóbb nemzetközi hangulatban. Orbánék úgy tesznek, mintha ez nem is foglalkoztatná őket, miközben mind nyilvánvalóbb, hogy teljesen át kell értékelni mindazt, amire a középtávú prognózisokat és gazdasági elképzeléseiket alapozták. A külső feltételek drasztikus romlása egyszerűen elérhetetlenné teszi azokat a fő célokat, amelyeket a kormány kitűzött, sőt hosszú időre válsághelyzetbe döntheti hazánkat. A gazdasági szabadságharcot hirdető szólamok és a hozzájuk kapcsolódó arrogáns magatartás most alaposan visszaüt, a befektetők bizalmatlansága kiszolgáltatottabbá tesz minket másoknál.

Még mielőtt mindenért a külső környezetet hibáztatnánk, látnunk kell, hogy a magyar gazdaság az év eleje óta egyre gyengülő teljesítményt produkál. Júliusban az eddig húzóerőként ható ipari termelés is visszaesett, és immár 1,7 százalékkal csökkent a tavalyihoz képest, miközben az első félévben még 8 százalék feletti növekedést mutatott. Ennek fényében irreális az éves szinten várt 8,5 százalékos növekedése, a kérdés csupán az, mennyiben marad el tőle. Ez nagyobb részt az exporttól, kisebb részt a belső fogyasztástól függ, sajnos egyik területen sem remélhetünk sok jót. A recessziós félelmek oka nagyrészt az, hogy már lassul a világgazdaság, ezen belül Európa és a számunkra legfontosabb Németország is. A legutóbbi hónapban a német ipari termelés havi szinten csökkenést mutatott, amire jó ideje nem volt példa, s ez közvetlenül hat a magyar ipar teljesítményére is.

A belső fogyasztással sem jobb a helyzet, az elhibázott adórendszer, a már meglépett és a tervezett megszorítások mellett a svájci frank elszabadult árfolyama is szűkíti a fizetőképes keresletet. Szakértői számítások szerint a devizaadósok hiteltörlesztési kötelezettsége az utóbbi három évben csaknem 60 százalékkal nőtt, és tovább emelkedik. Csupán az eddigi növekedés mértéke éves szinten eléri a GDP 1,7 százalékát és ennek következményei önmagukban 0,8 százalékkal vetik vissza a GDP-t! Ha a svájci frank további 10-15 százalékkal erősödik, amire nagy az esély, a negatív hatás eléri az össztermék egy százalékát. Ennek fényében teljesen irreális az idei 3,1 százalékos növekedési cél, jó, ha meghaladja a két százalékot. Ez utóbbi is csak akkor valószínű, ha nem zuhan recesszióba a világ.

A középtávú kilátások sajnos még rosszabbak. A jövő évi büdzsé tervezésénél eleve alacsonyabb bázissal kell kalkulálni, mit amivel eddig számoltak, a növekedési lehetőség is korlátozottabb még akkor is, ha nem lesz világméretű összeomlás. Mindebből egyenesen következik, hogy nem tartható az a költségvetési pálya, amelyet a kormány a konvergenciaprogramban felvázolt, a hiány sokkal, legalább ezer milliárd forinttal magasabb lenne. Ha a hiánycél tartása a prioritás, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy a befektetők ne írjanak le teljesen minket, az eddig megismertnél jóval nagyobb megszorító csomagra lesz szükség, ami még inkább visszafogja a növekedést. Arról inkább ne is beszéljünk, mi lesz akkor, ha tényleg mély recesszióba omlik a világgazdaság, annak hatásait most még felbecsülni sem igen tudjuk.

Az esélyeinket rontja, hogy a fenti kockázatokkal a befektetők is tisztában vannak és egyre keményebben beárazzák azokat. A magyar adósság kockázati felára 400 bázispont fölé emelkedett, amire a válság mélypontján volt legutóbb példa. A forint gyengül, az állampapír hozamok nőnek, a hitelek finanszírozása az államnak, az önkormányzatoknak, a vállalatoknak és a lakosságnak egyaránt mind nagyobb terhet jelent. Ez a kiáramló pénz a gazdaságból tűnik el, a fogyasztási és a beruházási oldalról egyaránt, méghozzá a frank erősödésével egyre nagyobb mértékben, ami jelentősen rontja a kedvezőtlen külső környezet miatt amúgy is borús kilátásokat. Ha a félelmek beválnak és általános recesszióba süllyed a világ, a pénzügyi összeomlás nálunk elkerülhetetlennek látszik, legfeljebb a mértéke kérdéses. Summa summarum, minden okunk adott az aggodalomra: jó esetben is legalább 4-5 évnyi, rossz esetben azonban minimum 10-15 évnyi nagyon szűk esztendő vár ránk.