Moszkvai pacsi

Olvasom egy különösen epés orosz hírportálon (neve: Sznob, a szerző bizonyos Olga Szerebrjanaja), hogy bármennyit vitázott is az Orbán-kormány Brüsszellel, bármennyit „rosszalkodott” ilyen-olyan ügyekben – az alkotmánytól a médiatörvényig –, az orosz közönséget ez minimálfokon sem érdekelte. Az érdeklődés akkor támadt fel, amikor most, január 14-én bejelentették a „paksi pacsit”; maga Putyin elnök pedig azt, hogy a két új reaktorblokk építéséhez Oroszország 10 milliárd euró (kb. 3000 milliárd forint) hitelt nyújt, harmincéves lejáratra.

10 milliárd? – hüledezik olvasói nevében a szerző. Az még rendben van, hogy a „testvéri Ukrajnát” kisegítik 15 milliárd dollárral (ami valamivel több, mint 10 milliárd euró), de hogy jönnek ide a magyarok? Akik nem a „testvérek”. Dehogynem, mondja erre Szerebrjanaja. „Ha Oroszországnak van igazi európai húgocskája (»szesztricska«), az éppenséggel Magyarország.”

Mindezt csak azért írom le, mert a házasságok nem az égben köttetnek. Még a legprofánabb üzletnek is van, lehet jótékony politikai környezete. Márpedig – fejti ki „Sznob” – Putyin és Orbán évek óta ugyanazt a „nemzeti populizmust” gyakorolják: magasztalják a „hagyományos értékeket”, ábrándoznak az egykori nemzeti nagyság (ott a Szovjetunió, minálunk a történelmi Magyarország) feltámasztásáról, gyűlölik a liberalizmust, rendpártiak, nacionalisták, homofóbok, a család szentségét hirdetik, „benyalnak” az egyháznak, belerúgnak egyének és kollektívák politikai és gazdasági szabadságjogaiba, szóval: az „európai értékekhez” képest mindketten külön úton járnak. Mindez elegendő volt ahhoz, hogy egyfajta bizalmi viszony alakuljon ki a „paksi pacsi” két főszereplője között.

Aminek – a Pravda.ru névre hallgató hírportál elemzését idézzük most, amelyet megírhattak volna a Fidesz sajtóosztályán is – az lett a következménye, hogy „stratégiai áttörés mutatkozik a láthatáron”. Hogyan is? „A Szovjetunió összeomlása után a keleti tömb államai kizárólag az euroatlanti integrációs folyamatra támaszkodtak, (de most) végre megjelent valami mozgás vissza, Oroszország felé.” Orbán nagy dicséretet kapott a Pravda.ru-tól azért, hogy kitart szándékai mellett, és orosz segítséggel „elkerüli Brüsszel diktatúráját”.

Természetesen magyar hivatalos helyeken ilyen érveket, kifejezéseket nem használnak, megelégszenek azzal, hogy „négy évtized legjobb üzletét” csináltuk meg. Valóban? Azon túl, hogy Putyin és Orbán jelenlétében az orosz állami atomerőmű-monopólium, a Roszatom vezérigazgatója, Kirijenko, illetve Németh Lászlóné magyar fejlesztési miniszter megállapodást írt alá az atomenergia békés célú felhasználásáról, a részletekről – pontosan milyen kapacitásúak lesznek az új blokkok, milyen kamat mellett folyósítja az orosz állam azt a 10 milliárdot – semmit sem tudunk. Legfőképpen azt nem, hogy tíz év múlva, amikor optimális esetben működni kezdenek az új reaktorblokkok, képes lesz-e az akkori magyar áramár kitermelni ennek a gigaberuházásnak a költségeit. Szakértők egyvalamit valószínűsítenek, de azt erősen: ma olcsó a paksi áram, mert az 1966–1987 között felépített erőmű már amortizálódott, de 2023-ban akár a két és félszeresébe is kerülhet a mainak! Szép kilátás, mit mondjak.

Itt rövid kitérőt kell tennem. Az egészen bizonyos, hogy a Roszatom minden üzlete mögött – márpedig eddig vagy húsz szerződést kötött külföldi reaktorok építésére, és ugyanennyi megkötésére készül – az orosz állam, illetve az orosz költségvetés áll. Mondhatnánk: az oroszok maguk finanszírozzák a megbízásaikat. De hogy hogyan, azt nem értem. Ha például a nekünk felkínált 10 milliárdot 5 százalékos kamattal adják, akkor vagy a tartalékaikhoz nyúlnak, vagy – ami szerintem esélyesebb – a pénzpiacokon teremtenek maguknak forrásokat. A rejtély éppen ebben van. Tudniillik ma az oroszok kiugróan magas (a magyart 50 százalékkal meghaladó) kamat – több mint 8 százalék – mellett kölcsönöznek 10 éves lejáratra, tehát ha mi 5 százalékra kapunk, akkor azt a lyukat be kell valamivel tömni. Arról nem is szólva, hogy minél hosszabb a lejárat, annál magasabb hozamot követel a hitelező. Általában.

Arra kell gondolnom, hogy a Pravda.ru által emlegetett „stratégiai áttörés” sok pénzt ér meg az oroszoknak. Energiahordozókon, fegyvereken és nukleáris létesítményeken/szolgáltatásokon kívül amúgy sincs mit exportálniuk, és a magyar üzlettel (amely fél éven belül műszakilag-pénzügyileg végleges formát ölt) már előrébb vannak, mint Finnországban vagy Csehországban. A Regnum.ru névre hallgató, s talán a legtekintélyesebb, legtöbb információt és elemzést nyújtó hírportál magyar ügyekben mindig körültekintő alapossággal dolgozó szakértője felidézte A tizedes és a többiek klasszikus fordulatát: „az oroszok már a spájzban vannak”. Mármint a mi spájzunkban, amelyet azonosnak tekintenek az unióéval.

A Regnumot különben azért is érdemes volt olvasni, mert aprólékos részletességgel mesélte el azt, amiről mi, a magyar közvélemény nem tudtunk semmit. Hogy a „szupertitkos” paksi projekt kimunkálása Orbán tavaly januári moszkvai látogatásakor kezdődött meg, majd a magyar miniszterelnök fél évig gondolkodott az orosz ajánlaton. Vagy hogy az ajánlatot Kirijenko Roszatom-főnök 2013. augusztusi budapesti látogatásán fogadta el véglegesen. Hogy ugyanekkor – a megállapodás előkészítésére – „titkos bizottságot” hoztak létre Budapesten Lázár János vezetésével. Hogy egy hónap múltán bekapcsolódott a tárgyalásokba az orosz pénzügyminisztérium. Csend van arról is, hogy októberben a megállapodástervezet készen állt, és decemberben már be is fejeződtek a tárgyalások.

Minderről csak a magyar parlament és a „szakma” nem tudott. Végső soron tehát Orbán egymaga döntött, anélkül, hogy az általa fizetett külföldi lobbistákon (egy német pénzügyi tanácsadói-ügyvédi irodán, a Rotschild bankházon és egy „bajor milliárdoson”) kívül bárkit is bevont volna a döntésébe. Az MVM és a paksi erőmű menedzsmentje csak konzulensi szolgálatokat teljesített. Azt az ígéretét, hogy a paksi bővítést nemzetközi versenypályázaton hirdeti meg, nem váltotta be. Igaz, az oroszokénál kedvezőbb finanszírozást nem várhatott volna senkitől. Csak arra a kérdésre keresi „fél Magyarország” a választ: miért volt a Putyin–Orbán-alku ennyire sürgős nekünk, amikor Paks a mai formájában még húsz évig megbízhatóan teljesít? Miért volt olyan lényeges, hogy Magyarország a beruházási hitel nagysága folytán de facto pénzügyi függésbe kerüljön Oroszországtól – tehát olyasvalamit vállaljon (az államadóssága növelésén túl), ami ellen Orbán Viktor szavakban legalábbis két évtizeden át „küzdött”?

Utoljára ilyen, titkok övezte manőver a nyolcvanas évek elején történt Magyarországon. Akkor Kádárék a Nemzetközi Valutaalaphoz való csatlakozást konspirálták el – de akkor a szovjetek elől. Hát nem érdekes? A mostani konspiráció „áldozatai” meg mi magunk vagyunk. Orbán még arra is készen áll, hogy akár a „paksi pacsi”, akár a Déli Áramlat ügyében háborúba bocsátkozzék az unióval, amelynek nem egy, de nem is két kifogása van az ellen, hogy az oroszok rátelepedjenek Európa energia-háztartására. De legyen egy optimista végszavunk: ha valamit a németek nagyon akarnak – és ez nemcsak Paksra, hanem a gázvezetékekre is vonatkozik –, akkor az unió akadékoskodik egy darabig, majd elhallgat.