Orbánék nemcsak minket, magukat is ámítják

Az elmúlt napokban jó hírek sora érkezett Európából és a tengerentúlról egyaránt. Kezdődött azzal, hogy a bajba került déli tagállamok terheinek enyhítésére kötvényvásárlási programot hirdetett az Európai Központi Bank. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az EKB egy összegkereten belül vásárolhat olasz, spanyol, portugál állampapírokat, növeli azok keresletét, ezzel csökkenti a hozamukat. Ez máris bekövetkezett, és euró milliárdokkal enyhíti az ottani finanszírozási terheket. A további lépések szempontjából volt meghatározó a német alkotmánybíróság döntése, amellyel bizonyos feltételek mellett jóváhagyta Berlin részvételét az eurózónás stabilitási mechanizmusban, amelyben 190 milliárd euró a részesedése. Hab volt a tortán, hogy az aggodalmak ellenére a holland választásokon az uniópártiak nagy győzelmet arattak, így Hága továbbra is egyik motorja lehet a közös válságkezelésnek.

Hogy teljes legyen az öröm, az amerikai jegybank szerepét betöltő FED a pénzügyi lazítás harmadik menetét hirdette meg, melynek jegyében havonta 40 milliárd dollár értékben fognak jelzálogalapú értékpapírokat venni, hogy ösztönözzék a pénzpiacokat és a gazdaságot. Beindul tehát a bankóprés, és az eddigi programok folytatásával együtt havi 85 milliárd dollárnyi likviditást nyomnak a piacokra /összehasonlításképpen: a magyar éves GDP kb. 130 milliárd dollár/. Ennek közvetlen hatásaként szárnyaltak a tőzsdék, jobb kedvre derültek a befektetők világszerte.

A bizonytalannak tekintett piacokra különösen kedvezően hatottak a jó hírek és a megnövekedett kockázatvállalási hajlam. Mi is a haszonélvezők közé tartozunk: a részvényárfolyamok nőttek, és ami ennél sokkal fontosabb, némileg erősödött a forint, csökkentek az állampapír-hozamok, a CDS-felárunk pedig 365 bázispontig csökkent, míg a januári csúcs 750 bázispont volt /azért ne feledjük, a Bajnai-kormány utolsó hónapjaiban a szint 170 körül mozgott/. A befektetői optimizmus kapóra jött nekünk, a finanszírozási terhek csökkentek, a piaci mozgásterünk némileg nőtt.

A hirtelen nagy derűlátástól azonban az elemzők többsége óv, sőt sokan kifejezetten veszélyesnek tartják a monetáris lazítást. Azzal ugyanis, hogy a központi bankok pénzt pumpálnak a piacokra, önmagában semmilyen lényegi probléma nem oldódik meg, ezt az eddigi hasonló lépések tapasztalatai is mutatják. A bővülő likviditásnak a növekedést ösztönző hatásai korlátozottak, viszont növelik az inflációs nyomást és a finanszírozók eladósodottságát. Az ilyen intézkedések átmeneti enyhülést hozhatnak ugyan, de a szerkezeti és működési bajokat nem oldják meg, sőt teret adnak a szükséges reformok halogatásához. A most meghirdetett kötvényvásárlási programok is csak akkor hozhatnak valódi eredményt, ha az így nyert időt a mélyreható változtatások végrehajtására használják fel.

Aligha véletlen, hogy Barroso elnök is pont a napokban állt ki minden korábbinál határozottabban az unió alapvető reformja, a föderáció irányába való elmozdulás mellett. Szerinte a jelenlegi, recesszióhoz közeli helyzetből az eurózóna és az EU csak akkor lábalhat ki, és csak úgy válhat versenyképessé a világ másik két meghatározó gazdasági térségével szemben, ha a tagállamok a mostaninál sokkal szorosabban működnek együtt és maguk is átfogó szerkezeti reformokat hajtanak végre a fenntartható növekedés és hatékonyabb működés érdekében. A szakértők nagy többsége osztja ezt a véleményt, azzal kiegészítve, hogy a döntő elhatározásnak és az első konkrét lépéseknek még ebben az évben meg kell születniük ahhoz, hogy az eurózóna pénzügyileg stabilizálódhasson és az unió egésze megindulhasson a fellendülés útján. Ha ez nem következik be, a befektetők bizalma elszáll és az öreg kontinens végképp leszakad a konkurens térségektől.

A jelenlegi bizalmi állapot tehát csak átmeneti és rendkívül törékeny. Különösen igaz ez a már említett bizonytalan országokra, különösen hazánkra. A kedvező hangulatváltozás azt a meggyőződést erősítheti Orbánékban, hogy jól taktikáznak az időhúzással, megúszhatják az IMF-hitelt és a kockázatos szerkezeti átalakítást, folytathatják unortodox gazdaságpolitikájukat. Ez azonban önámítás: a kérdés kezdettől fogva nem maga a hitel, hanem a magyar gazdaság állapota és az egyre aggasztóbb makrotrendek. Az IMF-EU-hitelkeret önmagában semmit sem változtat azon, hogy tartós recesszióban vagyunk, az inflációnk uniós csúcson áll, a belső fogyasztás és beruházás zuhan, az ipari termelésünk évek óta először ismét csökken, a munkanélküliség beragadt stb. Maximum arra jó, hogy olcsóbb finanszírozáshoz jussunk, javuljon a befektetői megítélésünk, de a bizalom gyorsan elszáll, ha a gazdasági fordulat elmarad.

Egyelőre az IMF-fel és az EU-val való megegyezés a távoli homályba vész. Orbánék hozzáállását szemléletesen jelzi a kormányszóvivő nyilatkozata, aki szerint túl jók vagyunk, túl jók a számaink ahhoz, hogy könnyen megállapodjunk az IMF-fel. Óhatatlanul felmerül a kérdés: ugyanabban az országban élünk, ugyanazokat a tényeket és adatokat látjuk? Tényleg ezt gondolják vagy egyszerűen csak be próbálják csapni az embereket, akik a saját bőrükön érzik a sikerpropagandás állítások cáfolatát? Amíg ez a cinikus magatartás marad, sem az IMF-re, sem az EU-ra, sem kedvező fordulatra nem számíthatunk.