Nem kell a nemzeti piac halálát vizionálni

Szalay-Berzeviczy Attila azzal indokolta a lemondását, hogy az új tulajdonosi szerkezet olyan vezetőt igényel, aki képes megfelelni az osztrák elvárásoknak.
Ő nem volt „bólogatójános”?

A Budapesti Értéktőzsde hatvannyolc százaléka négy éve került az osztrák konzorcium – nagybankok és a Wiener Börse – tulajdonába. Éppen ő, a most lemondott tőzsdeelnök szervezte meg a tulajdonosváltást annak a HVB Banknak a 25,2 százalékos tulajdonával, amelynek a letéti üzletágát vezette. Logikusnak tűnt, hogy az új felállásban a legnagyobb tulajdonos adja majd az elnököt. Az idő előrehaladtával egyre inkább érzékelhető volt a feszültség a menedzsment és az osztrák tulajdonosok között. Az elnök végig kényes helyzetben volt. A tőzsde érzékeny intézmény, működése kihat az egész gazdaságra. Az ő szavaival élve: ez „nem szánkógyár”. Kibocsátó vállalatok és befektetők nélkül nincs tőzsde, ezért az elnök nemcsak a tulajdonosok, hanem az egész tőkepiac általános érdekeiért harcolt, a nem éppen tőzsdebarát környezetben.

Az osztrákok úgy érezték, hogy az elnök inkább a magyar érdekeket tartotta szem előtt?

Valószínűleg igen. Szalay-Berzeviczy ugyanis nagyon határozottan, aktívan képviselte a BÉT érdekeit, a regionális tőzsdefejlesztési elképzeléseit. A kormánynál sokszor sikeresen lobbizott a piacélénkítő lépésekért. Az osztrák tulajdonosok viszont nem abban érdekeltek, hogy a budapesti tőkepiac mérete, hatékonysága megközelítse Bécsét, amely nem túl nagy piac. Megjegyzem, a magyar törvényeknek a tőzsdei működésre és a tulajdonosokra vonatkozóan több speciális szabályt kellene tartalmazniuk, ami védelmet jelenthet a mindenkori tulajdonosokkal szemben.

A tőzsdeelnök a Mol–OMV-vitában kiállt a magyar olajcég mellett, a BÉT is összezárt a Mol mögött. Ez fekete pont?

A Mol–OMV-vitának komoly jelentősége van, mindkét vállalat meghatározó szereplője az érintett tőzsdéknek. De túlzás azt állítani, hogy a BÉT irányításáért vívott ütközet a háború új fejezete. A tőzsdepiacokért folyó ádáz küzdelem évek óta tart, a globalizáció a tőzsdék számára is nagy kihívás.
A tőkepiac befektetőinek és a kibocsátó vállalatoknak az az előnyös, ha minél több értékpapírral, gyorsabban és olcsóbban kereskedhetnek. A hatékonysághoz viszont megfelelő méretű piacok szükségesek. Bécs és Budapest együtt sem elég vonzó célpont. A verseny sokszor kíméletlen, ugyanakkor „konkurencia nélkül jobban alszunk, de rosszabbul élünk”.

Elemzők most azért aggódnak: a tőzsdekoncentráció miatt a BÉT elveszti függetlenségét.

Az utóbbi tíz évben sorra jöttek létre tőzsdeszövetségek és tőzsdei fúziók a világban. Európában 2000 körül alakult meg az Euronext, a párizsi, brüsszeli, amszterdami, luxemburgi tőzsdék részvételével, amelyhez később csatlakozott Lisszabon is. Ezt vette meg nemrég a New York-i Értéktőzsde. Szeretjük vagy sem, a tőzsdei integrációk javában zajlanak körülöttünk, és ha kimaradunk, vesztesek leszünk. A kérdés az: miképp tudjuk elérni, hogy az integrációból hasznunk keletkezzék.

Ha a magyar tőzsde Bécsbe kerül, s euróban folyik a kereskedés, az árfolyamkockázathoz vezet, a presztízsveszteségről nem is beszélve.

Őszintén remélem: ez nem következik be. A tulajdonosváltozás miatt még nem kell a nemzeti piac halálát vizionálni. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a különféle tőzsdei integrációk után a nemzeti piacok a belföldi vállalatok fő kereskedési színterei maradtak. Mára kialakult hazánkban egy működő értékpapír-iparág, értéktárral, intézményi befektetőkkel, vagyonkezelőkkel, letétkezelőkkel, elemzőkkel, így sokak komoly üzleti érdeke tőkepiacunk fejlődése. Ez a piac így értékes. Ha teljesen beolvasztanánk például a bécsi börzébe, az zsugorodást jelentene.

Az osztrákok fejlesztést ígértek, ehelyett évek óta osztalékot fizetnek.

Szomorú tény, hogy az összefogásból eddig nem sokat profitáltunk. A tulajdonosi kör nem járult hozzá előremutató stratégiai lépések megtételéhez, nem valósulhatott meg a BÉT tőzsdére vitele sem. Több vállalat hagyta el a parkettet, mint ahány új bevezetés történt.
A papírok száma negyven körül mozog, Varsóban ez háromszáz.

Idehaza nemcsak az állami vállalatok kerülik a tőzsdét, másutt viszont a tőzsdére való bejutás presztízskérdés.

A kormányok szavakban a tőkepiac barátai voltak, aztán a Budapest Airportot mégsem a tőzsdén privatizálták. Az ezer sebből vérző költségvetés nehezen mond le az ilyen bevételekről.
A magánvállalatok pedig nehezen vállalják a tőzsdei nyilvánossággal járó macerát. Az átláthatóbb működés nem kedvez az adóelkerülésnek, és azt sem szeretik, ha osztozkodni kell a tulajdonosi döntéshozatalban. Pedig a vállalkozások növekedéséhez a nyilvános részvénykibocsátás végleges, friss tőkét biztosítana. Nem kellene hiteleket, kamatokat fizetni. Az állam nagyobb adóbevételekre számíthatna, a befektetők bátrabban vásárolnának olyan részvényeket, amelyek a tőzsdén forognak, árfolyamuk van, s amikor akarják, el tudják adni őket.

Az új tulajdonosi program alapján a kormány állami vállalatok részvényeit vinné tőzsdére. Lehet ennek élénkítő hatása?

A kisbefektetőket kedvezményesítő tőkepiaci privatizáció hasznos és a fejlettebb piacokon is alkalmazott technika. A jelenlegi helyzetben az a legfőbb félelmem, hogy már nem tudnak elegendő állami vállalatot felajánlani, nincs megfelelő kínálat. A kisbefektetőknek nyújtott legnagyobb kedvezmény, ha hatékonyságra szorított, jó tulajdonosi struktúrájú vállalatok részvényeihez juttatjuk őket, hosszabb távú árfolyamnyereség reményében. A nagybefektetők komoly részvétele nélkül ez nehezen valósulhat meg.

A mentalitásváltozás is ránk fér. A magyarok inkább fogyasztani, hitelt felvenni szeretnek, nem megtakarítani. A privatizáció pedig szinte szitokszó.

Egy felmérés szerint a száz leggazdagabb magyar igen népszerűtlen. Amerikában a sikeres üzletembereket példaként emlegetik. Idehaza a vagyon eleve gyanús.

Néha joggal. Sorra dőlnek ki a csontvázak a szekrényből.

Sikeres üzletemberek, hatékony kis- és középvállalatok kellenek ahhoz, hogy a középosztály izmosodjon.
A nemzetközi multikat, a jól menő magyar vállalkozásokat lehet szeretni, utálni, de tudni kell: bennük a jól működő gazdaság alapjait szeretjük vagy utáljuk. Mindezt azért, hogy legyenek munkahelyek, fizetni tudjuk a pedagógusokat és a nyugdíjakat.