Nem versenyfutás az uniós pénzek kiszórása

Büszkén jelentette be a kormányzat illetékese, hogy e hét végéig a 2014-20 közötti uniós periódusban rendelkezésünkre álló valamennyi fejlesztési forrásra kiírják a pályázatokat. Egyidejűleg azzal is eldicsekedett, hogy a többi régiós országnál messze jobban állunk mind a pénzek szerződéses lekötésében, mind pedig a támogatások kifizetésében: az előbbinél a keretek felénél, az utóbbinál az ötödénél tartunk. A cél az, hogy 2018 közepéig minden, a hét év egészére szóló támogatást kifizessünk.

Első ránézésre ez gyönyörűen hangzik, mennyivel ügyesebbek és sikeresebbek vagyunk a többieknél, és a lehető leghamarabb hozzájutunk a nekünk szánt brüsszeli pénzekhez. A gond csupán az, hogy a fejlesztési támogatási rendszer lényege nem az, hogy a lehető leggyorsabban „kiseperjük a padlást” és szétosszuk az ingyenpénzt, hanem hogy azok a fejlett országokhoz való felzárkózást szolgálják. Hiába hívunk le minden eurócentet, ha azok nem oda mennek, ahová kellene, és kevéssé járulnak hozzá az ország fenntartható fejlődéséhez, az uniós átlagszinthez való közeledéshez.

Márpedig nálunk sajnos éppen ez a helyzet. A fideszes sikerpropaganda azzal büszkélkedik, hogy az előző, 2007-13 közötti támogatási ciklus kereteit teljesen kimerítettük és több mint 9000 milliárd forinthoz jutottunk. Ennek mintegy kétharmadát 2014-15-ben sikerült kifizetni, amikor évente a GDP 6 százalékának megfelelő forrás áramlott hazánkba, és közel 4, illetve 3 százalékra emelte a növekedési tempót. Tavalyra már sokkal kevesebb uniós pénz maradt, ezért is esett 2 százalék alá a bővülés mértéke.

Fotó: Shutterstock

Jól látszik, hogy a hatalmas mértékű uniós támogatás egyrészt elengedhetetlen a növekedésünkhöz, másrészt csak részben hasznosul, felhasználásának hatékonyságában sereghajtók vagyunk az EU-ban. Mutatja ezt az is, hogy hiába pörgött fel az elmúlt években a pénzlehívás, a versenyképességi rangsorban egyre lejjebb csúsztunk az unióban és a régióban, azaz pont a legfontosabb célt, a felzárkózást nem értük el, sőt lemaradtunk. Ennek fényében visszás azzal dicskedni, milyen sok pénzt szereztünk meg, mert logikusan merül fel a kérdés: hová tűntek az ezermilliárdok?

Nem igaz egyébként, hogy minden forintot lehívtunk volna az előző periódus kereteiből: Lázár szerint is 2-3 százalék még hiányzik, a legfrissebb brüsszeli adatsor viszont 94 százalékos kifizetési arányt mutat, van még persze pár hónapunk, hogy megszerezhessük. A számvevőszék szerint hiba volt, hogy a nagy igyekezetben tíz százalékkal túligényeltük a kereteket, és ezt előfinanszíroztuk, mert ezzel 900 milliárdos többletteher hárult a költségvetésre. Brüsszellel egyébként is vitája van a kormánynak, mert a nyertes pályázók nálunk túl magas, 50 százalékos előleget kapnak a magyar adófizetők pénzéből, amit aztán nem teljesítés esetén nagyon nehéz visszaszerezni. Az új ciklus emlegetett 20 százalékos kifizetési aránya sem uniós, hanem hazai forrásból történt, azaz mi előlegeztük meg.

Ha minden jól megy, 2017 közepéig kapjuk meg az elvileg 2013 végén lezárult ciklus teljes támogatási összegét. A több mint három évnyi eltolódás általános gyakorlat az EU-ban, részben a döntéshozatali folyamatok, részben a bürokratikus végrehajtás, részben pedig az utólagos ellenőrzési rendszer miatt. Ez valóban nagyon lassú, és érdemes gyorsítani rajta, amit viszont Orbánék most tesznek azzal, hogy 2018 közepéig szinte minden pénzt ki akarnak fizetni, számos problémát vet fel. A kiegyensúlyozott fejlődés szempontjából az egyenletes időbeni elosztás lenne a célszerű, figyelemmel a gazdasági folyamatok és környezet alakulására, változására. Miért kell mindenről már most dönteni? Lehet, hogy ami ma jónak látszik, három év múlva már idejét múlt, mert a körülmények megváltoznak.

A nagy kérdés az, mi lesz 2018-19 után? Mint látjuk, uniós források nélkül alig van nálunk gazdasági fejlődés. A 2020-tól kezdődő uniós ciklus fejlesztési keretei leghamarabb 2022 végén nyílnak meg, azaz lesz legalább három év, amikor alig kapunk valamit. Hogy ez mivel jár, láthattuk tavaly, amikor a beruházási tevékenység 15, az építőipar 20 százalékkal omlott be. Ez lesz három éven át? Hová fogunk zuhanni a versenyképességben, és meddig csúszunk lefelé nem csak a fejlett országokhoz, hanem a saját régiónkhoz képest is? Egy az ország jövőjéért felelősséget érző kormány ezt nem kockáztatná, hanem a forrásokat racionálisan osztaná be – Orbánék nem ezt teszik.

Sőt: idénre és jövőre ambiciózus pénzlehívási keretszámokat tűznek ki, és teljesítésük érdekében akár 200 százalékos prémiummal kecsegtetik az ügyintéző apparátust. Azaz a fizetésük háromszorosát kaphatják, ha minél gyorsabban kiosztják az uniós forrásokat! Vajon kit fog érdekelni így a hatékonyság, a pénzek ésszerű felhasználása és az alapos, transzparens döntéshozatal, valamint ellenőrzés? Éppenséggel ellenérdekeltek mindebben, mert lassíthatják a folyamatot. Még tágabb kapu nyílik tehát a visszaélések, a központilag irányított pénzelosztás és a brutális túlárazások, azaz a mértéktelen korrupció felé, amelyben közvetve az egész apparátust érdekelve teszik.

Ilyen körülmények között nincs esély arra, hogy az uniós források jobban hasznosuljanak, mint az előző években, és valóban oda kerüljenek, ahol a gazdasági fejlődéshez a leginkább hozzájárulhatnak. Csak erősödni fog az a gyakorlat, hogy a pénzek főként a hatalomhoz közelálló érdekcsoportok és vállalkozások gazdagodását, nem pedig az ország valódi érdekeit, hosszú távon fenntartható, akár főként saját forrásból is fedezhető fejlődését szolgálják.