Orbánék rendeleti kormányzásra készülnek

Az aligha meglepő, hogy egy országban a hatalmon lévők a közpénzeket a maguk érdekében is mozgatni igyekeznek. Ez sajnos az ember alaptermészetéből fakad, mindenhol így van, ezért van szükség ezt a mohóságot minél jobban kordában tartani. A működő demokráciákban ezt a célt szolgálja a kontrollok és fékek rendszere, abból a történelmi tapasztalatból kiindulva, hogy a hatalom korrumpál, a korlátlan hatalom pedig korlátlanul korrumpál.

A mintademokráciákban is egyre-másra robbannak ki korrupciós botrányok, sőt működik a közpénzek elosztásának különböző eszközökkel motivált, a politikai-gazdasági elit érdekeinek megfelelő rendszere, de ennek látványos és nagyon irritáló túlburjánzását az ellenőrző intézmények és a civil kontroll megakadályozza. A fejlett országokban sok évtizedes tapasztalattal és erős társadalmi támogatással ez többé-kevésbé jól működik, a hatalmon lévők többnyire tudják, meddig mehetnek el anélkül, hogy belebukjanak. Mert egy működő demokráciában a gátlástalan lenyúlásokba bele szoktak bukni.

Európának ebben a felében nem ez a helyzet. Errefelé sajnos nincsenek igazi demokratikus hagyományok, elmaradt a jó értelemben vett, öntudatos polgárosodás, és az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a mindenkori hatalom lényegében azt tesz velük, amit akar. A rendszerváltás sem hozott ebben teljes fordulatot, a demokráciának a kereteit viszonylag könnyű megteremteni, azokat valódi tartalommal feltölteni sokkal nehezebb, elhúzódó feladat.

A sok hatalmi visszaélés, visszásság ellenére bíztunk benne, hogy ez előbb-utóbb sikerülni fog, és hosszabb távon ebbe az irányba haladunk. Az utóbbi öt évben azonban egyre inkább az a történéseket figyelemmel kísérő és gondolkodó ember benyomása, hogy nem közeledünk, hanem inkább távolodunk az egykor annyira vágyott céltól. A szemünk előtt válik egyre autoriterebbé és kontrollálhatatlanabbá a hatalom, üríti ki a demokratikus intézményrendszert és építi le a túlburjánzását akadályozó fékeket.

Hosszan sorolhatnánk, hogy 2010 óta hol és hányszor léptek túl a demokratikus értékrenden Orbánék, hogyan telepedtek rá egyre jobban az országra és hogyan terelték maguk felé mind gátlástalanabbul a közös javakat. Eljutottunk oda, hogy lényegében magántulajdonként bánnak a közpénzekkel, a hatalomhoz kötődő érdekcsoportok felé irányítanak belőle annyit, amennyit csak lehet, és nincs sem állami szervezet, sem civil erő ennek megfékezéséhez. A közvagyon magánzsebekbe juttatása mára már állami jogalkotási és intézményi szinten, központilag szervezetten folyik.

Akinek eddig bármilyen kételye volt erről, nézze meg az elmúlt napokban hozott parlamenti döntéseket. Azt már megszoktuk, hogy törvényeket hoznak nyilvánvalóan behatárolható csoportok, mi több, vállalkozások érdekében, gondoljunk csak a kaszinók és a trafikok ügyére, de bármilyen tájékozott ember példák sokaságát sorolhatná. Most azonban a fideszes többség ennél is jóval tovább ment, átlépte a Rubicont, mondhatnánk, ha nem lett volna ez a véleményünk számos korábbi lépés kapcsán is.

Az ugyanis, hogy nagy állami cégek adatait vonja ki törvényileg a közérdekű információk köréből, akárcsak az MNB alapítványainak működését, túllép az eddigi határokon és egyértelműen szembe megy az alkotmányos szabályokkal. Minden demokrácia alapja, hogy az állampolgároknak és szervezeteiknek joguk, sőt kötelességük tájékozódni a közvagyon sorsáról, azt vagy annak akárcsak egy csekély részét használó állami intézmények és cégek működéséről. Ehhez persze az szükséges, hogy hozzájussanak a kellő információkhoz, anélkül a civil kontroll nem tud működni.

Orbánék nyíltan vállalt célja éppen ennek a kiiktatása. Lázár János büszkén jelentette ki, hogy a Magyar Posta után más állami vállalatok adataihoz való hozzáférést is korlátozni fogják, úgymond védendő az üzleti érdekeiket. Ez utóbbi érvelés szépséghibája az, hogy a közpénzekből működő cégek nyilvánossága közérdek és alkotmányban rögzített kötelezettség, amit semmilyen üzleti cél nem írhat felül. Arról nem is beszélve, hogy a nagy állami cégek többnyire monopolhelyzetben vannak a saját területükön, azaz a túlzott titkolódzásnak igazi üzleti indoka sincs.

Az MNB alapítványok gazdálkodásának titkosítása még ennél is cifrább: elképesztő az az érv, hogy egy állami intézmény által létrehozott alapítványba betett százmilliárdok már nem számítanak közpénznek többé. Ugyan milyen logika szerint nem? Hát a Nemzeti /!/ Bank pénze nem mindannyiunk pénze, függetlenül attól, hogy hová kerül? Ez annyira nyilvánvaló, hogy még Lázár is elismerte, hogy közvagyonról van szó, ő érdekes módon az ország biztonsági érdekeire hivatkozott.

Ez egyszerűen nevetséges: vajon mennyiben fenyegeti a biztonságunkat az, ha megtudjuk, mire és hogyan költenek potom 260 milliárdot az eredetileg az unortodox gazdaságpolitika terjesztésére létrehozott alapítványok? Mennyiért vettek palotákat, üdülőket, üzletházakat, festményeket, nyitnak borozókat stb.? Milyen alapon foglalkozik egyáltalán az MNB ilyesmivel, amiről egyébként szó sincs a működését és feladatait meghatározó törvényben?

A sok kamu és humbug nem fedi el a valós célt: a közpénzek felhasználásának kivonását minden lehetséges közkontroll alól. Matolcsyék és a többi állami cég és intézmény eddig is minden eszközzel korlátozni igyekezett az átláthatóságot, rendre megtagadták a közérdekű adatszolgáltatást. A bíróságok azonban rendre kötelezték őket erre, nos ebből a jelek szerint elegük lett. Ha törvényben védik a titkolódzást, azt bírósági döntés sem írhatja felül, és teljes mértékben azt csinálnak a tudtunkon kívül a pénzünkkel, amit akarnak. Szép új világ, nem?

A hab a tortán az a javaslat, hogy a jövőben a kormány parlamenti határozat nélkül, egyszerű rendelettel léphesse át a költségvetési törvényt, módosítsa annak tételeit és szabadon, saját hatáskörben dönthessen a költésekről, a megszabott kereteket is figyelmen kívül hagyva. Ez már tényleg a parlamenti demokrácia teljes kiürítése és az alapvető demokratikus elvek megtagadása: a legfelsőbb népképviseleti szervet megfosztják attól a jogától, hogy kézben tarthassa a költségvetést és ellenőrizhesse a végrehajtó hatalom költekezését.

Vajon mi lehet a szándék emögött? Orbán már a saját parlamenti többségében sem bízik? Vagy át akar térni az autokratikus rendszerekre jellemző rendeleti kormányzásra? Ehhez a kormánypárt lelkesen asszisztál, a választók pedig simán napirendre térnek felette? Tényleg nem látja az ország, merrefelé tartunk, hogy kerülünk egyre távolabb attól az értékrendtől, amelyhez annak idején közeledni akartunk?