Óriási a tét - ez az utolsó esélyünk?

Soros György egy múlt heti nyilatkozatában a rá jellemző éles megfogalmazással néhány napot adott a túlélésre az eurózónának. A véleményét érdemes óvatosan kezelni, mivel közismerten hatalmas összegeket tett az euró shortolására, de érvelését nem lehet figyelmen kívül hagyni. Szerinte kezdettől fogva félrekezelték a pénzügyi válságot azzal, hogy egyoldalúan megszorításokra kényszerítették a bajba került országokat, sőt a többieket is, és a fiskális szigor mindenhatósága éppen a fellendülés lehetőségétől fosztja meg a kontinenst. Így aztán a mentőcsomagokra áldozott százmilliárdok is csupán átmeneti enyhülést okoznak, mert a gazdaságok nem képesek stabil növekedési pályára állni és ezzel az eladósodottságot ténylegesen csökkenteni, emiatt pedig a válság törvényszerűen újratermelődik.

Sok szakértő már kezdettől fogva ezt hangoztatta, de velük szemben győzedelmeskedett a főként a németek által szorgalmazott és ez év tavaszáig a Berlin-Párizs tengely által támogatott válságkezelési stratégia, amely a pénzügyi támogatások fejében radikális pénzügyi fegyelmet követelt. Ennek a hátterében egyrészt az áll, hogy a felelőtlen költekezést meg kell állítani és gyors költségvetési korrekciót végrehajtani, nem pedig feneketlen zsákba önteni a pénzt, másrészt az, hogy drákói feltételek és ellenőrzés nélkül nem bíztak az érintett kormányok elszántságában. Mindezt az is befolyásolta, hogy a fegyelmezettebb és fejlettebb északi országok kizárólag a felelőtlenül pénzszóró délieket teszik felelőssé a kialakult helyzetért, elfelejtkezve arról, hogy abból exportjuk és tőkebefektetéseik révén nekik is komoly hasznuk volt.

Erre utalt Soros is akkor, amikor főként a németeket hibáztatta a félresikerült válságkezelésért és nagyobb áldozatvállalásukat sürgette. Erre azonban ők nem hajlandóak, azaz csak az unió működésének gyökeres átalakítása mellett. Ebben teljesen igazuk van: az eurózóna megrendülésének oka nem a gátlás nélküli költekezés és eladósodottság, hanem az azt lehetővé tevő alapvető szerkezeti problémák. Ha azokon nem változtatnak, valóban értelmetlen újabb hatalmas összegeket feláldozni, tartós megoldást nem hozhatnak. Jelzi ezt, hogy immár a spanyoloknak is százmilliárd euró kell, Ciprusnak tíz, sőt az olasz bankok is megrendültek, a legpatinásabb közülük több milliárdos pénzinjekció nélkül összeomlana.

Egyre egyértelműbb, hogy a kilábalás egyetlen útja a jelenleginél sokkal szorosabb integráció, lényegében egy föderális Európa irányába való elmozdulás. A brüsszeli vezetők már egy átfogó koncepciót is előkészítettek erről, amelyet a mostani csúcs elé fognak terjeszteni, méghozzá hírek szerint német támogatással. Berlin ugyanis a központosítás erősítésében, a közös pénzügyekben lát elegendő garanciát ahhoz, hogy vállalja a tőle várt további áldozatokat. A tervezet négy alappillérre támaszkodik, melyek közül az első a bankunió, ami az eurózónában közös bankfelügyeletet, betétbiztosítást és konszolidációs alapot jelentene. Ehhez kapcsolódik az integrált fiskális politika, annak részeként a költségvetések egységes felügyelete, a hitelfelvételek központi engedélyezése, cserébe viszont közös törlesztési alap és garanciavállalás a visszafizetésre.

Mindehhez kapcsolódna a szoros gazdasági együttműködés, a nagy bevételi források, adók stb., valamint a főbb elosztó rendszerek, például nyugdíj, szociális rendszer összehangolása. A német pénzügyminiszter már közös kormány létrehozásáról beszélt, mint végső célról, de ez alighanem még a távoli jövőbe vész. A realitás maximum az, hogy az eurózóna országai fokozatosan építik ki a lényegében föderális pénzügyi és gazdasági struktúrát és a hozzá illeszkedő politikai mechanizmust, a mostani koncepció minderre tíz évet szán. Nyilvánvalóan ez csak akkor lehetséges, ha a stabilitás és hosszútávú fejlődés érdekében az egyes államok hajlandóak feladni nemzeti szuverenitásuk jelentős részét.

Ezt aligha tennék meg a körülmények szorítása nélkül. Ez alatt nem csupán a mostani válságot kell értenünk, hanem azt a veszélyt, hogy az EU végképp leszakad és a perifériára szorul a világpiaci versenyben. A belső érdekütközések, a döntéshozatali tehetetlenség, a bürokratikus mechanizmusok lényegében lehetetlenné teszik, hogy az unió egységesen léphessen fel és gazdasága rugalmasan alkalmazkodni tudjon a változó világhoz, a súlypontok áthelyeződéséhez. A politikai döntéshozók tehát valójában kényszerhelyzetben vannak, kérdés, mennyire ismerik ezt fel, és mennyire képesek rövidtávú szempontjaikat alárendelni a hosszútávú fejlődési érdekeknek.

Ez a dilemma ránk is igaz, bár közvetlenül minket nem érintenek az eurózónában várható változások. Hatásaikban viszont annál inkább: minél inkább egységesedik az unió magja, mi annál jobban a perifériára szorulhatunk, ha nem alkalmazkodunk a megváltozó körülményekhez. Ennek az útja pedig nem a kuruckodás, a nemzeti szabadságharc, az unortodox ámokfutás és a körkörös kokiosztogatás, ami a gazdasági adataink, trendjeink és a szakértők véleménye szerint csak a leszakadáshoz és elszigetelődéshez vezet. /Érdemes megnézni a GKI és az MNB legfrissebb elemzéseit./ Drukkolnunk kell az uniós válságkezelés sikeréért, mert anélkül esélyünk sincs, de igazán profitálni belőle idehaza csak gyökeres gazdaságpolitikai fordulat és alapvető kurzusváltás esetén tudnánk, aminek egyelőre nyoma nincs.