Orbánék már a látszatra sem adnak
Újabb ékes példáit láthatjuk annak, hogyan történnek az orbáni rendszerben az állami nagyberuházások: a költségkeret akár a duplájára nőhet, a kormányközeli kivitelezőt pedig jó előre kiválasztják. Százmilliárdok vándorolnak így a közösből baráti zsebekbe, Pakssal ez ezermilliárdokra nőhet.
Csak a legnaivabbak hihették azt, hogy a sportberuházásokra elmenő horribilis költségvetési összegek mögött csupán Orbánék önzetlen sportszeretete áll. A stadionokra és az egyéb létesítmények építésére már eddig is százmilliárdos nagyságrendű adófizetői pénzt fordítottak, de a java még előttünk áll: a Puskás Ferenc Stadion átépítése önmagában 50 milliárd körüli tétel, és ha netán mi rendezhetjük egy évtized múlva az olimpiát, még ez is aprópénznek fog tűnni.
Dagadhat persze a mellünk a nemzeti büszkeségtől, ha világra szóló eseményeket rendezhetünk, ezt mint egy évtizedek óta sportoló, a magyar sikerekért szurkoló rajongó magam is állíthatom. Kevesebb örömmel tölt el viszont az, ahogy ennek leple alatt gátlástalanul szórják a pénzünket irracionális célokra, a döntéseknél még a látszatra sem adva. A futballra elfecsérelt eszetlen összegekre nem is érdemes szót vesztegetni, ez a játék ugyanis a kormányfő nagy kedvence, ezért nőnek ki aztán a földből mindenfelé a stadionok, amelyek befogadó képessége sokszorosan meghaladja a két és félezres átlagos NB I-es nézőszámot.
Ennél sokkal zavaróbb, ha egy tényleges sikersportunk nagyszabású rendezvényére is a látványos pénztalicskázás nyomra rá a bélyegét. Nagy öröm, hogy nálunk lesz két év múlva az úszók világbajnoksága, bár a hátralévő idő igen szorosnak tűnik. Eredetileg egy évekkel későbbi vb jogát nyertük el, de egy rendezői visszalépés miatt hirtelen beugrottunk. Ez némi kételyeket vetett fel az előkészületeket illetően, de megnyugtattak minket, minden rendben lesz. Az erről szóló áprilisi tájékoztatón bemutatták az elképzeléseket azzal, hogy a költségek elérik a 23 milliárd forintot.
Ezek után némi meghökkenést keltett, hogy a parlament 49 milliárdos keretet hagyott jóvá, és a hirtelen emelkedésre három kormányforrás háromféle furcsa magyarázatot adott. Ekkor már sejthető volt, hogy más is van a háttérben, és lőn: csak a naivakat lephette meg, hogy a beruházást Orbán egyik haverja, Garancsi István cége kapta meg. Nem is akárhogy: a szerződést előbb kötötték meg vele, mint megszületett volna a kormánydöntés a finanszírozásról! Ilyen nyilvánvalóvá még nemigen tették Orbánék, hogy nem kell itt a látszattal törődni, úgyis az kapja a zsíros megbízást, akit ők akarnak, és annyiért, amennyit adni szeretnének.
Gondoljunk bele, mi lesz, ha netán olimpiát rendezhetünk majd. Az előterjesztett költségvetési terv 775 milliárd forinttal számol, de ez komolytalanul alacsony összeg. A legutóbbi, londoni olimpia ennek négyszeresébe került úgy, hogy sokkal több létesítmény állt rendelkezésre eredetileg, mint nálunk. Ezzel együtt az angolok több mint a kétszeresét költötték el a tervezett keretnek. A 2008-as pekingi olimpia kirívó példa, mert a kínaiak mindent beleadtak, így az általunk most bejelentett költségterv több mint tízszeresét fordították az eseményre, de a világ immár második gazdaságát ez nem rendítette meg.
Nem úgy, mint négy évvel korábban a görögöket, akiket az olimpia indított el igazán azon a lejtőn, amelyen gyorsulva száguldanak a csőd felé. Ők is szerény költségvetéssel indultak, de a többszörösét költötték el, és gigantikus veszteséggel zártak, a létesítményeik pedig azóta ott hevernek kihasználatlanul. A közelmúlt olimpiai példái tehát egybehangzóan azt mutatják, hogy a döntést előkészítők tudatosan egy szerényebb költségtervvel állnak elő, amelyről aztán kiderül, hogy messze nem elég, és sokkal többet kell ráfordítani. Többnyire fordított a helyzet a bevételi tervekkel, amelyek csak ritka esetben jönnek be.
Mi sem számíthatunk másra, ezt az úszó vb eddigi példája is mutatja, ahogy hirtelen megduplázódott a költségvetés. És ez még nem a vége, a szoros határidő miatt kapkodásban még bőven jelentkezhetnek előre nem látható tételek. Külön aggodalomra ad okot az esetleges olimpia kapcsán, ahogy a vizes beruházást leosztották: Athén abba rokkant bele, az volt a fő költségnövelő tényező, hogy ott is „baráti” gazdasági körök kapták a megbízások javát, ahogy ezt egy független vizsgálat kimutatta. Jó néhányan meggazdagodtak, de az ország tönkrement.
Aligha hihető, hogy Orbánék eddigi beruházási döntési gyakorlata hipp-hopp meg fog változni, legfeljebb a kedvezményezettek köre alakul át. Tavalyig Simicskáék vittek szinte mindent, mióta a kormányfő haragszik rájuk, még akkor is veszíthetnek, ha a legjobb ajánlatot adják. Jönnek fel viszont az új kedvencek, mint például a Duna Aszfalt, amely a jelek szerint az új Közgép: ahol pályázaton indul, nagy eséllyel nyer. 2011-ben még 19 milliárdos forgalom mellett csupán 400 millió nyereségük volt, 2013-ban már 54 milliárdos bevétellel 3,8 milliárdos profitot értek el, tavalyra pedig nagy ugrással már 84 milliárdos forgalom 7,4 milliárd forint hasznot hozott nekik. Az idén folytatódik a sikertörténet, csupán az elmúlt néhány hétben 20 milliárdnyi állami építési projekthez jutottak.
Garancsi és a Duna Aszfalt mellett említhetnénk még további neveket, akik minden bizonnyal nagyon jól járhatnak egy olimpiával és persze Pakssal. Ne feledjük, a legzsírosabb falat ez utóbbi: az emlegetett 3 ezer milliárd helyett akár 10 ezerig nőhet a tényleges összköltség, és azzal, hogy mindent titkosítottak és a közbeszerzési törvény sem vonatkozik rá, szabad kezük van Orbánéknak abban, kinek, mennyit osztanak le, ráadásul az sem derül ki, mennyire reálisak a megbízási díjak. A feltételek adottak ahhoz, hogy Paks II. minden eddiginél durvább visszaélések és korrupció melegágya legyen.
