Olajfa, tölgy és szomorúfűz

Bár a kormányoldal fantáziája kiapadhatatlan, amikor a választási rendszer módosításáról esik szó, az ellenzék nem tehet mást, mint hogy az éppen aktuális szabályozásra építve dolgozza ki választási stratégiáját.

Az új egyéni választókerületek többsége jobbra dől. Az ellenzéki pártoktól nagyobb erőfeszítést követel a többség megszerzése, mint a Fidesztől. Nem lesz részvételi küszöb, győzelmi limit, sem második forduló. Akárhányan vesznek is részt az egyetlen választási fordulóban, s akárhány szavazatot szerez is az első helyezett, övé a mandátum. Sem a pártok, sem a választók nem változtathatnak menet közben a véleményükön, stratégiájukon. A regisztráció miatt az állampolgárok egy része lemaradhat a választás lehetőségéről, ha nem jár utána agilisan és időben választójoga „aktiválásának”.

Mindez és még sok egyéb változás adja ki azt a választási rendszert, amely az egységet jutalmazza, a széthúzást bünteti. Nagyobb esély lesz arra, hogy a győztes erő egymaga, koalíciós kényszer nélkül megszerezze a kormányzás jogát. Kétharmados többséget is könnyebb lesz szerezni, mint eddig, olyannyira felüljutalmazza a választási rendszer a győztes pártot.

Az anyagi forrásokkal meg médiafelülettel gazdagon ellátott Fideszt – amely fogcsikorgatva tartja össze megmaradt táborát – az vezette a választási változtatásokban, hogy egységét megőrizve fölébe kerekedhet a több pártba rendeződött ellenfeleinek. A Fidesz ismét megszerezheti a kormányzás jogát, még akkor is, ha 2010-hez képest jelentős szavazatvesztést szenved el.

Ebbe a számításba csak akkor csúszhat hiba, ha az ellenzéki oldalon szavazatkoncentráció lesz. Vagyis: egy párt vagy pártszövetség a Fidesz-ellenes szavazatok zömét magához vonzza. Így a Fidesz önmagára szabott választási rendszerének logikája a mai ellenzéket szolgálhatja.

Két módja van ennek. Az egyik a sokat emlegetett olajfa: a demokratikus ellenzéki erők szövetséget kötnek, együtt indulnak, akár választási pártba tömörülve. Meg kell egyezniük a listás jelöltek sorrendjéről, az egyéni jelöltek leosztásáról, hogy minden választókerületben egyetlen demokratikus ellenzéki induló gyűjthesse be a kormányváltó voksokat. Az erősebb szereplőnek nagyvonalúságot kell tanúsítania, a kisebbeknek elfogadniuk, hogy ők „junior partnerek”. Kockázatot jelenthet, támogatja-e a szövetkezést a részt vevő pártok tábora, vagy akadnak majd, akik ezért fordulnak el a részvételtől. Igaz, az összefogás híre és a győzelem reális esélye más, ma még passzív szavazókat mozdíthat meg.

A másik lehetőség: az egyik demokratikus ellenzéki párt – fáknál maradva: tölgyként – fölébe nő a többinek. A választók ezt észlelve tömegesen állhatnak a tölgy lombja alá. Nincs pártok közötti szövetség; az új váltópárt a választókkal szövetkezik. Nem kell megegyezni a jelöltállításról, nem kell összecsiszolni több szervezet programját. Szükséges azonban a politizálás nyitottsága, hogy a választók „odataláljanak” az új váltópárthoz, s a kormányváltás esélyén túl a kormányváltás értelmét is lássák benne.

Ha nincs sem olajfa, sem tölgy, maradnak a szomorúfüzek. Amennyiben egyetlen szervezet sem éri el a váltópárti limitet, és mégis mindenki külön indul (vagy egymással is rivalizáló szövetségi rendszereket alkotnak), a demokratikus ellenzéki oldal saját magára mér vereséget – anélkül, hogy a Fidesz a kisujját mozdítaná.

Lakner Zoltán