Nekik való hazafi

2012. június 12., 10:33

Kövér László azt találta mondani, hogy győzelemre ítélt az a nép, amelynek olyan fiai vannak, mint Nyirő József. Nyirő náci volt, amikor a nácizmus vérbe borította Európát, és győzelemre tört az emberiség ellen. E törekvés jegyében megsemmisült a második magyar hadsereg, legyilkoltak hatszázezer zsidó magyar állampolgárt, rommá lőtték a fővárost, kirabolták és tönkretették az országot. A győzelemre ítélt nép fia, Nyirő József katasztrófaként élte meg a nácizmus vereségét.

Vajon milyen győzelemre gondol ma Kövér László? Milyen győzelem felelne meg a nép fiainak, akik Nyirőt választják példaképüknek? Mit tart a Magyar Országgyűlés elnöke, és mit tartsunk mi a Nyirő-féle hazafiságról?

Játszik most a Nemzeti Színház egy John Osborne-darabot, Hazafit nekünk! címmel. A filmről is ismert Redl ezredesről szól, akinek az Osztrák–Magyar Monarchia iránti feltétlen alattvalói lojalitása megtört a zsarolhatóságán. A mi szempontunkból ezúttal nem a történet részletei érdekesek, csak az, hogy ki a „megfelelő hazafi”. Az, aki vakon teljesít, nincsenek skrupulusai, „nem gondol bele”. Redlnek sem lett volna baja a világgal, ha nem magával lett volna baja. Vagy legalább nem vallja be, hogy baja van, és kifelé hűvösen hazudik, mint mások. Mindenki igazi patrióta, aki gondolkodás nélkül beáll a sorba, akit fel lehet használni a hatalom, a nagy központi cél – ha tetszik: a centrális erőtér – érdekében. II. József is így gondolhatta annak idején, amikor egy alattvalójával kapcsolatban azt mondta: jó, rendben van, hazafi, de nekem való hazafi-e? (Innen származik az Osborne-darab eredeti címe: A Patriot for Me.)

A nekünk való hazafi a jelek szerint az, akit holtában is föl lehet használni egy másik ország választási kampányában, és ezért nem nagy ár megalázni – szó szerint – a haló poraiban. Nyirő hamvaiból azzal, ahogy átcsempészték a határon, viccet csináltak. Kövér maga újságolja, hogy abszurd komédiának tartja a román hatóságok hajszáját az – üres – urna után, mint mondja, a térdét csapkodta nevettében. Eközben a megboldogult hamvai egy táskában keltek át a határon, és az áltemetési álszertartás előadói által bemutatott stand-up comedy alatt állítólag ott dekkoltak a közelben. Ez az igazi abszurd komédia. Engem arra a burleszkfilmre emlékeztet, amelyben a halott nagymamát cipelik fél Európán át a kocsi hátsó ülésén. A románok ezt az abszurdot jobban érzik, nekik egy jó írójuk is van hozzá. Ami azt illeti, nem egy Nyirő. Ionescónak hívják.

Nyirővel ennél a „nemtemetésnél” méltatlanabb, gyalázatosabb, ízléstelenebb dolog nem történhetett volna, és ez független attól, hogy ki mire tartja őt. A Nemzeti Színház egy másik előadásában, a Hamletban a politikailag fölhergelt szereplők egymásnak ugranak Ophelia temetésén, a verekedésben összetörik az urna, és porfelhőt kavarva kizúdulnak a hamvak. A kegyeleti aktusból tragikomikus aktus lett. Székelyudvarhelyen nemkülönben. Ha valóban Nyirő végakaratát akarták volna teljesíteni, akkor csöndes, meghitt, családi temetést rendeznek, a média és a politika kizárásával. De demonstrálni akartak. Beavatkozni egy másik állam belpolitikájába. Nacionalista és soviniszta indulatokat szítani. Kisajátítani sanda politikai célokra egy enyhén szólva is kétes személyiséget. A valódi kegyeletnek árnyéka sem férkőzött ehhez a viszolyogtató akcióhoz, amelyet a hozzá méltó cinizmussal vezényeltek le és kommunikáltak.

A konzervatív Antall József annak idején Csurka írói munkásságának részeként említette antiszemitizmusát, ezzel vélte politikusként mentegetni. A renegát liberális Kövér azt állítja, hogy különbséget tesz Nyirő politikai és írói munkássága között. Ő vajon a kettő közül melyikhez köti az antiszemitizmust a neki való hazafiban?

Egy másik, nekik való hazafira vonatkozó kérdést – nevezetesen a Horthy Miklósra vonatkozót, akinek a kultuszát szorgalmasan ápolják és növelik országszerte, köztük fideszes országgyűlési képviselők is – a párttárs Navracsics Tibor elengedte a füle mellett. Most nem horgadt fel az igazságérzete, mint amikor a Cozma-ügyben tolmácsolta a népharagot a Kúria elnökének az enyhe ítéletek miatt. Most nyilván nincs népharag, most nyilván népöröm van a kormányzó szélesen kibontakozó, posztumusz diadalmenete miatt. Ezzel szemben a miniszter jónak látta fölhívni a figyelmet egy olyan állampolgárra, Gyurcsány Ferencre, aki egy kétszeresen konfiskált zsidóvagyonban lakik.

Álljunk meg itt egy percre, ha már a Horthy-kultusz válasz nélkül maradt – ezek szerint a miniszter egyetértésével találkozó – elburjánzására a zsidó vagyonba beülés az ellentromf. Játszanak most egy lengyel darabot a Katona József Színházban, Tadeusz Słobodzianek írta, A mi osztályunk a címe. Van benne néhány, a témára vonatkozó párhuzam, többek között lengyel hazafiak visznek nászajándékot azokból a tárgyakból, amelyeket az 1941-es pogromban általuk meggyilkolt zsidóktól szedtek össze.

A szerző egy interjúban, amelyet a Színház című folyóirat közölt, fölteszi a kérdést: „Egy lengyel patrióta hogyan vált antiszemita gyilkossá? Hogyan váltak lengyelek százai azzá?” Azt mondja Słobodzianek: „Aki bemegy nálunk egy régiségboltba, és megvesz egy gyertyatartót, amelyen héber betűk díszelegnek, az nem teheti meg, hogy ne tegye fel magában a kérdést, honnan származnak ezek a holmik. Amint valaki ilyen értéktárgyakat vásárol, azonnal a zsidó pogromok haszonélvezőjévé válik... És ez a tény máig nagyon fájdalmas szembesülésre készteti a lengyeleket.”

És a magyarokat? A színházi előadás után tartott beszélgetésen – két alkalommal vettem részt közönségtalálkozón – az egyik néző megkérdezte: miért, nálunk talán nem így volt? Mi van a deportálások magyar haszonélvezőivel? Hol a szembesülés? Ez miért nem érdekli az igazságügy-minisztert? (Az utóbbi már nem a közönség kérdése, hanem az enyém.) Persze, majd elfelejtettem: Magyarország akkoriban épp elvesztette az önrendelkezését, senki sem volt felelős a saját tetteiért. Csupa „nekik való hazafi” bámulta kerekre nyíló szemmel, milyen rémtetteket követnek el kizárólag a németek.

Nálunk itt pofátlanul – hogy az egyre magasabbra hágó volt frakciószónok kedvenc szavát idézzem – lehazudják az igazságot. Ellentétben a lengyel drámaíróval, aki fölteszi a kérdést: „Most akkor hogy is van? Mi is az igazság? Ki is a bűnös? Milyen külső és belső mechanizmusok mozgatják az embereket és történelmünket? És éppen ezeknek a kérdéseknek a föltevése – ismétlem: nem megválaszolása – indított a darab megírására. Mert a színháznak éppen ez a funkciója, hogy az ember sötét oldalát is bemutatva kérdéseket tegyen fel.”

De nem nálunk. Nálunk a színházban is azok diktálnak, akik félnek a kérdésektől, és rózsaszín hazugságokat terjesztenek. Az évad legjobb előadását, A mi osztályunkat kihagyták az éppen most zajló pécsi évadszemléből, a POSZT-ról. Gyávaságból, hozzá nem értésből, vagy egyszerűen csak azért, mert a mai, felülről vezérelt, eltorzult hazafiságkultusz – amely gyűlöli a szembenézést a történelmi és az emberi igazsággal, s hatalmi célok érdekében méltatlan figurákat emel piedesztálra – már mélyen beleivódott a társadalom pórusaiba. Eltelik még némi idő, amíg a nekik való hazafiak helyett azok kerülnek a tankönyvekbe és a talapzatokra, akik valóban tiszteletre érdemesek.

Szerdán közölte az Eurostat legfrissebb becslését a háztartások tényleges fogyasztásáról az Európai Unió tagállamaiban. A mutató azt méri, hogy az egyes országok lakosai mennyi árut és szolgáltatást tudnak megvásárolni, az eltérő árszintek kiegyenlítése érdekében pedig vásárlóerő-paritáson számolnak.  A magyar adat 2024-ben sem mutatott érdemi előrelépést, az EU-átlagtól továbbra is jelentősen elmaradunk.