Nyugat-európai célállomások
A multikulturális hagyományokkal, erős szociális hálóval és történelmi tapasztalatokkal rendelkező Nyugat-Európa számára nem okoz pánikot a mostani, a korábbiaknál nagyságrendekkel nagyobb menekülthullám. A jelekből ítélve a politika és a társadalom jelentős része is értékén tudja kezelni a helyzetet. Az idegengyűlölet szórványos megnyilvánulásai ellenére az emberek többsége befogadáspárti, amihez konkrét gazdasági érdekek is hozzájárulnak. Ez derül ki ausztriai, franciaországi és németországi helyszíni beszámolóinkból.
Gombosi Géza (Párizs)
Tíz évvel ezelőtt a legjelentősebb francia színházi elismerést, a Moli?re-díjat egy olyan nagyszabású előadás érdemelte ki, amely a menekültek hányattatásait mutatta be. Az utolsó karavánszeráj című produkciót a világhírű Ariane Mnouchkine rendezésében közel 200 ezren látták, és minden este állva ünnepelték a párizsi Napszínházban.
Akkoriban Sangatte, a La Manche csatorna közelében található üdülőfalu jelképnek számított Franciaországban. Itt működött 1999 és 2002 között a Nemzetközi Vöröskereszt egyik legfontosabb európai menekültállomása. Eredetileg a koszovói menekültek számára hozták létre a 200 fő befogadására alkalmas központot, ahol naponta 1500 külföldit láttak el, s ahol közel 60 ezren fordultak meg a világ minden tájáról.
Mnouchkine nemzetközi társulata 19 jelenetben idézte fel a menekülések előtti megaláztatásokat Kabultól Teheránon és Moszkván át Szarajevóig, majd ezt követően a még megalázóbb helyzetet a calais-i kikötővároshoz közeli táborban. Az előadás refrénszerű jelenetében meggyötört emberek ugráltak a játéktér előtt egy homályba vesző árokba, amely a Párizst Londonnal összekötő Eurostar vasút pályavonalát jelképezte. Az áthaladó vonatokra próbáltak feljutni, többen belehaltak a próbálkozásba.
A menekültstátusért folyamodó külföldiek ekkoriban Franciaországban teljes illegalitásban éltek, miközben Nagy-Britanniában a kérelmük elbírálásának idejére ingyen szállást kaptak. A tábor ezért várakozóhellyé vált, a környék pedig az embercsempész-maffiák központjává. A menekültállomást végül a La Manche csatorna alatti alagutat működtető cég és a brit kormány kérésére bezárták.
A világ névtelen menekültjeit hőssé avató legendás előadás óta alig változott a helyzet Calais-ban. A franciák hozzászoktak ahhoz, hogy a kikötőváros a szegény és a háború sújtotta országokból érkezők célpontja lett. A bevándorlók kompon vagy a csatorna alatti vasúton innen akarnak továbbutazni Nagy-Britanniába, munkalehetőség reményében.
A helyiek által csak dzsungelnek nevezett erdős vidéken kialakított illegális sátortáborokat, ahol többnyire néhány százan tengődnek, a rendőrség időről időre felszámolja. Olyankor a külföldiek pár száz méterrel arrébb ütnek tanyát. Számuk tavasszal hirtelen kezdett növekedni, amikor az olasz partokhoz érkezett menekültek egy része továbbment Franciaországba. Jelenleg mintegy háromezren várakoznak itt elfogadhatatlan körülmények között.
Angliába átjutni csak keveseknek sikerül, miután a brit kormány az elmúlt évben 35 millió eurót folyósított Párizsnak az alagút fokozottabb védelmére, az ott épült kerítés megerősítésére és az áthaladó járművek alaposabb átvilágítására. Az a közel ezer ember, aki a nyár folyamán elfogadta, hogy Franciaországban nyújt be menekültstátusra vonatkozó kérelmet és nem próbál meg átjutni Nagy-Britanniába, már elhagyta Calais-t, és hivatalos befogadóhelyen vár ügye elbírálására.
A francia kormány júniusban bejelentette, hogy két év alatt tízezerrel bővíti az ideiglenes szálláshelyek számát. Az emberi jogok hazája, ahol a lakosság negyedének legalább egyik nagyszülője bevándorló, egyébként már régóta nem számít célországnak: a menedékkérők száma 2012 óta 65 ezer körül stabilizálódott, ami a lakosság alig 0,1 százalékának felel meg. Most sincs pánik, a kormány idén sem számít több kérelemre.
Akik viszont tovább akarnak utazni, jobbára az utcákon élnek. A szükségszállások túlterheltsége miatt pedig a Franciaországban letelepedni szándékozóknak csak a fele jutott megfelelő szálláshoz, a párizsi parkokban és metrómegállókban a kelet-európai romák mellett megszokott látványnak számítanak a hajléktalan afrikai családok vagy a focizó afgán kamaszok. Franciaország a befogadás terén így is az európai átlag alatt van: a kérelmeknek csak a 22 százalékát fogadják el (máshol 45 százalék ez az arány), évente 14 ezren kapják meg a menekültstátust. Őket viszont öt éven át külön integrációs hivatal segíti a beilleszkedésben, a lakhatásban, a munkakeresésben, a nyelvtanulásban, és anyagi támogatásra is jogosultak.
Noha a Németország által javasolt kvótarendszert Párizs nem támogatja, a szolidaritás jegyében a mostani menekülthullámból befogadna 9300 embert, ezek közül mintegy hétezret Olaszországból és Görögországból venne át, a többieket pedig török és libanoni menekülttáborokból. De csak abban az esetben, ha a többi uniós ország is hasonló felajánlásokat tesz. Az úgynevezett tranzitzónák felállítását is előfeltételnek tekinti a francia kormány Olaszországban és Görögországban. Itt lehetne szétválasztani a valóban menedékre szorulókat az illegális bevándorlóktól. Párizs a kiutasítottak visszatérését anyagilag is támogatná a származási országokkal való szoros együttműködésben. Ennek érdekében novemberben Máltán EU–Afrika-csúcstalálkozót kezdeményez a francia diplomácia.
A nemzetközi javaslatok ellenére nem nehéz észrevenni a francia politikai elit zavarát. Miközben a bevándorlás a legfőbb téma lett Európában, a francia politikai pártok egész nyáron hallgattak a menekültválságról, a média is alig foglalkozott a kérdéssel. Egészen a múlt hétig, amikor Hollande elnök a menekültekkel szemben humánus eljárást, az embercsempészekkel szemben pedig határozott fellépést és közös európai bevándorlási politikát sürgetett.
