Nekünk nyolc

Hát csak vége lett. Az utolsó napokat már könnyített üzemmódban drukkoltam végig, mutatkoztak is a fáradtság jelei (elég, ha annyit mondok, hogy legutóbbi beszámolómban elvetettem a sulykot, pontosabban a kalapácsot, összekevertem Németh Imre és Csermák József győzelmi helyszínét: na de azért van az olvasó – esetünkben dr. Forgács Lajos okl. villamosmérnök és sokan mások –, hogy rámutasson az ember tévedésére, amit ezúttal is köszönök; mi lenne velem, olvasók, nélkületek?), már megengedtem magamnak egy-egy szabadtéri programot, ilyenkor utólag tájékozódva, de persze a lényeges eseményeknél ott voltam a vártán, üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, és ütöttem a fotel karfáját, ahogy egy törzsszurkolóhoz illik. Úgyhogy minden erkölcsi alapom megvan, hogy azt mondjam, nyertünk – minden idők egyik legremekebb eredményét produkálva.

Jókedvű olimpia volt ez, volt hangulata, íze, illata, visszahozott valamit a régi olimpiák hangulatából. Nem volt sok ilyen egyébként, mármint az életemben, Sydney, Barcelona, Mexico City meg persze Tokió, aztán kész is. Münchent a terrorizmus árnyékolta be, Moszkvát és Los Angelest a politika, Athént a doppingellenes hadjárat, Atlantát a Coca-Cola, Pekinget a nagyhatalmi gőg. Egy olimpia, amely tényleg a sportról szól: ez volt nekem London. Persze kellettek ehhez az angolok, akik a sejtjeikben érzik, mi az a fair play, legyen szó sportról, üzletről, szervezésről, kellett az a (hallgatólagos?) békekötés a perzekutorok meg a betyárok között doppingozásban (feltűnően kevés lebukás történt, híresebb sportoló egy sem, viszont feltűnően kevés világraszóló eredmény esett – a legtöbb számban a négy évvel ezelőtti eredménnyel simán lehetett győzni), és persze kellett hozzá a nyolc arany is: attól lesz igazán vidám a történet.

A kajakosok megint elvitték a vállukon az olimpiát – mint az elmúlt húsz évben mindig. Pedig a legsikeresebb magyar sportágban is forrt a víz az elmúlt években, nagy szakítások, vádaskodások, egymásra találások és egymásra mutogatások estek – de ez az eredményeken nem látszott, sőt. Ez a világ legegyszerűbb sportja, semmi más nem kell hozzá, csak megszállottság meg iszonyú munka látástól vakulásig, és már meg is van az eredmény. Nem tudom, más országok miért nem tudják ezt utánunk csinálni, de láthatóan nem tudják. Remélem, még egy darabig megtartják ezt a jó szokásukat.

És mégis, e napsütötte tájon is mennyi, mennyi dráma: a női négyes, amely úgy nyer fölényesen, hogy az olimpia előtt nem sokkal fölforgatják, és Csipes Ferencnek, az edzőjüknek két hete van az összeszoktatásukra (mit szólt a kimaradó negyedik és ötödik, aki egyébként az edző lánya?), a férfi négyes, amelyet a hol szentté avatott (na jó, boldoggá), hol kiátkozott Rozsnyóiné mintegy a nők ellenében „csinált meg”, s amely az ezüstig viszi? Janics, aki egy fantasztikus pályafutást akart megkoronázni, ám végül csak ezüstös, bronzos lett az a korona? És Vajda, aki addig izmozott mindenkivel, aki szembejött, hogy a végén nem maradt lapátolni ereje? És a Dombi–Kökény-páros, akiknek külön-külön is megvan a maguk legendája, de most együtt lettek legendásak igazán? És Kozák Danuta, akinek nehezebb volt odaérni, mint nyerni?! És mégis, mindezzel együtt: így, ahogy vagytok!

Ha azt mondom, Risztov, akkor ehhez nemigen lehet már mit hozzátenni. Legfeljebb ezt: Éva. És elmondani újra meg újra, a legnagyobb tisztelet hangján.

A vízipólósokról kell még szólnunk kicsit. Körülbelül sejtettük, hogy ennek nem tud jó vége lenni: olyan műfaj. Félisteneket nem lehet nyugdíjba küldeni, részben mert tisztelet is van a világon, részben mert ők azok, akik negyedistenként is meg tudnak verni akárkit. Na, most ez nem jött össze (minden véget ér egyszer, mondanám, ha olyan lennék, mint egy olasz sláger Gianni Morandi modorában), de azért örülök, hogy maradt, maradhatott az emelt fej: hogy nem lett sárdobálás (az is milyen szép sport pedig!), vagdalkozás, egymásra mutogatás. Ennyi volt, köszönjük. És annak külön örülök, hogy a szurkolók is úgy gondolták: ott zúgott a „hajrá, magyarok!” meg a „szép volt, fiúk!” az ötödik helyért megnyert (és hogy megnyert!) meccs után is, és itthon se volt egyetlen disszonáns hang sem. Ennek a gárdának igenis járt, hogy megpróbálhassa még egyszer, és most jár a köszönöm is: beírták magukat a magyar sport aranykönyvébe.

Ha már a szurkolókról esett szó, essen róluk mondat is. A jókedvhez, amely a karosszékben fogta el az embert, hozzájárultak ők is alaposan. Ha nem lenne közhely, azt mondanám, ők érdemlik meg a kilencedik aranyérmünket. (De mivel közhely, s ráadásul lenyúlta előlem a Tévéhíradó, nem mondom.) Szívet melengető volt nézni azt a lelkes tömeget, amely mindenhová elkísérte (elképesztően nagy számban) a versenyzőinket. Sok aranyérmesünk nyilatkozta, mekkora erőt adott neki az a buzdítás, hát most mondom én is. Nemcsak Londonban volt jó magyarnak lenni ezekben a napokban, de Pesten is, konkrétan egy terézvárosi karosszékben. Ezt azért már elég régen mondhattam el magamról.

Nevének elhallgatását kérő barátom, Papp Dénes felhívott a múltkor, és nehezményezte, hogy a Hogyan nem jutottam ki a barcelonai olimpiára? című dolgozatomból kihagytam az ő történetét. Mivel mint mindig, ezúttal is igaza volt, hát most pótolom.

Az ő története ott kezdődik, hogy amikor én, Leonidasként, nemet mondtam, a főszerkesztői kegy először őreá esett. De neki is volt ereje ám a nemet mondásra (azóta is erős ebben), úgy vélekedett, maga sem hagyhatja el a süllyedő hajót, ahol én vagyok a kapitány. Maradt, és végigdolgozta velem itthon azokat a heteket. (Akkor ment ki a Schreiber kolléga – a többit már tudják.) De amíg én örökre elhalasztott lehetőségként gondoltam ettől kezdve az olimpiára, az én Dénes barátom megvalósítandó célként. Így aztán addig szervezett, spórolt, intézkedett, olvasott, írt és számolt, míg Athénban ott tudhatta magát a magyar szurkolók helyi csoportjában. És attól kezdve tudta, hogy amíg egészsége és pénztárcája engedi, elmegy mindenhova. Ott volt hát Pekingben is, és most Londonban. Tizenkét éve, mint a legnagyobbak, olimpiai ciklusokban gondolkodik. Utat szervez, jegyeket vásárol, programot silabizál. „Sikerült jegyet szereznem a hegyikerékpár selejtezőire” – rikkantja bele a telefonba, és olyan mámoros a hangja, mintha nem is a jegyet nyerte volna el, hanem az aranyérmet. És amikor hazajön, hónapokig meséli kipirult arccal, milyen volt a férfi-kézilabdameccs, ahol úgy elment a hangja, hogy nem is jött vissza soha többé.

Londonból is lelkesen jött haza, azt mondja, minden csodás volt (wonderful), az is bolond (crazy), aki kihagyta. (Énrám céloz, azt hiszem.) Még le se szállt szinte a repülőről, máris meséli, hogy a legjobb a kajak-kenu pályán volt, igaz, hogy két órát tartott az út (Windsorból tudniillik), de hát a versenyzők mindenért kárpótolták a lelátót, amelyen – néha úgy tűnt – csak magyarok ülnek.

A jegyszedők mindenesetre hangos „zsonapot”-tal köszöntek, és amikor elindult a „ria, ria, Hungária”, maguk is bekapcsolódtak. És közben megkérdezték: mondják, maradt valaki otthon maguknál, Magyarországon?