Ötkarikás kételyek

Kezdődött önsajnálattal: másfél éves odaadó, kitűnő munkánk veszett kárba – mondta Christian Ude, München főpolgármestere. Folytatódott a hibáskereséssel: Az európai országok árulták el Münchent, mert félnek a jobbtól, a konkurenciától (Franz Beckenbauer). Aztán a belátás: a sportban is úgy van ez, mint a politikában, egyszer nyerünk, máskor meg vesztünk. Mindkettőt tartással kell el viselni (Christian Wulff államelnök.) Leggyorsabban a szurkolók találtak vigaszt. Az eredményhirdetésre tízezren gyűltek össze a müncheni városháza terén feszülő képernyő előtt. Csalódás, aztán vigaszkeresés: éjfélkor még legalább ezren táncoltak a Marien Platzon. Ha nyertünk volna, azért, most hogy veszettünk, azért – mondta egy fiatal lány, és csápolt tovább.

Kétségtelen, hogy a müncheniek megtettek minden tőlük telhetőt a sikerért. Pályázati filmjük mindenki szerint a legjobb volt. Felvonultattak államelnököt, polgármestert, sőt egy nappal a szavazás előtt beröptették a német sportlegendát, a született müncheni Franz Beckenbauert is, aki napra pontosan 11 évvel korábban, a rendezőbizottság elnökeként vitte haza Zürichből Németországba a 2006-os labdarúgó-világbajnokság megrendezésének jogát. Durbanban volt hivatkozás München sporthagyományaira (az 1972-es nyári olimpia és számtalan világverseny), Oktoberfestre (bemutató beszéde alatt a polgármester azzal a fakalapáccsal hadonászott, amellyel a világ legnagyobb sörünnepén szokás csapra verni az első hordót), München kulturális életére, a várost körülvevő híres kastélyokra, tavakra, hegyekre, a síversenyek tervezett helyszíne, Garmisch olimpiai hagyományaira (itt rendezték az 1936-os téli olimpiát), és arra, hogy München lenne az olimpia történetében az első olyan város, ahol nyári és téli játékokat is tartottak.

Nem segített semmi. A NOB tagjai elsöprő többséggel (63–25 arányban) a dél-koreai Pjoncsangnak adták a 2018-as téli játékok megrendezésének jogát. Számos érv szól a döntés mellett. A legerősebb talán az, hogy a hatalmas Ázsiában Japánon kívülre is elvigyék a sokáig európai kiváltságnak tekintett téli olimpiai játékokat. Nem fér kétség ahhoz, hogy a dél-koreaiak technikai és szervezési szempontból jó munkát fognak végezni. Igaz, Pjoncsangnak nincsenek olyan télisport-hagyományai, mint Garmischnak vagy a harmadik jelölt francia Annecynek. Hiányzik a flair, a Gemütlichkeit, amivel mi – a lesiklópályák mellett – az európai, észak-amerikai síparadicsomokat társítjuk. De bizonyára lesz Dél-Koreában más is, ami egyrészt az ottaniak közérzetének fontos, másrészt tanulságul szolgálhat az odalátogató turistáknak. A téli sport is globalizálódik.

Nem, nem gondolom, hogy a NOB döntése rossz volt, amiért eltért az eddigi hagyományoktól, és új területre lépett. Sőt. Jó, hogy a durbani kongresszus kísérő körülményei eltértek a legutóbbi, a guatemalai gyakorlattól. 2007-ben Guatemala városban döntött a NOB arról, hogy a 2012-es téli olimpiai játékok színhelye az oroszországi Szocsi lesz. Egy nappal a szavazás előtt megjelent Vlagyimir Putyin államelnök, akinek az akkor már csak tiszteletbeli NOB-tag, a rossz emlékű Antonio Samaranch szervezett találkozókat a választáson részt vevő, befolyásos funkcionáriusokkal. (A BBC szerint az egykori NOB-elnök napokkal korábban Moszkvából érkezett egy Aeroflot-géppel Guatemalába, és csinált propagandát a régi, neki elkötelezett ismerősök körében Szocsinak.) A NOB szabályaiban rögzített kampánycsend ellenére Putyin – a kétoldalú megbeszélések mellett – vacsorára is meghívott egy tucat NOB-tagot, akik másnap szavaztak.

Ilyen most nem fordult elő. Jelen volt ugyan a német és a dél-koreai államelnök is, de tiszteletben tartották a szabályokat. A mostani szavazás és előzményei mégis újból felhívták a figyelmet az olimpiai mozgalmat terhelő régi és új problémákra.

Az alapprobléma az, hogy a 19. század gondolatvilágában élő báró Pierre de Coubertin idealista, naiv széplélek volt. Világmegváltó elképzelései mellett nem vette figyelembe, hogy azokat emberek fogják végrehajtani, olyanok, akiket nem feltétlenül a tisztesség és az ügyszeretet vezényel. Arisztokratákból, katonatisztekből, milliárdosokból álló macsó férfiklubot hozott létre, amelyet később fasiszta, náci, kommunista diktatúrák funkcionáriusai egészítettek ki. Közös vonásuk volt, amelynek alapján kitűnően megértették egymást, hogy egyikük sem volt demokrata. Ma is sok a királyi felség, herceg a NOB tagjai között, de szakszervezeti háttérrel egy sem rendelkezik. A mai NOB-ot Antonio Samaranch tette olyanná, amilyen. Huszonegy éves elnöksége alatt velejéig romlott, korrupt gazdasági vállalkozássá változtatta a Coubertin idealizmusán alapuló mozgalmát. Száztíz tagja között bizonyára van tisztességes is, de a londoni nyári olimpia odaítélésekor az angol média (BBC, The Times, The Guardian) szerint közülük legalább ötven anyagilag befolyásolható volt. Erről tanúskodik az előtte is, utána is kiderült botrányok sorozata.

Az új elnöknek, a minden bizonnyal tisztességes belga orvosnak, Jacques Rogge-nak persze nem sikerült néhány év alatt felszámolnia Samaranch bűneit. Örökölte Szocsit is, Pekinget is. De nem mutatott elég erőt Putyin guatemalai fellépésével szemben, és tűrte azt is, hogy a pekingi olimpia során a hatóságok kicenzúrázzák nyilatkozataiból Tibetre vonatkozó bírálatait.

A játékok odaítélésénél igazából nem is az egyes városok alkalmassága számít. A döntő a politikusok, a funkcionáriusok, a lobbisták és a szponzorok szerepe. A Süddeutsche Zeitung NOB- és FIFA-ügyekre specializált újságírója, Thomas Kistner szerint Szocsi úgy kapta meg a következő téli, Rio de Janeiro pedig a nyári olimpia megrendezésének jogát, hogy egy semmitmondó, Potemkin-falura emlékeztető komputerszimulációt prezentáltak.

A Le Monde azt írja elemzésében, hogy mindkét nagy nemzetközi sportszervezetet az emberek sportszeretete tartja életben. Tudják, de tűrik az illetékesek tisztességtelen, saját zsebre dolgozó praktikáit, mert szeretik a focit, az atlétikát. De ez a mentalitás változóban van. Tudomásom szerint most fordult elő először, hogy a sporteseményeket lebonyolító városok lakói a várható anyagi haszon ellenére is tiltakoztak a rendezvény ellen. A garmischi és annecyi népszavazás szerint mindkét város lakóinak közel ötven százaléka ellenezte, hogy ott rendezzék meg a játékokat. Ennek van persze helyi és közös oka is. Garmischban mondta egy gazda: „Hitler kérdezés nélkül építtetett sípályát a hegyünkre, s tarolta le az erdőt 1936-ban. Az apám egy életen át próbálta jóvátenni ezeket a természeti károkat. Nincs kedvem mindent újrakezdeni.” De az már közös érv, hogy az érintett helységek lakói az újságokból tudták meg, hová terveznek sportlétesítményeket, új utakat. Ez az arrogancia háborította fel őket. A turistainvázióból is elegük van. Annecy polgármestere azt mondja: „Évi hétmillió turista elég. Nekünk a Mont Blanc és a többi hegy nem látványosság, hanem az otthonunk. Meg akarjuk őrizni magunknak és gyerekeinknek.” Garmischi kollégája pedig úgy véli: „Az európaiak és az amik úgyis ismernek már bennünket. A ruszkikra meg nincs szükségünk.” A német olimpiai mozgalom pedig így foglalja össze a kifogásokat: „Nem hagyjuk, hogy a NOB tagjai a mi adópénzünkön gazdagodjanak, gigantomániás rendezvényeikkel tönkretegyék a környezetünket. Mi emberi méretű játékokat akarunk, amelyeket önkéntes sportvezetők, nem pedig profi zsebmetszők szerveznek.”