Orbán esete az IMF-fel

A sorozatos vereségektől megtépázott kormány némi levegőhöz jutott azután, hogy a további szégyentől szinte csak néhány percnyire hanyatt-homlok letette a fegyvert az IMF előtt, bár a kapituláció nem volt zűrzavartól mentes. („Mi még megadni sem tudjuk magunkat” – A tizedes meg a többiek.) De hogyan tovább?

Ismerve a kormányfő fogcsikorgató arroganciáját, várhatóan rövid időn belül ismét legyőzhetetlen ingert fog érzeni, hogy mindent ott folytasson majd, ahol abbahagyta. Pedig a kudarc kiváló alkalom lenne egy kis számvetésre, hogy felismerje: nagyszájú, pökhendi demagógiájával szakítani illene. Még az összeomlás előtt társaival együtt nagyképűen hirdette, hogy „a gazdasági szabadságharcunk első lépése az IMF kipaterolása volt”, „mi a piacról finanszírozzuk magunkat”, „nem főnökünk sem az IMF, sem az EU”. Ez már a múlt, csűrheti-csavarhatja, és nevezheti megalázó randevúját a valutaalappal bárminek, a végén tartani fogja a markát. Nem lehet handabandázni a nagyvilágban!

Miniszterelnök úr! Használja ki ezt a levegővételnyi időt, és gondolkozzon el azon, hová jutott az ország az ön és társai vezetésével. Ne akarjon csillagászati számokkal kábítani. Egymillió munkahellyel, 1-2 százalékos (volt az már 7-8 is) gazdasági növekedéssel és hasonló mesékkel. Amit maga sem hisz, miért várja el, hogy mások elhiggyék?

Gerencsér Emil
Budapest